NÉPÉLET ÉS NÉPMŰVÉSZET: MAGYAROK, ROMÁNOK, SZÁSZOK
NÉPÉLET ÉS NÉPMŰVÉSZET: MAGYAROK, ROMÁNOK, SZÁSZOK
Magyar jobbágyok, székely falvak, román pásztorok és szász parasztok művészetét a technika, a szokásrend és az életritmus alakította. Az általában a régi típusba tartozónak nevezett erdélyi népművészet, hasonlóan minden józan nép művészetéhez, magába építette korának elemeit. Hagyományőrzés és korszerűsítés kettős tendenciája jellemezte.
Hegyvidék és síkföld, folyóvölgyek és havasok között, a gazdaságföldrajzi adottságok szerint annyira megosztott országban természetszerűleg élénk volt a vándorkereskedelem. A hazai és nemzetközi kereskedelmi és csempészútvonalakon a dallam-, a mintakincs, a mesemotívumok vándorlása éppen úgy megfigyelhető, mint a vásárok közízlést alakító, társas kapcsolatokat létesítő hatása. Az ország sajátos ipari fejlődése révén olyan új anyagok kerülnek a falusi kultúrába, mint például a fűrészelt deszka, a habán csempe, a különböző vásznak, külföldi és hazai posztófajták. Olyan hagyományos világ mellett, mint a havasi pásztorok, a majorok népe, a királyföldi falvak és a Székelyföld, kialakult a monokultúrás területek jellegzetes parasztpolgári kultúrája. A népi iparosok maguk előtt látták a reneszánsz udvarházakat, kastélyokat, a templomok díszítését. A Bornemissza Anna fejedelemasszonyhoz vagy főúri udvarokba hímzésre berendelt jobbágyasszonyok mintegy első kézből vették át az úrihímzés elemeit. Különösen nagy tömegű külső és belső hatás árasztotta el a falvak népét a tudatos iskolapolitika, valláspolitika s a nyomdászat fejlődése következtében. A katolikus egyház közvéleményalakító igyekezete következtében a Mária-képek körül kialakuló búcsúk ezreket és ezreket mozgattak meg. A templomok falába beépített műalkotások, régi falfestmények, az egyházi szimbólumok rengeteg információt közöltek.
A mezőgazdasági munka ritmusa még az ősi, szakrális hagyományokat őrző néprajzi év szerint megszabott, de már nélkülözhetetlen a kalendárium. A könyvkiadás már ponyvára is termel, és a nyomtatott krajcáros képek, kegyképek, képújságok, képröplapok látásmódot formáló erővel zúdulnak az írástudatlanok tömegeire. A különböző etnikumok természetes együttélése a 955motívumkincs cseréjével jár. A nemzeti sajátosságok természetes kölcsönhatásban formálódnak és alakulnak. A falvakban élő értelmiségiek – tanítók, papok, pópák, prédikátorok, kántorok –, tudatosan vagy öntudatlanul, az államhatalom vagy kisebb-nagyobb uralkodó csoportok érdekei szerint szólnak bele alakítóan a népéletbe, s beavatkozásuk helyenként már a népszokások rendjén is észrevehető. A protestáns templomok szószékeiről a nép munkájához kapcsolódó példázatokat hallhatott. A katolikus egyház tudatosan igazodott a népi hagyományokhoz.
Erdély népeinek díszítő- és formaművészetében az anyagszerűség, meséiben és énekművészetükben az aktualitás uralkodik. Mindkettőt ősi hagyományok szabályai igazítják, és közösségekben csiszolódnak.
A falusi otthonok faragott bútorait a 17. század végén már kezdi kiszorítani a fűrészelt és gyalult deszkabútor. A 18. századra kialakult a parasztság ellátására és a falusi igényekhez, ízlésekhez igazodó asztalossereg. Megjelenik a festett parasztbútor. Kivált a hegyvidéken azonban ácsolt, faragott bútordarabok, főleg a tölgyfából készített szuszékok használatosak. A parasztház egyetlen ágya a nagy ágy, mellette a többnyire festett hálópad, hálólóca és bölcsős fiókos asztal áll.
A paraszti viselet kifejezi a falu vagyoni tagozódását és a régió hagyományait, de tükrözi a textíliák és a ruhadarabok előállításának új technikáját, s divatját is. A paraszti jellegű, vagyis házilag előállított öltözet mellett a ruhadarabok egy része már a városi, mezővárosi konfekcióipar főleg vásárokon beszerzett terméke. A 17. század közepétől általánossá válik a már korábban feltűnő szűk posztónadrág-viselet, helyi változatok szerint, mint aba csizmanadrág, vagy halina harisnyanadrág. Most jön szokásba a juhszőr mellény, „melles”, „hátibőr”, „kacagány”. Gazdag parasztok és kisnemes férfiak és nők körében a ködmön viselete terjed. Feltűnik a 17. század új divatja, a cifraszűr. A guba mint női és férfi viselet a 18. század elején kezdett Ung és Bereg megyék felől először keleti, majd nyugati irányban elterjedni, hogy hamarosan a Szamos, a Kraszna közén, az Érmelléken magyarok és románok között egyaránt általános viseletté váljon. A vászon- és gyolcstermelés bővülése vonta maga után, hogy általában két inget hordtak, egy dísztelen alsót és egy felső díszeset. A kárbecslő jegyzőkönyvek és panaszlevelek ugyanúgy, mint a végrendeletek és leltárak gazdag paraszti asztalnemű- és ágyneműkészletről tájékoztatnak.
Viselet- és díszítő mintakincs egyaránt egy anyagilag rendkívül megosztott paraszti társadalomra jellemző, és a különböző népművészetek szorosabb egymásra hatásának tendenciáját tükrözi. A hímzések anyaga házilag festett durva gyapjú- vagy lenfonal. Táji és nyelvi csoportok erősen tartják egyszínű, vagy két szín kombinációját hordó színvilágukat is, de általános tendencia a kiszínesedés. A Szilágyságban megfigyelhető: az apró szövésű vászonhoz igazodó piros és kék régebbi mintakincs mellett feltűnik a többszínű hímzés.
956A motívumkincs megtartja ősi jelképrendszerét. A szembefordított madár a szerelem, a háttal fordított a síron túli hűség, a sorsmadarak a halál jelképei. Ősi jelentéseket hordoz az életfa, a sárkányfejes minta, a vízfolyásos középvonal mentén szimmetrikusan elhelyezett díszítőelemek mintakincse. Általános tendencia, hogy a mintakincsek kicserélődnek, és országosan elterjednek. A 17. század végén Székelyföldön általános nagy csillagos minta Tolnától a Szilágyságig elterjed. Az országszerte fellelhető ágas-bogas minták keleti hatásra mutatnak. Az életfamotívumok a Volga mentéig vezetnek vissza, de hogy a török közvetítés régebbi vagy újabb, a kutatás nem tudta kideríteni. A hímzések mintakincsének alakulásában egyaránt érzékelhető a határőri szolgálatra telepítettek vagy jobbágytelepesek hatása. A makkos és almamintákat szlovák gyolcs- és csipkeáruló kereskedők terjesztik el Erdélyben. A református templomok festett mennyezeteinek kedvelt motívuma, az egyházat jelképező, fiait vérével tápláló pelikán Felső-Magyarországon, Hódmezővásárhelyen és Erdélyben, párnán és lepedőszélen egyaránt megtalálható. A madaras minták a Zsil felső folyásának vidékén a többszínű román fejkendőhímzésre ugyanúgy jellemzőek, mint a kalotaszegi Magyarlónán vagy a hétfalusi inghímzésen. A vegyes lakosságú Szilágyság hímzéseiben más vidékek magyar, román, szász és szlovák mintakincsének különböző hatásait fogadta be a jellegzetes erdélyi és székely hímzéstípusok mellé. Már most jól megfigyelhetőek a jellegzetességek első nyomai, amelyek majd a 18. század végére, a 19. század elejére kifejlődvén, annyira sajátosnak mutatják egyes vidékek népművészetét. A keleti hatásokat őrző székely festékesről – kelimszőnyegről – a legrégibb adat Kádár Györgyné 1650. február 9-én Nagyborosnyón kelt végrendelete.
A fafaragást, bútorfestést és a fazekasipart ugyancsak ősi és új motívumok jellemzik. A bútorok díszein átüt a falusi festett templommennyezetek és karzatok virágos reneszánsz motívumkincse. De szembefordított madár nemcsak a kalotaszegi menyecskefőkötő csipkéjét díszíti, hanem rákerül a festett nagyágy végére. A falusi asztalosmesterek a hímzések formakincséből ugyanúgy merítettek, miként a bútorfestésből a fafaragók.
A csempék díszítésének közös jellegzetessége, hogy a mintát fadúcba faragták ki a népi faragás hagyományos konvenciói szerint. A Türében és Kolozsvárott talált 17. századi csempetöredékek a népi fafaragás középkori formáit őrzik (mértanias elemek, zegzug, fogsor, rozetta). Torockó és Udvarhelyszék csempéin a 17. századi úri minta él: lovas, címer, templom, rozetta. A korondi 1667-es évszámmal jelzett csempe az elterjedt mintát, a kettős olasz korsós reneszánsz motívumot őrzi. Általános a virágos, tulipán- és szekfűcsokros reneszánsz minta. A székelykeresztúri kutatások szerint a geometrikus díszítésű csempék a népművészet egészen korai, alig ismert időszakáról tudósítanak, népmesei, mondai jeleneteket hordoznak. A kályhacsempék mintái országos műhelyek vagy az általános európai formakincs 957elnépiesedett változatait is őrzik. A lándzsás, sisakos lovag alakja a székelykeresztúri kályhacsempén a budai királyi műhelyben, a 15. században készült, és a közép-európai fazekasságra erősen ható lovagalakos kályha egész Erdélyben elterjedt változata. A különböző népművészeti ágak kölcsönhatását bizonyítja, hogy a volkányi evangélikus templom 17. századi karzatának előlapján festett, átlósan hajlított inda az ugyancsak székelykeresztúri 16. századi kályhacsempén is megtalálható. A csekefalvi 16. századi csempén Szent László és a kun ábrázolása nemcsak a székelyföldi Szent László-freskók hatásáról tanúskodik, hanem arról is, hogy a legenda változatlan időszerűséggel élt a székely nép körében. A székelykeresztúri ásatásokon előkerült feliratos csempéken az erdélyi fejedelmek – János Zsigmond, Bethlen és I. Rákóczi György – kedvelt jelmondata olvasható: „Si Deus pro nobis, quis contra nos.” Néhány fazekasközpontban feltűnnek barokkos elemek is.
