név
név: I. A fogalom. A régi, primitív felfogás szerint a ~ viselőjét nem csupán jelöli és megkülönbözteti, hanem személyiségének is fontos részét alkotja. Aminek nincs neve, az nem is létezik (vö. Préd 6,4); ~ nélkül az ember jelentéktelen, megvetésre méltó (Jób 30,8). A régi ember meg volt róla győződve, hogy a ~ megfelel viselője lényének v. legalábbis tulajdonságainak (1Sám 25,25: méltán viseli nevét, úgy hívják, hogy ’durva’, és csakugyan csupa durvaság; nomen est omen!). Ezzel a ~ és viselője közt fennálló szoros kapcsolattal több dolog megmagyarázható. 1. A ~ mintegy második énje a személynek; ahol a ~, ott a személy is (Jer 14,9: „itt élsz közöttünk, Uram, a te nevedet viseljük”); a ~ állhat a személy helyett (Szám 1,2–42; Jel 3,5). – 2. Ha valakinek a nevét kimondják valamire, akkor ez a valami szorosan összefonódik az illető személyével; sőt tulajdonává válik. Ha tehát Joáb nevét adták volna Rabbának, akkor ez az ő tulajdonába került volna (2Sám 12,28). Hét nő kívánta, hogy megkapja egy férfi nevét, azaz hogy az illető a férje legyen (Iz 4,1). Aki a kezére ráírta Jahve nevét, megvallotta, hogy hozzá tartozik (44,5; vö. Jel 13,16 kk.; 14,1; 22,4 stb.). Az egyiptomi fáraó megváltoztatta Júda legyőzött királyának a nevét s ezzel egyszersmind a személyiségét is, így kifejezte, hogy a hatalmában volt (2Kir 23,34; 24,17). – 3. Ha valaki kimondja valakire valamilyen hatalmasságnak a nevét, ezzel az oltalmába helyezi. Amikor a pap áldást ad, Jahve nevét hívja le a népre (Szám 6,27). Jahve neve minden bajtól megoltalmaz (Péld 18,10), főleg a gonosz lelkek ellen; ki is lehet vele űzni a gonosz lelkeket (vö. Lk 9,49; ApCsel 19,13). A haragra gerjedt Isten nevét féltek kimondani (Ám 6,10); a későbbi zsidók egyáltalán nem merték Jahve nevét kiejteni. – 4. Aki tudja valakinek a nevét, hatalma van fölötte és ezzel vissza is élhet, ezért sokan titkolják a nevüket, szellemek is (vö. Ter 32,30; Bír 13,6). – II. A ~ hatalmában való hit és a ~ és viselője közti kapcsolat fontos szerepet játszott mindig, minden nép körében a varázslásban és a babonában, de ugyanígy a politeista vallásokban is. Ezekben elkerülhetetlen volt az istenség nevének ismerete, és az istenség hangos felkiáltások formájában való szólongatása a kultusz fontos részét alkotta; másképpen nem is lehetett az istenség figyelmét felkelteni (vö. 1Kir 18,26–28) v. segítségét kérni. Erre a szokásra emlékeztet a Bibliában az Úr/Jahve nevének segítségül hívása (Ter 4,26; 12,9; 13,4 stb.). – III. Az említett szokásoknak mind az ÓSz-ben, mind az ÚSz-ben számos kifejezés, fordulat őrzi emlékét, pl. esküt tenni az Úr nevére (1Sám 20,42), megáldani (2Sám 6,18; Zsolt 129,8), megátkozni (2Kir 2,24), jövendölni, csodát tenni (Mt 7,22; Mk 9,39; vö. ApCsel 3,6; 4,10), ördögöt űzni (Mt 7,22; Mk 9,38; 16,17; vö. ApCsel 19,13), imádkozni (Jn 14,13 kk.; 15,16; vö. ApCsel 9,21), megkeresztelkedni (2,38; 10,48) Isten v. Jézus nevében, azaz Isten v. Jézus nevét szólítva, ill. megkeresztelni az Atya, Fiú és Szentlélek v. Jézus nevére (Mt 28,19 kk.; ApCsel 8,16; 19,5), vagyis a keresztség által annak szentelni, akinek a neve elhangzik. Ezenkívül van, aki prófétál (Jer 11,21; 14,14 kk.), beszél (Kiv 5,23; MTörv 18,20), küld (Jn 14,26), jön (Mt 23,39; 24,5; Jn 12,13; vö. Zsolt 118,26), befogad (Mt 58,5) valakit stb. az Isten v. Jézus nevében, azaz Isten v. Jézus képviseletében v. megbízásából. ® Isten neve. – IV. A tulajdonnevek alakjára és jelentésére nézve: ® bibliai helynevek, ® személynevek.
