Ipsissima vox Jesu
Ipsissima vox Jesu Jézus saját beszéde. Jézus szóbeli megnyilatkozásainak, ill. tanításainak ÚSZ-i, közelebbről ev-i hagyományozásával kapcsolatban problémát jelent az a tény, hogy azok nem közvetlenül elhangzásukkor kerültek leírásra, hanem szóbeli hagyományozás útján maradtak fenn, és Jézus halála után hosszabb-rövidebb idővel rögzítették őket az EVANGÉLISTÁK, akik maguk minden valószínűség szerint nem voltak szemtanúk (vö. EVANGÉLIUMOK). Mindebből két probléma is adódik: egyfelől, bár az ókorban a szóbeli hagyományozás az írásbeliség szűk rétegekre terjedő volta miatt rendszerint hűségesen adta tovább a megőrzendő szöveget, elkerülhetetlen, hogy az idegen elemekkel ne keveredjen. Másfelől maguk az evangélisták határozott írói koncepcióval rendelkeztek, és elképzelhető, hogy ők maguk is kiegészítették a rendelkezésükre álló hagyomány-anyagot. Ilyenformán felmerül a szükségszerűség, Jézus saját beszédét (ipsissima vox) különválasztani a rárakódott, hozzáfűzött kiegészítésektől. E törekvés tudományos módszere elsősorban azokra a sajátosságokra igyekszik figyelemmel lenni, amelyek a korabeli nyelvi környezethez képest jelentős és feltűnő eltéréseket mutatnak. Ez a vizsgálódás elsősorban a syn-ra terjed ki.
Az ipsissima vox Jesu fontosabb ismertetőjelei, sajátosságai a következők: Jézus által előszeretettel használt nyelvi fordulatok: passivum divinum (Isten nevének passzív igealakkal történő megkerülése, pl. Mt 10,30 par; Lk 12,7). Az antitetikus paralelizmus, amelynek több alfaja ismerhető fel (pl. Mk 3,33 par; Mk 8,35 par; Mk 4,25 par; Mt 11,11). Sajátos ritmikai formák: Jellegzetes jézusi műfaj a PÉLDÁZAT, a rejtvényszerű mondások (pl. Mk 2,21 par). Ugyancsak sajátos jézusi szóhasználat az, amelyik Isten országával kapcsolatos, valamint az ÁMEN és az ABBA szavak használata.
SzCs
