fokla
fokla: világításra használt, jól égő fából hasított, 40–60 cm hosszú, esetleg nagyon vékony szál, amelyet gondosan szárítanak, preparálnak. Többszöri kemencebeli szárítás mellett balta fokával végigverik, hogy a belső rostok felszakadjanak, könnyebben égjenek. Néhol vékony vesszőt is hasonlóan készítenek ki fokla céljára. A fokla szó az irodalmi és köznyelvben élő, részben más jelentésárnyalatú → fáklya szóval azonos eredetű, annak régiesebb, tájnyelvben élő változata. Tájnevei még: csontika, csörőfa, fócsika, gyertya, lobogó, szilánk, világló, világzó. A néprajzi anyag összefoglalása során emelték szakirodalmi kifejezéssé. Mint kölcsönszó széles körben elterjedt, sokféle szinonímájának tanúsága szerint tulajdonképpen ún. felesleges jövevényszó. – Európa-szerte ismert világítóeszköz a fokla, amely elsősorban az erdős, dombos, hegyi vidékeken volt használatban, a 19–20. sz.-ban. Az utóbbi 100–150 évben visszaszorult. Lakásvilágításban alárendelt szerepe volt egy-két szűkebb körzetet kivéve, így például az Őrségben a húszas-harmincas években még fényképek tanúsítják konyhai használatát. A Székelyföldről inkább csak éjszakai halászat segédeszközeként maradt fenn reá vonatkozó adat. A meggyújtott foklát kézben tartva vagy korpával, terménnyel töltött edénybe dugva használták, vagy → foklatartóba helyezték. Sajátságos, hogy gyertya szavunk is eredetileg foklaszerű tárgy jelölésére szolgált, s valószínűleg a gyertyánfa neve is még a gyertya fokla jelentésére utal, s egyben e fafajta foklának való felhasználását is szó- és tárgytörténeti emlékként őrzi. (→ még: világítás) – Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Dömötör Sándor: Zsírosfa és foklafa Szombathely környékén (Ethn., 1950); Iváncsics Nándor: Népi világítás a Zempléni hegyvidéken (Ethn., 1958).
Fenyőfából hasított foklafa. Világítószilánk (Vas m.)
Egyszerű és keretes foklatartók (Göcsej)
Filep Antal
