kapa
kapa: kézi talajművelő eszköz, az emberiség egyik legrégibb földművelő szerszáma. A mai kapa őse valószínűleg a gyűjtögetésnél, majd a kezdetleges földművelésnél használt, kihegyezett, horgas faág volt. Hosszú fejlődés folyamán a horogra éles kődarabot, majd vaspapucsot erősítettek, ill. később vaslemezzel helyettesítették. Az eke elterjedése a kapát Európában kerti és szőlőművelő eszközzé tette. Csak a nehezen hozzáférhető hegyi termőföldeket kapálták gabonavetés alá. A kapa újabb nagy szántóföldi térhódítása az újkorban következett be az újvilági növények, elsősorban a kukorica, burgonya, dohány elterjedésével párhuzamosan. A magyar nyelvben a kapa szláv eredetű szó. Ez azonban még nem zárja ki, hogy a magyarság korábban nem ismerte és nem használta a kapát vagy ahhoz hasonló eszközt. A középkorban a kapa Mo.-on túlnyomóan a szőlőművelés eszköze volt. Széles körű használatát hazánkban is a 18. sz.-tól nagyobb mértékben termesztett kukoricának, dohánynak és burgonyának köszönhette. De általában ugyanazokat a kapákat használták mind az újkori kapásnövények, mind a szőlő műveléséhez. Speciális → szőlőkapákkal rendszerint csak ott dolgoztak, ahol a szőlőtermesztésnek és a borkészítésnek jelentős központja és nagy múltja volt. A 19–20. sz.-ban a gabonaneműek alá kapával való talajlazítás csak a Kárpát-medence északi és keleti részének néhány nehezen megközelíthető hegyvidéki községében az ekével nem járható határrészeken volt szokásban. – A kapákat a kisvasipari hámorokban állították elő nagy mennyiségben, és faluzó vándorárusokkal vagy vásárokon értékesítették (→ kapagyártó központ). Míg a középkori, régészeti feltárásokból ismert kapák kevés formai eltérést mutatnak, a 18–19. sz.-ban a vashámorok termékei igen változatos alakúak és súlyúak (több száz típus volt forgalomban). A talajminőségnek és a helyi szokásoknak megfelelően vidékenként kialakultak a jellegzetes kapaformák (pl. szögletes, gömbölyű, szív alakú, hegyes stb.). A vasipari központok a különböző vidékek ízléséhez igazodva állították elő az eltérő formájú kapákat, s azok a használat helyéről kapták nevüket. Pl. balatoni, debreceni, bánsági, orsovai, verseci stb. kapa. A kapák neve olykor használóik etnikus különbségeire is utal: magyar, német, oláh stb. kapa. – A kapa eredetileg túlnyomórészt férfi munkaeszköz volt. A kapálás a kapásnövények szántóföldi térhódításával mindkét nem fontos gazdasági tennivalója lett. A kapa a legáltalánosabb paraszti munkaeszköz. A kéziszerszámok közül a kapával barátkozik meg legelőbb a serdülő parasztgyerek. A gazdaságban a kapa van legtovább és legtöbbször kézben egy esztendő leforgása alatt. Kapája minden földművesnek van és volt a nagygazdától a szegényparaszton át az uradalmi béresig és cselédig. A részes munkásoknak és a summásoknak a kapa volt az egyetlen fontos szerszámuk, amelyet munkába mindenüvé magukkal vittek. Mivel személyes munkaeszköz, nyelének és pengéjének beállítása, fogása a tulajdonos kezéhez igazodik. Helyi szokások szerint vidékenként különböző hosszúságú a kapa nyele, és ennek megfelelően változik a kapáló testtartása is. A kapálás elsődleges feladata, a szántóföldi gyomirtás és a növények földjének föllazítása országszerte csoportban végzett, társas munka. Az ország keleti és déli részén viszonzásos alapon rokonokat és ismerősöket hívnak kapálni (→ kaláka, móva, közös munka). A kapálás kora reggeltől napnyugtáig tartó dolog, közbeiktatott rendszeres pihenőkkel. Az → ekekapa és a → sorhúzó megjelenése előtt a földeket keresztben, újabban hosszában kapálják. A kapás 1–4 sort kapálva halad előre. A kukoricát és a burgonyát, amint kikelt egyszer megkapálták, másodszorra aratás előtt a tövére húzták a földet, töltögettek. A századfordulótól az ekekapa térhódításával párhuzamosan terjedt a harmadszori kapálás. Ugyanakkor a mezőgazdasági ismeretterjesztés hatására az ország sok vidékén elhagyták a kukorica töltögetését. – A dohány első kapálása a gyenge palánta körül a föld finom porhanyítása volt (daraszolás, horolás, sarabolás). Előbb kétszer kapálták, az utóbbi évszázadban a harmadik kapálás is szokásba jött. – Az ekekapa meghonosodása átalakította a kapálás munkamenetét. A kapásnak csupán a növény közvetlen környékén kellett a gyomot kiirtania, ezáltal lényegesen könnyebb és gyorsabb lett a munkája. Ezért a harmados munkások, akiknek az évi kenyérkeresetét nagyrészt a kapálás biztosította, ellenszenvvel fogadták az ekekapát. Bizonyos vidékeken (Nyírség) sokáig, az 1930–40-es évekig késett az elterjedése, mert mind a földbirtokosok, mind az agrárszegénység ragaszkodott a kézi kapáláshoz. Ahol nem ez történt, ott az ekekapás igás munkát a harmadosnak napszámban kellett ledolgoznia. – A kapát használják még szántóföldi rögtöréshez, burgonya- és kukoricaültetéshez, dohánypalánta helyének luggalásához, burgonyaásáshoz, hancsikoláshoz, árkoláshoz, szérű és rakodóhelyek felnyeséséhez, építkezésnél a szalma és a sár keveréséhez, gödör- és kútásáshoz, temetésnél a sír behúzásához stb. Az ápolandó növény különös kívánalmaihoz igazodnak a speciális szőlő-, répa-, hagyma-, vetemény-, virág-, zöldségkerti stb. kapák. Különleges eszköz az irtások művelésbe vonásánál a gyökerek, bokrok kivágására szolgáló, a csákányhoz hasonló irtókapa. – Irod. Cs. Sebestyén Károly: Magyar kapaformák (Ethn., 1944); Kiss Lajos: Kapálási szokások Paszabon (Ethn., 1947); Wert, E.: Grabstock, Hacke und Pflug (Stuttgart, 1954); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Fél Edit–Hofer Tamás: A parasztember szerszámai. Beszámoló az átányi monografikus eszközvizsgálatról (Ethn., 1961); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Markuš, Michal: Felsőmagyarországi kapaformák (A miskolci Herman Ottó Múz. Közl., 1964).
Rakományos kapa (Kapolcs, Veszprém m.)
hegyes kapa (Verpelét, Heves m.)
Kiskapa 1. Kecskemét, Bács-Kiskun m., 2. Tök, Pest m., 3. Zalavár, Veszprém m.
Kapák az istállóeresz alatt (Átány, Heves m.)
1. Hegyaljai (Enyed vidéki) szőlőkapa, 2. kukoricakapa, 3. szénvonó vasa, 4. oltványkiemelő ásó, 5. kukoricakapa, 6. téglakapa (Torockó, v. Aranyos-Torda m.), 7. kerti ásó
Kapálók (Átány, Heves m.)
Kósa László
