női különvagyon
női különvagyon: régi jogunk szerint elsősorban a → nászajándék, a jegyajándék, vagyis minden ingóság (ékszer, ruha stb.), melyet az eljegyzés vagy a házasságkötés alkalmából a vőlegény vagy más adott a menyasszonynak. Ez a nő magántulajdona volt és birtokában maradt a házasság ideje alatt is; sem házasságtörés, sem vérfertőző házasság miatt nem veszíthette el. Ha a házasság az eljegyzés után nem jött létre, a vőlegény ajándékait csak a menyasszony kifejezett vétkessége esetén követelhette vissza. A női különvagyon felett a nőnek szabad végrendelkezési joga volt. – A nő a házasság fennállása után is kaphatott vagy örökölhetett ingóságot vagy ingatlant, amit ugyancsak női különvagyonnak tekintettek. De rendszerint ez is ruhanemű volt, amit külön ládában vagy szekrényben tartott. Sok községben (pl. Martos, Mártély) az is szokás volt, hogy a fiatalasszony a házasság első évében valamilyen értékes jószágot (pl. üsző) kapott a szüleitől, amit mint tőkét nevelt, a hasznából és szaporulatából pedig öltözködött. Kapott aprójószágot is hasonló céllal, amelyen szülei tulajdonjegye maradt, mintegy jelezvén, hogy ez női különvagyon. Az I. világháború után földet is kapott a nő használatra, amit férjével együtt műveltek ugyan, de a haszna kizárólag az asszonyé volt. (→ még: rostapénz) – Irod. Papp László: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet (Bp., 1946).
Bónis György
