HAJÓSOK
1019HAJÓSOK
Végezetül ki kell térnünk röviden a fahajók személyzetére, a hajósokra is, akik munkaszervezeti szempontból és munkavégzésük tekintetében elkülönültek ugyan a hajóvontatóktól, de bizonyos együttműködésre természetesen szükség volt (Gráfik I. 1978: 47–49). Ebből következően életmódjukról, életformájuk jellegzetes vonásairól a hajóvontatásról szóló néprajzi közlemények több-kevesebb adattal szolgálnak. A legrészletesebb leírásokkal a tiszai hajósokról és hajóséletről rendelkezünk (Bet-kowski J. 1954b, 1961a; Lakatos K. 1967).
214. ábra. Hajóscégér egykori bőgőshajó orrtőkéjéből (1920 körül). Újpesti (káposztásmegyeri) Duna-part
A hajós gyűjtőnév egyaránt magába foglalta a hajósgazdákat, kormányosokat, s a hajón szolgálatot teljesítő legényeket, embereket, azaz a vízi szállítással foglalkozók széles körét. Okleveles említése 1395 óta ismert, de a korai századok hadi és kereskedelmi hajózási gyakorlatában a magyaron kívül más népelemek jelenlétével is számolnunk kell. A hajózás gazdasági térhódításával a középkor óta jelentős szerepe volt hajósainknak folyó menti városaink fejlődésében; például Baja, Barcs, Győr, Komárom, Moson, Pest, Pozsony, Szeged, Szolnok, Tokaj (lásd: Bay F. 1942; Bácskai V. 1986; Bácskai V.–Nagy L. 1984; Borbíró V.–Valló I. 1956; Erdősi F. 1971; Gráfik I. 1983a, 1992; Gyimesi S. 1975; Gyulai R. 1896; Kaposvári Gy. 1974; Kállay I. 1972; Koroknai Á. 1974; Kovács J. 1895; Kulinyi Zs. 1901; Makkai L. 196l; Ortvay T. 1903; Pisztory M. 1871; Rapcsányi J. 1934; Reizner J. 1899–1900; Ruzsás L. 1966; Sándor V. 1959; Szathmári K. 1864).
1020Az állandósult foglalkozás révén a hajósok mindinkább jellegzetes társadalmi réteget alkottak. A szakosított munkamegosztás hajótípusonként változott, s a gőzhajózás kifejlődésével képesítéshez kötött szakmunkává vált.
Egyes folyó menti városokban céhszerű szervezeteik is működtek (lásd Bellosits B. 1901; Dóka K. 1970; Eperjessy G. 1967; Miholović K. 1970; Takáts S. 1900a; vö. Haider S. 1994; Neweklowsky E. 1952–54). A hajózás igazi jelentőségét az adta, hogy alkalmat nyújtott a vízparti települések lakói számára a módosabb paraszti szinten vagy afölött való megélhetésre, lehetőséget kínált a gazdagodásra, a polgári sorba emelkedésre, életmód- és életformaváltás révén. Közülük többen, kik egykor hajóácsként, hajósgazdaként, kormányosként stb. kezdték, valóságos hajós, kereskedő dinasztiákat alapítottak, s kimagasló jellemüket, egyéniségüket szépirodalmi alkotások is megformálták és őrzik az utókor számára (lásd Balázs P. 1980; Bálint S. 1968, 1977a; Farkas J. 1985; Gráfik I. 1989, 1993a, 1993b; Jókai M. 1964; Kovács J. 1901; László L. 1937; Oltvai F.–Vinczy K. 1968; Szathmári K. 1864; Vörös K. 1965; Zsótér J. 1842).
A hajózás, a hajósélet a falusi, városi zsellér, illetve szegény réteg részére egy új munkaterületet jelentett, biztonságos megélhetést, s kisebb léptékű vállalkozások lehetőségét is kínálva (lásd Bálint S. 1977a; Betkowski J. 1954a, 1955, 1961a; Gráfik I. 1971, 1983b, 1992; Juhász A. 1984; Katona I. 1965; Kuczy K. 1976; Lukács L. 1995; Muhi J. 1943; Tömörkény I. 1902).
A hajóvontatóknál felidézett vízhez való kötődés – a vízzel való közvetlenebb és állandóbb kapcsolat révén – a hajósok, hajósgazdák körében még erősebb volt. E magukat büszkén vízi embereknek tartók közül egynek kimagaslóan nemes gesztusáról ad hírt a Pesti Napló 1917-ben: „Száz esztendővel ezelőtt még ezeren felül való bőgőhajó volt Szegeden (csak hajóépítő super vagy nyolcszáz élt itten), negyven évvel ezelőtt már nem volt belőlük csak huszonöt. A mai förtelemnapokra maradt még belőlük nyolcz s ezeket ezen a héten adta el Tóth Fercsi, az utolsó szegedi hajósgazda, a Ferenc-csatorna vállalatnak. Az árukból ötezer koronát be is fizetett már a város kasszájába, alapítvány gyanánt, melynek kamatait elesett öreg vízen-járók kapják segedelmül.” (Móra F. 1917: 5)
Egy sajátos szokás felidézésével zárjuk a magyarországi vízi közlekedés és szállítás népi gyakorlatának leírását. A Duna és a Tisza mentén több fontos hajózási, kereskedelmi központból van adatunk arra, hogy a tönkrement hajók szinte elnyűhetetlen keményfából faragott orrtőkéit hajósok, hajóácsok, hajóskereskedők házaik elé földbe állították, mely mintegy jel, egyfajta hajóscégér adta hírül a ház lakójának foglalkozását. Ismereteink szerint Apatin, Baja, Bezdán, Dunaföldvár, Káposztásmegyer, Mohács, Nagybecskerek, Paks, Szeged és Tolna voltak lelőhelyei e sajátos, ún. „jel-beszédes” hagyománynak (lásd Csefkó Gy. 1926; Viski K. 1926). Más esetekben folyó menti településeken (például Bölcske, Madocsa, Cibakháza, Pócsmegyer) a kapubálványfejek faragásai idézték fel az egykori, legendás fahajók jellegzetes orrtőkéit (lásd Torbágyi Novák J. 1926).
