BORÍTÓHALÁSZAT
BORÍTÓHALÁSZAT
Három szerszámcsoportot sorolunk ide: a kisvízi és a mélyvízi borítókat, valamint a vetőhalászat hálóit. Az első két csoportban az a közös, hogy egy buraszerű eszközzel a látott vagy gyanított halat leborítja a halász. Míg a kisvízinél kézzel kitapogatva ragadja meg, a mélyvízinél a megfogásra is alkalmas a borítóeszköz. (Az eszközcsoportról összefoglalóan: Solymos E. 1957; Szilágyi M. 1961; 1974b).
A kisvízi tapogatók, borítók vesszőből vagy hálóból készülnek. A vesszőtapogatók vagy sűrű-, vagy ritkafonatúak. A sűrűfonatúak csonkakúp formájúak, alul 80–100 cm átmérővel. Magasságuk legfeljebb annyi lehet, mint a halász karjának hossza: ha belenyúl, a feneket el kell érnie. A Tiszántúlon, a Dél-Dunántúlon és a Kisalföldön ritkafonású tapogatókat is használnak (vagy használtak), ezeknek felső pereme vagy körbe hajlított vessző, vagy kör, illetve négyzet alakú léckeret, melybe oldalának hosszú, erős vesszőit, melyeket néhány korc is összetart, beleillesztik. A ritkafonású tapogatók nagyjából a ritkafonású varsákkal azonos területeken voltak jellemzőek (Sztripszky H. 1904: 240; Ecsedi I. 1934: 181–183; Babus J. 1959: 78–79; Bárdosi J. 1959: 159–166; Zentai J. 1966: 196; Solymos E. 1974: 38–39).
Könnyebb a munka a hálótapogatókkal. A Tisza mentén két, illetve a Duna mentén és Dunántúlon négy meghajlított vesszőkávára feszítik ki a hálóborítást, sokszor avítt léhésből, sőt dróthálóból (Jankó J. 1902a: 371; Nyíri A. 1948: 53, 81, 102; Szilágyi M. 1987: 369–370).
Kiöntésekben, szélvizekben használják mind a vessző-, mind a hálótapogatót: a halász belábol a vízbe, figyeli, hol járhat a hal. Gyakran meglátja, máskor csak apró jelekből észleli. Ha a ponty túrja az iszapot, buborékok szállnak fel; máskor a nád, hínár mozog, ha nekiütközik a hal. Amikor semmi jelet nem lát, találomra nyomja le a szerszámot egy hirtelen mozdulattal. A leborított hal megijed, a borító oldalának ütődik, amit a halász megérez. A tapogató felső nyílásán benyúl, kézzel megkeresi és kiemeli a zsákmányt, s a nyakában lógó tarisznyába teszi vagy kidobja a parton várakozó társának. Ívás idején vagy apadáskor az ártéri pocsolyákban nagyon eredményes. Főleg alkalmi halászok eszköze, ezért a mívesen elkészített darabok mellett egészen primitív megoldásúakat is találunk: feneketlen kosarat, rossz rostát, csibeborítót stb. (Ecsedi I. 1934: 182–183).
Hogy ne riasszák el a halat, a borítót gyakran 3–4 méter hosszú nyélre erősítik, így nagyobb távolságról tudnak borítani. A halat azonban ebből a tapogatóból is kézzel veszik ki. Mind a vessző-, mind a hálótapogatónak ismerjük nyeles változatát, s az adatok bár széles körű, de nem túl gyakori használatot mutatnak. Csak a nyeles vesszőtapogató Fertő-tavi használata látszik nagyobb jelentőségűnek, részben a nagy kiterjedésű sekély vizek miatt, részben azért, mert ezen a tavon, határvíz lévén, nem volt érvényes az ívás alatti halfogási tilalom (Herman O. 1887–88: I. 337; Bátky Zs. 1903b: 30–31; Szabó K. 1937: 387, 393; Bárdosi J. 1959: 170).
16732. ábra. Tapogatók: a) kerékpárabroncsból és dróthálóból kialakított orvhalász tapogató, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); b) hálótapogató, Algyő (Csongrád vm.); c) vaspálcákra szerelt reginás tapogató, Tiszaalpár (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); d) fogantyús reginás tapogató, Algyő (Csongrád vm.); e) zsákos (segges) tapogató, Közép-Tisza-vidék
168A kisvízi borítók használatát két körülmény korlátozza. Megfelelő hőmérséklet kell, hogy a vízben való járkálást és nyúlkálást el lehessen viselni, illetve: csak a kar hosszának megfelelő mélységű vízben használható. Ezektől a körülményektől függetlenítették magukat a halászok újabb konstrukcióikkal, melyek meg is fogják a halat. Két változatuk van, a tükrös és a zsákos.
A reginás tapogatót Herman Ottó közölte Szeged tájékáról, mely magasabb a hálótapogatónál, és tükrös hálóval vonták be, melyben a hal fennakadhat. Az 1920-as évektől terjedt el egy újabb változata, a fogantyús tapogató, mely szintén tükrös, a borító rész viszont kisebb, mint a többi borítónál, és hosszú függőleges fogantyúja van, aminek segítségével csónakról mélyebb vízbe is lenyomható (Herman O. 1887–88: I. 336; Szabó K. 1937: 387, 392–393; Nyíri A. 1948: 53–54; Khín A. 1964: 108–109; Szilágyi M. 1971: 282).
A zsákos tapogatónak egyszerűbb változatai vesszőből készülnek, a magasabbra font tapogató oldalán egy nyílást vágnak, ahová hegyes hálózsákot szerelnek. A ladikos halász által leborított hal ebbe a zsákba menekül, a felemeléskor a nyílást a háló elzárja, s a hal a zacskóban fogva marad. Ilyen szerszámról csak Tiszafüred környékéről vannak adataink (Ecsedi I. 1934: 181–182; Szilágyi M. 1995: 56–57). Jobban ismerjük ennél a velencei-tavi zsákos tapogató kialakulását és használatát (Kovács Elemér 1938; Diószegi V. 1950; Solymos E. 1996: 69–73). Az 1900-as évek elején fejlesztették ki ezt a hálótapogatóból kiinduló változatot. Három oldalát drótháló fedi, a negyediken egy körülbelül egy méter hosszú hegyes zsák van. Lenyomáskor a zsák végét hozzáfogják a nyélhez, aztán elengedik, ebbe menekül bele a hal. E zsákos borítófélének egyedülálló változata a győri bugyrosháló, mind a négy oldalán zsákkal, melyeknek csücskét egy vaskarikához kötik, s ez a nyélen mozog le és fel.
A nyomóháló, pók, kukucska a borítóhalászat újabb és legfejlettebb eszköze (Morvay P. 1940; Solymos E. 1948, 1965: 143–150). Váza eredetileg fából, ma már kizárólag vasból készül. Kerek vagy ovális, 40–100 cm átmérőjű vasabroncshoz csatlakozik a három láb, ezek köpűben egyesülnek, ebbe jön a 2–3 m hosszú nyél. A kísérleti szakaszban a lábak közt belülről szereltek fel az abroncsra egy hosszú, hegyes zsákot, amit a lenyomás után oldalt elvezettek. Ezt helikonnak nevezték. A továbbfejlesztett változatoknál a zsák már kívülre került, csúcsát a rúdon fel-le mozgó vaskarikához kötötték.
Főleg hínáros, nádas vizekben, ahol más szerszámmal nem lehet dolgozni, a halász lesi, merre bugyborékol a víz, hol mozog a növényzet. Esetenként a vízmerő szapollyal árnyékot vet a vízre, hogy meglássa az úszkáló halakat. Felhúzott, kifeszített hálóval hirtelen lenyomja a fenékre a nyomóhálót, a vaskarikát leengedi, mely a lábakig csúszik, s a háló körben elterül. A riadt hal, melyet az evezővel is megzavar a halász, oldalt menekül és a hálóba jut. Felemeléskor ez a hálórész az abroncson kívül lecsüng, elzárja a hal útját. A nádasban a kisebb, a tisztásokon a nagyobb méretű nyomóhálókat szokták használni.
Ugyanilyen elven működik az abroncsháló és a sín- vagy singháló. Az előbbiről Pancsováról, majd az ország több pontjáról is rendelkezünk szórványos adatokkal, az utóbbit Győr környékén használták. Egy kerékpárabroncsra hálót kötöttek, és a sekély vízben meglátott halra dobták. A singháló esetében három kötelet is szereltek 169az abroncsra, s azzal emelték ki (SMJ 1917c: 71–72; Bosić M. 1982: 54–55; Kovács A. 1987: 58–59).
A borítóhálók fejlődése a 19. század második felében indult meg. Az ármentesítések következtében megcsappantak azok a kiöntések és szélvizek, ahol korábban a kisvízi tapogatókkal halásztak, ezért a mélyebb vizekre kényszerültek a halászok. Ugyanebben az időben kezdték tiltani a szigony használatát, így nem maradt megfelelő eszköz, mellyel a hínáros, nádas részekben halászhattak volna.
Adataink szerint a nyomóhálót Nagybaracskán, a Ferenc-csatornán alakították ki az 1890-es években. Innét jutott el a Drávaszögbe, majd Ráckevére és a Tiszára. Figyelmet érdemel az a tény is, hogy a 20. század elején Romániában, a Duna menti tavakban közkedvelt szerszám volt, Antipa szerint orosz halászok honosították meg (Antipa, G. 1916: 398–400).
