MERÍTŐHALÁSZAT
MERÍTŐHALÁSZAT
Az ebbe a csoportba tartozó sokféle és különböző alakú hálóféle javarészt az alkalmi és a paraszthalászok eszközkészletéhez tartozik.
A látott hal kimerítése annyira evidens, hogy a vízparti emberek minden alkalmasnak látszó eszközt felhasználnak erre. Így köténnyel, rostával vagy fáskosárral is merítik a halat. Alkalmi merítőhalászatnak tekinthetjük a csíkászat olyan módját is, amikor este egy szalmacsomót engednek a vízbe – télen lékbe –, és másnap a belefészkelődött csíkokkal együtt kiemelik (Vutskits Gy. 1902: 86–88; Gönyey [Ébner] S. 1926: 20).
A szák
A szák vagy mereggyű – egy villás ágból kialakított ovális keretre szerelt zsákszerű háló – elsősorban járulékos eszköz: vejszéből, nagyhálóból, bárkából merítik ki vele a halakat, vagy a horogra akadt hal megfogását teszi biztosabbá a használata. Esetenként azonban önálló fogóeszköz is lehet.
Télen a léknél gyülekeznek a halak, hogy oxigénhez jussanak. Ilyenkor szákkal merítik ki a (főleg alkalmi) halászok (Szabó K. 1918: 123; Nyárády M. 1938: 382).
Egyes években ívás után, nagy melegben a tavakon forr vagy forog a hal: egy csomóban a víz színén pampognak, szinte forr tőlük a víz. A Velencei-tavon és a Balatonon ilyenkor 3–4 m hosszú nyélre 1–2 m átmérőjű vaskarikát, arra zsákot szerelnek, ladikkal csendben megközelítik a halakat, alámerítenek, s hirtelen kiemelik. Jó esztendőben egy-egy emeléssel egy mázsát is fogtak, aztán évekig nem is láttak forgó halat (Solymos E. 1996: 90–91).
Bokorszákfélék
A szák önálló halászeszközzé fejlesztett változata a bokorszák. Félkör alakúra hajlított vesszőkávára – melynek átmérője 60–80 cm is, 2–3 m is lehet – 2–3 m hosszú hegyes hálózsákot szerelnek. Farkára egy követ, a szájnál a kávát összefogó ínra 171ólomsúlyozást tesznek, villás nyelet erősítenek rá, a villa két ágát az alsó ínhoz, a nyelet a káva legmagasabb pontjához rögzítve. A folyóvízi bokrászáshoz több halász társul: csónakkal a bokrok elé állnak, egyikük a fenékre nyomja a szákot, a másik kettő evezővel, láncos bottal a hálóba riasztja a halakat. Az emeléssel záródik a bokorszák szája. Kisebb vizeket egymás mellett elhelyezett bokorszákokkal zárnak el, és távolabbról elkezdve a hálósor felé űzik, hajtják a halakat (Herman O. 1887–88: I. 311–315; Ecsedi I. 1934: 191–192; Szabó K. 1937: 395–396; Nyíri A, 1948: 55; Szilágyi M. 1995: 88–90).
33. ábra. Bokorszák és kece: a) bokorszák, Baja környéke (Bács-Bodrog vm.); b) hegyes kece, Közép-Tisza vidék
A Fehér-Körösön az 1920-as évek végéig, a csongrádi halászok áttelepüléséig használták a bokorháló-féle csömpölyt. Ennél a hálónál a káva felső részére egy zsinórt kötöttek, amit kifeszítve a csömpölyös a rúd mellett az ujján tartott a halász, és megérezte, ha a hal a száknak ütődött. A bokrászás mellett „nagyhalászatot” is rendeztek csömpölyökkel: a hajókat összekötötték, hogy átérje a vizet, mindegyikben állt egy csömpölyös, és a két partról vontatták lefelé a hajókat, vele a csömpölyöket (Banner J. 1926: 213; Solymos E. 1960: 6–8).
A bokorszák egyik speciális változata az Olt melléki lesháló, melynek szákja egy A alakú rámára van erősítve, szája őrfonalakkal ellátva, melyek a beúszó halakat jelzik a halász számára (Herman O. 1887–88: I. 316).
Az ollóháló, ághegyháló rámája két egyenes, olló alakban összeerősített rudacska, amire fel van szerelve a háló. Az ágak között van egy kiemelhető merevítő, és használaton kívül az ágakat össze lehet csukni, a hálót fel lehet tekerni. Ezzel a hálófélével is bokrásznak. Bár Európa-szerte (és Európán kívül is) ismert az ilyen eszköz, a magyar vizekről feltűnően kevés adat van róla, s úgy tűnik, hogy a 20. század első felében fel is hagytak a használatával (Herman O. 1887–88: I. 305–306; Jankó J. 1900a: 349–350; Morvay P. 1936; Solymos 1965: 160; Bosić, M. 1982: 46–47).
172Emelőháló-félék
A merítőhálóknak ennél a csoportjánál a háló nem zsák, hanem vízszintesen a kávák közé feszített léhés. Ezek az emelőhálók, melyeknek elnevezésben, méretben és formában nagyon sok változata van.
34. ábra. Emelőháló, Közép-Tisza vidék
Az emelőháló, emecső, csuhé, pók, csempely, tesziveszi egy négyzet alakú léhésből áll, melynek sarkait két keresztbe tett és meghajlított vesszőkáva négy ágához erősítik. A háló mérete az 1 × 1 m-től a 4 × 4 m-ig is terjedhet (Ecsedi I. 1934: 185–192; Solymos E. 1965: 160–166; Szilágyi M. 1995: 60–74). Az egyszerűbb változatoknál a kávák kereszteződéséhez egy rudat kötnek, s ennél fogva karral emelgetik. A nehezebbeknél a rúd végére egy keresztfát szegelnek, amit az emelős a parthoz feszít, és kötéllel húzza fel, majd ereszti vissza a vízbe a hálóját. Ismét más megoldás, ha a nyelet egy villás oszlopba fekteti, és kétkarú emelőként mozgatja. A legnagyobb emelőhálókat csigán át csörlővel emelgetik.
Hogy az emelőzés eredményesebb legyen, vagy beetetik a helyet, hogy a halakat odacsalogassák; vagy olyan helyet keresnek, ahol haljárás van. Ilyenek az átfolyások, a fokok, ahová karókból emelvényt is építenek, és az emelős erre ül (Herman O. 1887–88: I. 499–504).
Az emelőhálót általában öblösre készítik, hogy a hal ki ne ugorjon belőle. A Tolna alatti Duna-szakaszon viszont feszesre húzzák a hálót, de négy sarkán az inakra piskóta alakú fácskát vagy drót pöcköt fűznek, emeléskor, ahogy a háló kiöblösödik, a pöckök az ínon elcsúsznak, azokat összetartják (Solymos E. 1974: 43).
Az emelőhalászat általában a legnagyobb csendben folyik, hogy a halakat el ne zavarják. A csobbantás, mely szintén Baja környékén ismert, ennek épp az ellenkezője. A halász a nyelénél fogott csobbantót, mely 1,5 × 1,5 m-es emelőháló, háromszor a víz felületéhez üti, s úgy teszi le, hogy dobbanjon a fenéken. Néhány perc múlva felhúzza, 15 lépésnyire továbbmegy, újra csobbant. Mint mondják: ez a hang csalja oda a halakat, de csak ősszel és éjszaka eredményes.
Az emelőhálónak van érzős, őrös változata is. A háló fölött átlós irányban 3 szál 173zsinórt feszítenek ki, ehhez függőlegesen egy nádszálat erősítenek vagy egy zsinórt vezetnek fel az ujjukhoz. Ha a hal nekiütődik az őrmadzagnak, jelet ad a halásznak. Éjszakai halászatnál a nádszál végére parázsló taplót tűznek, ennek mozgása figyelmezteti a halászt (Herman O. 1887–88: I. 309, 499–504; Andrásfalvy B. 1975: 209) .
35. ábra. Őrös emelőháló (csempely), Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)
Ha a vízfolyást – a kisebb folyót vagy a fokot – vesszőfonadékkal, illetve gazból és földből megépített gáttal elrekesztették, és a kapu fölött kialakított ülőhelyről emelgette a halász a rendszerint őrös emelőhálóját, az áradással-apadással vonuló halak fogása igen eredményes volt (Deák G. 1911: 144–150; Györffy I. 1933: 24–28; Gönyey S. 1942c: 46–47; Andrásfalvy B. 1975: 209; Bosić, M. 1982: 41–44; D. Varga L. 1984: 58–59). Rekesztéssel kombinált emelőháló volt a barok is, melynek leírását a Csallóközből ismerjük (Khín A. 1948: 168–170; Solymos E. 1956: 108). Zátonyos helyeken egy sövényt állítottak keresztben a vízfolyásra, közepére gémeskútszerűen 174egy nagyméretű emelőhálót szereltek, a háló a sövény alsó felén volt. A helyet árpadarával beetették, a hálót leeresztették, s naponta egyszer felemelték az odagyűlt halakkal.
A pirity vagy kiscsuhé nevű emelőhálót Tolnától a Száva folyóig ismerik a Dunán (Solymos E. 1965: 164–166). Az alig egy négyzetméteres emelőháló sarkain pöckök, a kávák végein erős ólmozás van. Nyél helyett hosszú kötéllel látják el: csónakról eresztik le a tuskók, halfészkek mellé. A háló közepébe kötött piros rongydarab csalja rá a halat. A halász néhányszor óvatosan megemeli a hálót, s ha halat érez rajta, hirtelen mozdulattal felrántja. Főleg öreg halászok kedvelik, mert olcsó, kevés fizikai erő, de nagy helyismeret kell hozzá. Ha eltalálja a halfészket, egy mázsa pontyot is kiszedhet vele. A pirityhez hasonló a léken át emelgetett bustyáló, melyet Herman Ottó (1887–88: I. 394) Drávafokról közölt. Ugyancsak kötéllel emelgették és a kávák végein súlyozott volt a Bodrogköz téli, lékes hajtóhalászatának vasas szákja (Herman O. 1887–88: I. 394–395; Gönyey [Ébner] S. 1926: 12–16; lásd még M. Kiss L. 1931: 119; Szilágyi M. 1980: 39, 41; D. Varga L. 1984: 62).
Főleg Vácott és Újpesten használták az 1920-as évekig a szúrótápli nevű alkalmi szerszámot a folyó partján. A háló kb. 2,5 × 2,5 m-es volt, és a fogantyút függőlegesen erősítették rá. A kikötött dereglyék és a bőrmosó talpak alá szúrták le víz ellenében, s mikor a víz sodra kihozta, függőlegesen emelték ki (Solymos E. 1965: 167). A valószínűleg egyéni kezdeményezésű viharháló szintén az 1920-as évekig volt használatban Esztergom, Vác és Pest partjainál. Egy 4 × 4 m-es vas rámára szerelték a hálót, a ráma szélét csuklósan a parthoz erősítették, és csigát közbeiktatva csörlővel billentették a víz alá, illetve emelték ki (Solymos E. 1965: 172).
E két utóbbinál sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett a Dunán a tekerős- vagy grániktaupli, -tápli. Maga a háló kb. 4 × 4 m-es bő léhés; eredetileg hatalmas körmökre szerelték, majd a század elején (főleg Pest környékén) vaskeretre. Csónakra vagy a parthoz rögzített stégre szerelik: a csónak farában, illetve a stégen egy ferdén kinyúló rúd áll, ennek végén csiga, amin a háló emelőkötele fut, s ezt csörlővel mozgatják. A parti tauplik hálóját a vízfolyással szemben ki is kötik, hogy el ne sodródjon. A tauplik első változatai kútágasszerűen működtek, az 1920-as években alakultak át rámássá. További változás, hogy a hálót téglalap alakúra kötötték, és úgy erősítették fel a rámára, hogy a hosszabb végét a ráma felett átvíve alulról rögzítették. Így a háló leeresztéskor felpúposodik, a letakart hal pedig a zsákba fut. A csónakosok kaparással is növelni igyekeznek a fogást: a tauplis egy nagy kővel lemacskáz, a hálót leereszti, aztán a macskakötéllel egy darabon felhúzatja magát, ezzel a rámát is meghúzatja, és a fenéken lévő halakat a zsákba kaparja, majd néhány perc múlva feltekeri a hálót. Ezután lejjebb ereszkedik, s így folytatja, míg a többszáz méteres kötele el nem fogy. Egy ilyen leereszkedés a rina.
A tekerőstaupli főleg a városok – legjellemzőbben a főváros – partjain volt használatos. Gazdáik leginkább mellékfoglalkozású halászok: gyári munkások, iparosok, nyugdíjasok. Partvédelmi, partrendezési okokból napjainkban egyre ritkábban engedélyezik a használatát (Solymos E. 1965: 167–172).
175Villing és milling
E két kanál alakú merítőhalászati eszközben közös, hogy egy nyélbe három hajlékony körmöt erősítenek, egyet előre, kettőt kétoldalra, s ezekhez feszítik ki a hálót, a negyedik sarkát pedig a nyélhez kötik. A különbség az, hogy a villingnek – melyet a Tiszáról ismerünk – könyökszerűen megtörik a nyele, mankó van rajta, s a ladik orránál billegetve dolgoznak vele (lásd Herman O. 1887–88: I. 303–304; Ecsedi I. 1934: 190–191; Nyíri A. 1948: 55–56, 81). A millingnek viszont 2 méternyi egyenes nyele van, középen egy fogantyúval. Ezt is használják meregetésre, különösen a kisebb méretű piszemillinget, a magyar Dunán mégis inkább csónakon ereszkedve halásznak vele (Janitsáry M. 1937; Solymos E. 1955b: 458–459, 1965: 172–177).
36. ábra. Villeg és ollóháló: a) villegháló, Közép-Tisza-vidék; b) ollóháló, Alsó-Tisza vidéke
Millingezéskor két halász ül a ladikban, a kormányos a part közelében, arra merőlegesen tartja a ladikot, s hagyja ereszkedni, miközben az evezővel a parti bokrok között megbújó halakat felriasztja; társa a ladik orrában ül, szájával a part felé fordítva tartja a vízben a millinget. Ha a befelé menekülő hal a léhésnek ütközik, a halász megérzi, a hálót szájával felfelé fordítja, kiemeli, és a zsákmányt a ladikba fordítja. Csendes éjszakákon szoktak millingezni, több kilométert is ereszkedve. Gyakran fenékhorgászattal is összekapcsolják: két horogfelnézés között millingez-nek. Az orvhalászoknak is kedvelt eszköze.
176A millinget – ilyen formában – Herman nem mutatta be. Adataink szerint a magyar Dunára a múlt század második felében került az Al-Duna felől, ahol mind a szerb, mind a román vizeken több változata ismert (Antipa, G. 1916: 377–382; Čurčić, V. 1912: 524; Cvar, N. 1941: 21–23).
