A PÁKÁSZ
A PÁKÁSZ
A 19. század végéig az Ecsedi lápon, a Bodrogközben, a Nagy- és Kis-Sárréten – a földművelés és az állattenyésztés mellett – a mocsaras területeken egy komplex növénygyűjtő – halász – vadász életforma volt ismeretes. Az életformát a pákászok közössége képviselte. A pákászokat a magyar néprajz számára Havas Sándor fedezte 16fel, aki a Vadász és Versenylap 1858. évi kötetében sárréti vadászatáról közölt leírást, s hosszan megemlékezett az őt kalauzoló pákászokról is. „Pákászoknak a tősgyökeres sárréti magyar nép azon embereket nevezi – írja –, kik folytonosan a rétben és a rétből élnek. A pákász se nem szánt, se nem vet, se napszámba nem jár, hanem a kész után nyúl, vagyis pákászkodik” (Havas S. 1858). Számuk jelentős lehetett, mert 1799-ben a Füzesgyarmat és Szerep között lefolyt határperben a kihallgatott 32 tanú közül 13 pákásznak mondta magát (Szilágyi M. 1968a).
1. ábra. Pákász a különböző eszközeivel. Ecsedi láp (Szatmár vm.)
A pákász a mocsarakban kúp alakú nádkunyhóban vagy nyerges tetejű földkunyhóban lakott (lásd Herman O. 1887–88: I. 467–475). Szigonnyal, vejszével, varsával, hurokkal halászott. Különböző hurkokkal fogta a vízimadarakat, csapdával, veremmel a farkast. A madarakra íjjal és hajítófával is vadászott. Gyűjtötte a pákász és családja az ehető mocsári növényeket, a gyékény buzogányát (páka), a vadmadarak tojását, színes tollát, fogta a piócát, a teknősbékát. A pákász elnevezés is a gyűjtögető tevékenységgel magyarázható: a gyűjtött pákát taplóként tűzgyújtáshoz, és párna-, dunnatölteléknek használták. A pákász elnevezés a halász, madarász, vadász foglalkozásnevek analógiájára keletkezett (Nyíri A. 1958). A pákász felesége gyűjtötte a gyógynövényeket és azokat faluról falura, vásárról vásárra vitte eladni. Egyes pákászok darvak, hattyúk és kócsagok szelídítésével foglalkoztak. A szelíd darvakat búzáért cserélték el. A pákász kunyhója körül 50–100 méhcsaládot tartott. De elrabolta 17az odvas fákból a vadméhek mézét is. A pákászok a fogott hal egy részét beszolgáltatták a halászó vizek, a mocsarak tulajdonosainak, a földesúrnak, a községnek.
A pákász nyáron a családjával együtt egyik helyről a másikra vándorolt. Állandó települési helyükről, téli szállásukról 30–40 km-re is elbarangoltak a mocsárba, a réteken. Tavasztól az őszi hideg beálltáig általában öt-hat hétig laktak ugyanazon a helyen. Ez idő alatt – írja Györffy István (1984: 37) – kiélték azt a helyet, ahová letelepedtek, és továbbvándoroltak. Kunyhójukat valamelyik szárazulaton állították fel, de ha ilyet nem találtak, akkor az ingó lápon is ellaktak. A mocsárban a pákász-családok több kilométerre egymástól állították fel kunyhóikat. Akadt pákász, aki nyáron valamelyik odvas fában húzódott meg, vagy a pásztoroknak azokat a téli kunyhóit foglalta el, amelyek nyáron lakatlanul állottak.
2. ábra. Pákászeszközök: a) háromágú pákászbot, Ecsedi láp (Szatmár vm.); b) botra erősített subadarab a sulyom gyűjtéséhez, Tiszacsege (Hajdú vm.); c) kanalas gém csőréből készült villa, Nagykunság (Jász-Nagykun-Szolnok vm.); d) nádvágó kaszur, Ecsedi láp (Szatmár vm.); e) lápmetsző ásó, Ecsedi láp (Szatmár vm.); f) csíktök kasornyában, Ecsedi láp (Szatmár vm.)
A pákászok az ingó lápon két-, háromágú bottal jártak. Az ilyen botnak az Ecsedi lápon nadályozó volt a neve. Hasonló botjaik voltak a pásztoroknak a Kis-Balaton vizes legelőin (Takács L. 1966c: 19; 1978: 33–35). Talpukra gyékényből font – a hótalpra 18emlékeztető – kerek talpallót kötöttek, hogy az ingoványos talajba bele ne süppedjenek. A vízen nádtutajjal, bödönhajóval közlekedtek. Evőkanaluk nyéllel ellátott kagyló volt. A villát a kanalas gém (Platalea leucorodia) csőréből vagy nádból készítették. Edényeik leginkább kabaktökből (Lagenaria vulgaris) készültek. Ez volt az egyedüli termesztett növényük. Jellegzetes szerszámuk egyike a nádvágó kaszur és a lápmetsző, amely Európa más reliktumkultúráiban is megtalálható. Ez utóbbival a lápos talajt ásták fel olyan helyen, ahol ivóvízhez akartak hozzájutni, vagy ahová a varsájukat szándékoztak leállítani. Az ivóvizet nádszálon (lápi kút) szívták fel a mocsárból: a tőzegrétegen átdugtak egy nádszálat addig, míg tiszta vizet nem értek. A nádkutat szivárványos kút néven 1840-ben Hevesből is említik. A közlés szerint a kút a föld árjáig leeresztett és körültapasztott nádcsőből állt. A réti munkások használták. Az ilyen primitív kút helyét a Bodrogközben nádszálra kötött nádbuga jelezte, hogy a vándor megtalálja a jó ivóvizet (Ecsedi I. 1934: 292–293). Tüzet két fa összedörzsölésével gyújtottak a pákászok, amely technika a Kárpátok magyar, román és szlovák pásztorai körében a közelmúltban is élt.
3. ábra. Lápi kút, Bodrogköz (Zemplén vm.)
A pákász családi és társadalmi életéről keveset tudunk. Sokan éltek közülük vadházasságban. A nők között számosan akadtak olyanok, akiket a falu paraszttársadalma valamilyen ok miatt kitaszított maga közül. A 19. század végén sok olyan pákász élt, aki nem tudta, hány éves, lelkész soha meg nem keresztelte. A pákász gyermekei közül az egyik az apja munkáját folytatta, a másik pedig beállt a pásztorok közé. Részben pásztornak mentek el azok a pákászok is, akik a 19. század végén túlélték a mocsaras, lápos területek lecsapolását, kiszárítását. A mocsarak lecsapolása után sokan közülük behúzódtak a falvakba, s ott mint egészen szegény emberek élték le hátralévő napjaikat. (A pákászokról és életformájuk reliktumszerű továbbéléséről 19lásd még: K. Nagy S. 1888; Szűcs S. 1977: 65–79, 1992: 82–88 – Sárrét; Ecsedi I. 1925: 5–19 – Bodrogköz; Lakatos K. 1912; Bálint S. 1971; Juhász A.–Molnár I. 1971: 257–266 – Szeged környéke; Zentai J. 1966 – Ormánság.)
Valószínű, hogy a pákász életmód a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A sok mocsár, árvízjárta terület, a nagy kiterjedésű vizes rét kényszerítette a magyar parasztok szegényebb, föld nélküli rétegét, hogy ezt az életmódot kialakítsák. A mocsárban, távol a falvaktól nyugodtan éltek, a hatóságok nem háborgatták őket, és alig tettek eleget az előírt kötelességeknek. Hasonló életformát ismerünk a dél-albániai mocsarakból.
