HÚZOTT SZERSZÁMOS HALÁSZAT
HÚZOTT SZERSZÁMOS HALÁSZAT
Együtt tárgyaljuk ebben a csoportban a Herman-féle beosztás kereső- és kerítőhalászati eszközeit, hiszen együvé tartoznak: a fogás lényege egyiknél is, másiknál is a szerszám húzásában rejlik. A kerítőhalászat fogalma egyébként sem terjeszthető ki a Herman által ide sorolt összes hálóra, mert csak egy részüknél beszélhetünk bekerítésről. Egyébként pedig „keresőnek” is nevezhetnénk az összes hálót, hiszen egyiknél sincs szükség a hal észlelésére.
Az ide sorolt szerszámokat kis- és nagy szerszámokra oszthatjuk. Ez az osztályozás a halászok gyakorlatában is él: kisszerszám az, amit általában három embernél kevesebb, nagyszerszám, amit háromnál több kezel.
Kisszerszámok
Parti szerszámok
A kaparóháló, gereblyeháló egy ívesen hajló vesszőkávára erősített hálózsák, amit 4–5 m hosszú, a kávára merőleges nyéllel a partról használnak: a hálót benyújtják a vízbe, és a part felé gereblyéznek, kaparnak vele. A kisebb, apró szemű kaparóhálóval a horgászok csalihalat fognak. Szükségből a kisebb bokorhálót is átalakítják kaparóvá. A halászok „utolsó szerszámnak” tartják, mert értékesebb halat ritkán lehet fogni vele. Ennek ellenére szinte minden halasvíz mellékéről közölték a néprajzi gyűjtők (Herman O. 1887–88: I. 329–330; Sztripszky H. 1902: 165; Banner J. 1926: 216; M. Kiss L. 1931: 116–117; Gunda B. 1934b; Solymos E. 1965: 185).
A vezetőhálót viszont csak Erdélyből ismerjük, és a nyugati halászati irodalomból. Egy tükrös hálót karikára szerelnek, és hosszú rúdra fűzve kifeszítik. A hálót a vízbe eresztve, hogy feneket érjen, lefelé halad vele a halász, s egy zsinór segítségével lassan összehúzza (Herman O. 1887–88: I. 328; Jankó J. 1900a: 404–409).
Vontatott szerszámok
A legelterjedtebb vontatott szerszámoknak, a kecéknek két altípusa van: a szimpla hálójú hosszú kece és a tükörhálós csontos kece. Közös jellemzőjük, hogy mindkettőnek A alakú fa rámája van (ez a Dunán gyakran hajlított szárú, gondosan megmunkált), a két végén tégla súlyozással. Mindkét változatot hosszú kötéllel eresztik le a fenékre, és ereszkedve a ladikkal vontatják (Herman O. 1887–88: I. 172–174, 324–327; Banner J. 1923: 27–28; Morvay P. 1937: 288–289; Solymos E. 1965: 74–81; Bálint S. 1976: 434–435; Szilágyi M. 1995: 74–81).
17737. ábra. Kaparóháló és használata, Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)
A hosszú kece, hegyes kece, koca hálója több méter hosszú hegyes zsák, szájon alul ólom súlyozással. A zsák végére egy nagyobb követ szoktak kötni, hogy a hálót kifeszítve tartsa. A Közép- és Felső-Tiszán bónéhálónak nevezik ezt az altípust. A csontos kece, kuszakece, guszakece, kurta kece, tükrös kece, reginás kece hálója rövidebb és tükrös. Az aprószemű, bő léhésből egy-egy tükörszemen keresztül két zacskót húznak ki, és végüket összekötik (Solymos E. 1974: 45). Az ínon, mely viszonylag hosszú, 9 lólábszárcsont van felerősítve. Ez a súlyozás nagyon ősinek látszik, a magyar, a szerb, s újabban a román vizeken egyaránt használják. Van a kecének még egy újabb változata, a paráskoca, amit Győr környékén használnak, és átmenetet jelent a zsákos húzóhálóhoz. Rámája nincs, hanem két 3–4 méteres parázott és ólmozott szárnyhoz kötik a zsákot, s vagy egy, vagy két ladikról vontatják.
Kecézéskor a ladik közepén ül a halász, a vízfolyásra keresztben tartva a ladikját. A kecét a felső oldalon leereszti a fenékre, az alsó oldalon a gúzsba akasztott evezővel védlizve evez, és a szerszámot a fenéken húzza. Az ín a fenéken járó vagy gödrökben elfekvő halakat felkaparja. A kecézésre alkalmas szakasz végén a hálót felhúzza – ez egy rina.
A gödrös, tuskós, s ezért halfészkes terület a legjobb a kecézésre, de a legveszélyesebb is, mert a háló könnyen elakad. Ha a halász kézzel nem tudja felemelni elakadt 178kecéjét, a kötelet a ladik orrára erősíti, és a végébe állva hintáztatja, így tépi fel. Ha mégsem sikerül, segítséget hív, s két ladikon egy dorongot átfektetnek és feltekerik (mint az elakadt laptolót is szokás).
A hosszú kecét a keményebb, kavicsos mederben és sebesebb vízen használják. Itt a csontok zörögnének, a víz pedig kifordítaná a tükröshálót. Az iszapos mederbe viszont az ólmosín nagyon bevág, nehéz vele dolgozni. Ilyen területen inkább a bokorszákhoz hasonlóan használják a hosszú kecét: a bokrok elé húzzák, és kötélre kötött kövekkel zavarják bele a halakat. Ha a nyitott kecére nyelet erősítenek, bokorszákként is használhatják.
Bár a kece kimondottan kishalász szerszám, tehát egy ember kezeli, esetenként közös halászatot rendeznek vele. Ilyen a tiszaverés vagy a dunai köcsögézés (St-R. 1914; SMJ 1917b; Ecsedi I. 1923–24: 178; Szilágyi M. 1973c; Solymos E. 1990).
A Tiszán a kecések a folyó hosszú szakaszát halászták végig, állandóan úton voltak, míg másutt csak a halásztanya, illetve lakóhelyük környékén kecéztek (Herman O. 1887–88: I. 325–327).
A kecéző halász egyébként nem pusztán a vak véletlenben bízik. Nagyon jól kell ismernie a medret, tudni azt, hogy hol vannak halfészkek, hol vannak akadók, tuskók, melyek veszélyesek lehetnek a hálójára. Tudatosan választja meg tehát a helyet, ahol leereszti és felhúzza kecéjét.
Herman Ottó azt írja, hogy „a gyérháló tulajdonképpen szintén kece, de bónéfa nélkül való ... Száján kötélből való kerettel, farkán kővel, inán – ennek két végén – rendesen egy 3–6 fontos ágyúgolyóval vagy kővel. Ezt a hálót két csónak között eresztik a folyóba ... Csak Szegeden akadtam rá”. Mesterszótárába – a gyérhálóra utalva – felvette a görehálót is (Herman O. 1887–88: I. 327, 789). Ilyen nevű hálókat azóta nem találtak a néprajzi gyűjtők, a leírásnak pontosan megfelelő hálót mutatott be viszont Antipa (1916: 440–447) mint a román Dunán legelterjedtebb kishalász szerszámot, oria néven. Ugyanilyen hálót ismernek a szerbek balacska, vlak, flak néven (Peesch, R. 1965; Drobnjaković, B. 1934b: 29; Momirović, P. 1972: 23), ami elvezet a tiszai lák, a dunai flák, illetve a tiszai pirity néven ismert húzóhálókhoz.
A flák esetében jól nyomon követhető, hogy miként lesz egy zsákszerű kishálóból terjedelmes húzóháló, mely – a szerkezeten túl – szinte nem is hasonlít a kiindulási formára (részletesen: Solymos E. 1984c). A flák, lák úgy készül, hogy egy nagy darab léhést kettébe hajtanak, két oldalát kétharmad részig összevarrják. A szájnyílást kötélre szedik, a két alsó sarkára nagyobb súlyt (régebben vasgolyót, utóbb követ) kötnek; a két hátsó sarkára esetleg szintén súly kerül. A zentai múzeumban őrzött lák méretei: szélessége 820 cm, mélysége 360 cm, ebből össze van varrva 225 cm. Az összevarrás miatt nagy, kétsarkú zsák képződik. A felső ínon csak középen van egy ovális, 21 × 15 cm-es deszkadarab. A dunai flák szerkezete ugyanilyen, de sokkal nagyobb, ezért egy-egy halásznak csak fél flákja van: halászat előtt kötik össze. A fél flák 7–9 m hosszú, 8–9 m mély. A felső ín parázott, a súlyozás külön kötélen van, és halászat előtt kötik hozzá a sarkokat úgy, hogy a háló szája 2–2,5 m-re nyíljon ki. A használat megegyezik: két ladikról egy-egy halász dolgozik vele, a kötéllel a súlyozást, vele a hálót a vízbe eresztik, a haljárástól függően a fenékre, vízközépre vagy a felszín alá. Védlizve eveznek a folyás irányában, és húzzák a kifeszített hálót. Egyik ujjukat a hálóba akasztják, így megérzik, ha fognak. Egyszerre mindketten felrántják 179a súlyzást, ezzel a háló szája bezárul és kiemelhető. A csónakokba szedik fel a hálót. Úgy is használják, hogy bokros, nádas részeket kerítenek be vele, és belezavarják a halakat.
A flákot csak a Duna és a Tisza alsó szakaszán, valamint a Ferenc-csatornán használták (az utóbbi évtizedekben hagyták el). Szerkezetben és használati módban megegyezik viszont a flákkal a Közép-Tiszán viszonylag gyakori palónya. A különbség csupán annyi, hogy para helyett ovális deszkaúszókkal van felszerelve (Szilágyi M. 1995: 192–194).
Nagyhálók
Futtatott hálók
A flák átvezet a nagyhálókhoz: a laptoló, laftoló, lapsoló, lebzsi, laptúr, pirity tulajdonképpen ennek nagyobb változata (Herman O. 1887–88: I. 284–285; Banner J. 1923: 6, 12–13, 15–16; Ecsedi I. 1934: 201–204, 209–212; Solymos E. 1958b, 1965: 198–202). A Dunán és a Tiszán a 20. században eléggé elterjedt nagyhalász-szerszám volt, és a nagyobb mellékfolyókon (például a Körösökön) is eredményesen kísérleteztek vele. Erősebb fonálból kötik, hossza 60–80 m, mélysége – a víztől függően – 6–10 m. Beállítása annyiban különbözik a flákétól, hogy alsó inát erősen ólmozzák, felső inát parázzák. A két szélét nem varrják össze, hanem erősebb zsinegre felszedik, másfél méternyire összehúzva, így kapják meg azt a bő zsákot, amit a flák esetében az összevarrással. A két végére nehéz apacsot kötnek, ehhez kapcsolódik a húzókötél. A lapsolót hat ember kezeli. A két hálós ladik orrát összeakasztják, felszedik rájuk a hálót. Amikor kieveztek a megfelelő helyre, a két ladik – három-három emberrel – egymástól elválasztva kétfelé evez, miközben a hálót a vízbe vetik. A nehéz háló a fenéken jár. Jó darabon vontatják, majd a ladikok újra összemennek, orrukat összeakasztják, és a két ladikba szedik fel, előbb az apacsokat, ezek beemelésével az alsó ín is felemelkedik, s zárja a háló száját.
Fenéken járó háló lévén, a laptoló is könnyen tuskót fog: elakad. Ha a rángatás nem segít, feltekerik, akár a kecét. A két ladikra egy vastag dorongot fektetnek, az inat átvetik rajta, egy erős botot dugnak bele, és tekerni kezdik. Így olyan erőt tudnak kifejteni, hogy ha a háló nem szakadna fel, a ladikok is elsüllyednének. Végszükség esetén egy hosszú léc végére bicskát kötnek, s azzal lenyúlva elvágják a kötelet.
A laptolás legjobb ideje a jégzajlás, ez felveri a fenéken fekvő halakat. Ilyenkor szokták rendezni a tiszaverést és a dunai kecsegézést is. Összegyűjtik a kecéseket, azok egymás mellett haladva átfogják az egész medret, s az általuk felvert, de ki nem fogott halakat a mögöttük haladó laptolósok fogják meg. A zsákmányt ilyenkor egyenlően osztják el, és a beszakadt kecéket is megtérítik.
A dunai halászok szerint a laptoló a múlt század folyamán délről került a magyar vizekre. Analógiáit megtaláljuk a szerb, a román és a bolgár halászoknál laptas néven (Antipa, G. 1916: 426–430; Čurčić, V. 1912: 547–548; Cvar, N. 1941: 29). A laptolás nehéz munka, a szerszám is drága, könnyen sérül, ezért az utóbbi évtizedekben nem is használják.
Ebbe a csoportba tartozik az inkább dunai, a Tiszán kevésbé elterjedt balint- és a 180kecsegeháló (Herman O. 1887–88: I. 282–284; Solymos E. 1965: 190–193). Nehéz különbséget tenni a két háló között, mert többen, némi átalakítással, ugyanazt a hálót használják ennek a kétféle halnak a fogására. Maga a háló 50–70 m hosszú, de csak 2 m mély. A balintháló egyik változata szimpla hálójú, nagyszemű léhésből készül, de gyakoribb a tükrös változat. A Duna felső szakaszán a balintháló part felőli 181részét szimpla, a folyáson menőt tükrös hálóból szokták készíteni. Erősen parázzák, gyengén ólmozzák, hogy a felszínen járjon. A mindig tükrös kecsegehálót viszont leólmozzák, s az a fenékre merül. Ha többen társulnak a halászatra, 120 m hosszú is lehet az ilyen háló, és hat ember dolgozik vele két ladikról. Ugyanúgy eresztik vízbe, mint a laptolót, de felszedéskor nem akasztják össze a ladikokat. A hal nem a háló öblében fogódik meg, hanem a tükrös háló szemeiben akad fenn, ezért csak a teljes háló kiemelése után szedik ki belőle a halakat.
38. ábra. Jég alatti halászat: a) hálóhúzás jég alatt, Közép-Tisza vidéke; b) jeges tanya, Balaton-mente
39. ábra. A jeges halászat szerszámai: a) rohony vagy vezetőrúd; b) rohony vagy rúdhajtó villa; c) régebbi formájú rúdhajtó villa; d) rözsöny vagy kereső; e) jegellő, Fertő-tó; f) üsztöke, a lékelés eszköze, Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)
182A rövidebb balinthálóval két, szükség esetén egy ember is elbír. A hálónak csak a ladik felőli végére kötnek apacsot, a másik végét egy úsztatóhoz kötik. Ez lehet dorong, dézsa, bárka vagy az ún. kutya, mint a búvárhálónál (Solymos E. 1965: 194). A rina elején vízbe vetik az úsztatót, ami egyik irányba húzza a hálót, a másik irányba pedig a ladik. A felszedés a ladikba történik.
Újabban alakult ki a magyar Dunán a búvárháló, zsákháló, pokolháló vagy fodros-háló. Kialakulását és elterjedését jól nyomon követhettük (Solymos E. 1965: 193–198). 1934-ben Gútán két komáromi halász kecsegehálóval dolgozott, és egy búvár is segítette a munkájukat, aki megfigyelte a víz alatt, hogy a háló ólmos ina alatt sok hal átbújik. Ezért egy zsákot szereltek az alsó ínra: hozzákötöttek egy kb. másfél méter széles léhést, annak alját is leólmozták, és kb. 80 centiméterenként odakötötték az eredeti ólmosínhoz. A háló vontatásakor ez a zsák hátrább húzódik, az ín alatt átbújó halak pedig a zsákba szaladnak. Hosszú évek alatt elterjedt a Dunán ez a módosítás, különösen azután, amikor a kezdeményezők áttelepültek Dunaszekcső-re. Átvették a tiszai halászok is, ott azonban nem vált általánossá.
A búvárhálót 2–3 ember kezeli egy ladikból. Hossza mintegy 40 m, mélysége 3 m; apacs csak a ladik felőli végén van. A másik végére kutyát kötnek, ami 150 cm hosszú, 70 cm alapú és 20 cm magas deszka háromszög. Hegye és egyik sarka át van fúrva, ahova kötelet kötnek, s ezt a háló alsó és felső inából kiképzett kengyelhez kötik hozzá. Úgy állítják be a kötéseket, hogy a vízbe vetett kutyának a hegye a vízfolyással szemben, de a part felé álljon. Így a víz sodra oldalt nyomja, s ezzel kifelé húzza a hálót.
Mivel a fenéken jár a búvárháló, sima meder kell hozzá. Az ismeretlen területet, ahogyan azt más fenékjáró hálók esetében is teszik, a halászat előtt taccskötéllel megtaccsolják: hosszú, leólmozott kötelet húznak végig, s ahol elakad, ott jelzést tesznek a parton, nehogy a hálóval is rámenjenek. Egy-egy tanyát egymás után többször is lehalásznak; úgy is, hogy két parti dolgozik: amikor az egyik visszaér, a másik indul.
Kerítőhálók
Az eddig tárgyalt nagyhálókat folyóvízen használják, és a vízen szedik fel. A kerítőhálók viszont állóvízben is használhatók, és (néhány kivételtől eltekintve) a partra húzzák ki.
A kerítőhalászatnak vannak alkalmi és kezdetleges formái. Ilyenek a hínárból, vesszőből készített néhány méteres fonadékok, melyekkel kis vizekből az apró halakat húzzák a partra (Ecsedi I. 1923–24: 42; Csalog J. 1949. – A vál nevű vesszőfonadék „hálóra” lásd még Nemes M. 1901; Vladikov, V. 1926: 99–101; Mjartan, J. 1952: 118–124). Komolyabb szerszámnak számít ezeknél a kétközháló, mellyel alkalmi halászok számottevő zsákmányt is kifoghatnak. A kétközháló néhány méteres léhés, alsó inán ólmozás, a felsőn esetleg parázás. Két végét egy-egy bothoz kötik úgy, hogy a háló öblös legyen, aztán két ember a két botot megfogja, a vízben gázolva húzza. Mikor halat fog a háló, vagy csak megemelik az alját, vagy – a nagyobb hálót – partra vontatják (Herman O. 1887–88: I. 285–286; Gönyey [Ébner] S. 1925: 93; Ecsedi I. 1831934: 196; Szilágyi M. 1973a: 177–179; Balassa I. 1975a: 39, lásd még Szilágyi M. 1995: 164–168).
A folyami kerítőháló a víztől függően 100–400 m hosszú, a mélysége pedig 3–6 méter. Aszimmetrikus forma, vagyis az egyik vége, mely a part mellett halad, keskenyebb (Herman O. 1887–88: I. 251–274; Szabó K. 1937: 399–401; Nyíri A. 1948: 59–60; Solymos E. 1965: 202–218; Bálint S. 1976: 431–432). Amíg kenderfonalból kötötték, több darabból állították össze. Egy darab 800 szem hosszú, ami beállítva 12 m. Egyenlő arányban adták össze a hálótulajdonosok, és a szárításhoz szétszedték, hogy könnyebb legyen vinni. A part felőli vége nagyobb szemű, befelé sűrűsödik és egyre mélyebb. A két végén az apacshoz kötik az inakat, melyek közül a felső parás, az alsó ólmozott. Ha iszapos mederben halásznak, az aljára szalma-, sáscsutakokat dugnak az ínba, hogy ne vágjon az iszapba.
Használatához hálósladik kell, ebben rendezik el a hálót. A tanya felső végén kiszáll a laptáros a tartókötéllel, a ladikkal befelé eveznek, s a hálót félkör alakban a vízbe vetik, majd a kijárókötéllel a partra eveznek. A laptáros farhámmal tartja a kötelet, erősen sodró vízen laptárosbotot is használ. Lassan halad lefelé. A többi halász, vállukon átvetett húzóhámmal, a háló kijáró végét a partra vontatja. Közben odaér a laptáros is. Ha a hálónak mindkét vége egymás mellett a parton van, megkezdik a kiszedést. Egy-egy halász (a mester) húzza a parás inat, kettő (a legények) az ólmos inat, kettő pedig a léhést. Az alsó inat a talajon húzzák, hogy a halak el ne szökhessenek alatta. A zsákmány a háló bő öblébe szorul. Ha kész a tanyavetés, a hálót újra ladikba szedik, és más helyen újrakezdik. A napi munka befejezése után a hálót kiterítik száradni. Amióta műszálból kötött hálókat használnak, nincs szükség szárításra; a hálót a ladikban hagyják.
Az állóvízi kerítőháló, a gyalom szimmetrikus: a két végétől a közepe felé fokozatosan mélyül, és középen egy nagy zsák van belevarrva, ez a káta (a Közép-Tiszán szebesz). Hossza eléri a 400 métert is (Herman O. 1887–88: I. 286–302; Jankó J. 1902a: 338–340; Gönyey [Ébner] S. 1926: 17–18; Nyárády M. 1938: 169–170, 380–382). Használata nagy vonásokban megegyezik a folyami kerítőhálóéval, mindössze arra ügyelnek, hogy a háló két szárnyát egyformán húzzák, s hogy a halak a középen lévő zsákba tömörüljenek.
Olyan helyeken, ahol a nagy távolság (a Balatonon), vagy a parti nádas miatt (a Fertőn, a Velencei-tavon) nem húzhatják ki a partra a hálót, a ladikba szedik fel. Ilyen esetben a hálósladikot horgonnyal vagy karókkal rögzítik, a hálót a ladikig húzzák, és beszedéskor, nehogy a felemelt ín alatt a halak kiszökjenek, csigát vagy villát használva az inat a fenékhez nyomják (Bárdosi J. 1994: 109–117; Solymos E. 1996: 56–64).
Áradás után rekesztéssel egészítik ki a kerítőhalászatot. Ennek két módja van: vagy ráhalásznak a rekeszre, vagy lehúznak, sleppelnek. Az első esetben az apadásnak indult mellékágat rekeszhálóval elzárják, felette többszáz méterre keresztbe vetik a kerítőhálót, a két partról a rekeszig húzzák, ott aztán az egyik oldalra kiszedik. A lehúzás annyiban különbözik, hogy a kerítő kijáró végét és a rekeszháló egyik végét összekötik, és együtt húzzák ki (Gönyey S. 1942c: 49–50; Solymos E. 1965: 216–217; lásd még az őrhálós kerítőhalászat adatait Szilágyi M. 1995: 117–120).
A kerítőhálónak a vizák eltűnésével együtt már egy évszázada használaton kívül 184került változata volt a vizaháló, mely csak annyiban különbözött tőle, hogy erős zsinegből kötötték. A vizahalászat – amennyire a történeti forrásokból következtetni lehet rá – mindig nagy látványosságnak számított (vö. Bél M. 1984a: 352–353, 1984c: 20–21).
Az ártéri tavakban, gödrökben rekedt ivadék kihalászására a piszehálót használták. Ez 10–20 m hosszú, nagyon szűk szemű gyalom (Solymos E. 1965: 218).
A Balaton jellegzetes kerítőhalászata volt a látott halra való halászat. Őszi időben a garda óriási seregekbe verődik. Ez volt a tihanyi halászok számára az igazi aratás. Egy halász, a hegyenjáró a tihanyi hegy tetejéről jól látta, hogy a halsereg merre vonul, és subalengetéssel, testmozdulatokkal irányította a hálósok munkáját (Herman O. 1887–88: I. 433–439; Viski K. 1932a – a fogási mód változataira az Adrián lásd Herman O. 1903).
A kerítőhálókkal megfelelő teleken jég alatt is halásznak (Z. Horváth M. 1859; Jankó J. 1902a: 344–350; Ecsedi I. 1925: 143–149; Gönyey [Ébner] S. 1926: 17–18; Lukács K. 1929, 1934; Igali Mészáros J. 1940; Szilágyi M. 1973b). A munka menete azonos, csak a lékek elhelyezkedése más a folyó-, illetve az állóvízen. Tavakon a víz közepén vágják ki a beadó léket, aztán kétfelé 10–12 kis léket egymástól 8–10 méterre. Ezekkel a lékekkel partra merőlegesen haladnak, annak közelében újra összefordulnak, és középen, a beadó lék vonalában van a kiszedő. Folyóvízen a part közelében vágják a beadót és a kiszedőt is.
A jég alatti halászatra előkészített kerítőháló két végén húzókötél van, ezek végén egy-egy hosszú léc, melyeket a jég alá tolnak, s egy kétágú fával, a tolófával, gámzsával, hajtóvillával lékről lékre továbbítanak. A kötél elnyújtása után a szánkóról bedöntik a hálót a lékbe, aztán minden második léknél kiemelnek egy kötélhurkot, amivel húzzák a hálót, közben a kötél másik végét a jég alatt viszik tovább. Így érnek el a kiszedőhöz, ahol kiemelik a hálót. A tavakon a középső beadóhoz ellenkező irányban is szoktak léksort vágni, így a tanya másik oldalát is lehalászhatják.
A kerítőhálók – vagy ahogy általában nevezik: a nagyhálók – mind előállításuk, mind kezelésük miatt jól szervezett akcióközösséget, gyakran gazdasági közösséget igényelnek. Vagy a jogtulajdonos (illetve a jog bérlője), vagy a halászok tulajdona a nagyháló. (Ma a szövetkezeté.) Egyenlő arányban adják össze a hálót vagy annak árát; közös a munka is. Hagyományos keretek között egy nagyhálóval 6–10 halász dolgozott, s mindenkinek pontosan körülhatárolt feladatai voltak. Ezek a „ranghoz” és a testi erőhöz, az életkorhoz igazodtak. A mester – aki sokszor gazda, bérlő is volt, és esetleg idős ember is – a viszonylag könnyebb, de nagyobb szaktudást igénylő munkát végezte. A legény, aki a gazda alkalmazottja, s inkább fiatalember, a nehéz fizikai munkát kapta (ínszedés), az inasok, a legifjabb, leggyengébb tagjai a bandának, kompániának, a könnyebb, egyszerűbb – de sokszor a piszkosabb – feladatokat kapták (Solymos E. 1965: 43–44).
A folyószabályozások előtt a gyalom volt a legjelentősebb hálóféle. A halászat javarészt az ártéri tavakban folyt, főleg az őszi hónapokban és télen. Az akkori szállítási lehetőségek nem voltak alkalmasak rá, hogy a nyári hőségben nagy mennyiségű halat messzire szállítsanak (vö. Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1979; Szilágyi M. 1984).
185Az egykorú források arra engednek következtetni, hogy a 18. században folyóvízi nagyhálóval csak vizára halásztak, a piaci hal zömét az ártéri tavakban gyalommal fogták (vö. Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1978).
Horgos halászat
A horog
A horog – régészeti leletekkel igazolhatóan – az egyik legrégebbi halászeszköz. Már a kőkorból ismerünk csontból formált horgokat (Zalai-Gaál I. 1983), és analógiák alapján feltételezhetjük, hogy fából is készítette az őskor embere. A fémek megjelenése után szép számmal került elő bronz- és vashorog-lelet is.
Herman Ottó leírja a halpecket, mely apró, két végén hegyes keményfa, középre kötött zsinórral. A felcsalizott fácskát a hal hosszában beszopja, de rántásra az keresztben áll a szájában. Hasonló megoldású a „cigányhorog”: a csalihal hasa alá kötött tövis. A legutóbbi időkig megtalálható a gyermekek kezében a gombostűből hajlított horog is (Herman O. 1887–88: I. 176–186, 376–377, lásd még Jankó J. 1900a: 506–507, 516; Sirelius U. T. 1934: 98–99).
A sporthorgászat fejlettsége miatt napjainkra számtalan változata alakult ki a horgoknak, s nagy a szakirodalma is, ezért ennek a terminológiája alapján ismertetjük a hagyományos horgokat is (vö. Honthegyi M. 1976; Vígh J. 1987; Antos Z. 1991). A horog részei: hegy, szakáll, öböl, szár, fej, az öblök szélessége. A horogfej kétféle lehet: kerek és lapított. A hegy a hagyományos horgoknál ugyancsak kétféle: egyenes és ívelt, vagyis egyenletes íveléssel befelé hajlik. Míg a gyári horgoknál sok típust alakítottak ki, a kovácsolt horgoknak – a hivatalos elnevezést alkalmazva – csak két típusa van: az ún. Limerick horog és a Kirby. Az utóbbi annyiban tér el az előzőtől, hogy a horog hegye enyhén oldalirányba hajlított, tehát a szára és a hegye nem esik egy síkba. Használnak ezenkívül a halászok hármas horgokat is (vö. Szilágyi M. 1995: 203–214).
Külön kell megemlékeznünk a vizahorgokról (Rohan-Csermák, G. 1963). Két típusa van, az egyik kb. egy arasz hosszú vashorog, a másik rövidebb, vékony, fehér fémből készült. Mindkettőnek viszonylag hosszú, egyenes és tűhegyes hegye van, mindkettő laposfejű. Míg a kovácsoltvas horgok sokszor falusi vagy cigány kovácsok termékei, ezért sokféle formában készültek, a vizahorgok a két típuson belül annyira egyformák, hogy egy-egy készítő üzem gyártmányainak kell tekintenünk. Ezt igazolja Antipa (1916: 332) közlése, mely szerint a 19. század közepén a román halászok Nizsninovgorodból és Asztrachánból szerezték be a vizahorgokat – ezek lehetnek a nagyméretű vashorgok. A 20. század elején pedig a tökéletesebb japán horgokat használták – ezek lehetnek a fehér horgok.
A 19. század vége és 20. század eleje óta a halászok körében is egyre jobban terjedt a gyári horog, csak a nagy ragadozó halakra használták továbbra is a kovácsolt horgokat (Tömörkény I. 1963: 482–483; Ecsedi I. 1934: 168; Szabó K. 1937: 380). A gyáriak közül méretben a 2/0-s, hosszú szárú horgok voltak a legelterjedtebbek, és egyformán megtalálhatók a Limerick és a Kirby típusúak.
186A csalétkek
A horgász a halat kedvenc ételével csalja a horogra. A csalik állati vagy növényi eredetűek. Állati eredetűeket, mint a kishal, a giliszta, a béka, a lótetű, a kérészlárva, főleg ragadozókra számítva tesznek a horogra. A sporthorgászok hatására az utóbbi évtizedekben a szappan, a szalámi és a sajt is bekerült a csalétkek közé (Dobó F. 1928: 133; Babus J. 1959: 82; Solymos E. 1965: 108). Hajdan a kérész igen elterjedt és hatásos csali volt. Gyűjtéséhez a kérészszedőt vagy bágert használták, melyet helyenként a sporthorgászok is átvettek (Solymos E. 1960: 15–16; Zabos G. 1983: 85, 160–161). Egy köpűs, lefelé szűkülő vaslemez csövet szereltek 4–5 m-es nyélre, és az agyagos partoknál a víz alá a partoldalba szúrták le. Felemeléskor a csőbe szorult föld feljött, ezt egy deszkára kiütötték és a kérészlárvákat kiszedegették belőle. A folyószabályozások óta a kérész mindinkább fogyatkozott, így a csaliként való alkalmazása is kezdett háttérbe szorulni. A kérészcsali hatásosságát jól szemlélteti, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a dunai halászok a Tiszára is elutaztak kérészt gyűjteni, mert a Dunán már nem találtak.
Növényi eredetű csalik: a tejes kukorica, az összegyúrt kenyérbél, a kukorica- vagy árpalisztből gyúrt és kifőzött gombóc (Singhoffer J.–Peijcsik I. 1892: 58–59; Nyíri A. 1948: 51). A csalétkeket halfajtánként és időszakonként váltogatják. Szempont az is, hogy a több órán át vízben hagyott horogról ne ázzon le a csali.
Kézihorog
Ennek a horogtípusnak az a jellemzője, hogy csak a halász közreműködésével lehet vele halat fogni. Egyik fajtája a nyeles horog, melyből a mai sporthorgászat kifejlődött. Alkalmi halászok szerszáma, a 19. században azonban még nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki a paraszthalászok is (Herman O. 1887–88: I. 355–357; Ecsedi I. 1934: 167; Szabó K. 1937: 388; Szilágyi M. 1995: 210–214). Egy több méteres hajlékony vesszőre vagy botra több méteres zsinórt kötnek, végén horoggal. A horogtól bizonyos távolságra erősítik fel az úszót vagy pedzőt, mely lehet libatoll, nádszál, dugó. A horgász a felcsalizott horgot a vízbe veti, s vár, hogy a hal ráharapjon a horogra. A pedző mozgása ezt jelzi. Ekkor bevág, s kiemeli a halat.
Igazi halászszerszám viszont a kuttyogató, puttyogató, butykáló. Csak harcsára használható, ami elterjedését behatárolja. Két részből áll: a butykálóból és a horogból. Ez utóbbi erős kovácsolt vashorog, vastag zsinórra kötve. A kötéshez kakastollat vagy vörös rongydarabot is szoktak erősíteni. A zsinór, melyet erősen ólmoznak, 8–10 m hosszú is lehet. A fából faragott butykáló 30–40 cm hosszú, végén, a fogás helyén hengeresre, derekánál laposra faragott deszkalapocska, melynek alján kerek (a Dunán) vagy ovális (a Tiszán) talp van. Maga a talp sima, lapos vagy homorúra faragott. Vagy a nyéllel azonos darabból faragják ki a talpat, vagy külön, és ráerősítik. Ez utóbbi megoldást jobbnak tartják, mert a talp könnyen csorbul, s így könnyebb a javítása (Herman O. 1887–88: I. 215–217; Jankó J. 1900a: 522–555; Dobó F. 1928: 134–135; Solymos E. 1965: 98–103; Vásárhelyi I. 1968: 65. skk; Székely Á 1980: 75, skk; Szilágyi M. 1995: 222–228).
187Csaléteknek leggyakrabban lótetűt használnak. Egyesek bogártartót, istállót is készítenek. Egy szélesebb lécet 8–10 helyen vastag fúróval átfúrnak, egyik oldalán sűrű dróthálót szegeznek rá, másik oldalán csúszó fedelet készítenek, és a lótetűket egyenként a lyukakba helyezik, majd a fedelet rátolják.
40. ábra. Puttyogató: a) a puttyogató zsinór szerkezete, Tiszaörvény (Heves vm.); b) kuttyogató, Algyő (Csongrád vm.)
A butykálás ideje a nyár, amikor a szilva kékülni kezd, egészen őszig. Csendes estéken a horgász kievez a vízre, a horgot felcsalizza, és több méter mélyre leereszti. A dunaiak bal kezük két ujjával fogják a zsinórt, a tiszaiak a butykáló végére hurkolják. A fával háromszor a vízre ütnek, kis szünetet tartanak, újra ütnek. Könyökből csapnak a vízre, aztán csuklóból hátravágnak, ettől egy jellegzetes buttyanó hang keletkezik, mely a harcsa figyelmét felkelti, s az a fel-le emelgetett horogra csap. A hang élességét a deszka vékonyításával lehet „behangolni”. A horogra akadt 10–50 kg-os harcsa nagy erővel viszi a csónakot, míg ki nem fárad. Akkor a halász magához húzza, s a kiemeléshez vágóhorgot – vaskampót vagy fanyélbe erősített vizahorgot – használ, amit a harcsa hasába, állába akaszt (Szabó K. 1937: 160–162).
Ahogy a nagy harcsák megfogyatkoztak, a halászok kezdtek felhagyni a kuttyo-gatással, mely mára inkább sporthorgászati módszer lett. Néhány halász azonban máig a kuttyogatás specialistája: a butykáló behangolásáról, a meder kiváló ismeretéről és kapitális harcsafogásairól messze földön híres.
188Passzív horgok
A horogkészségek több típusánál és változatánál nem szükséges a halász jelenléte a fogáshoz. Ezeket kizárólag a halászok használják, mivel a sporthorgászok nem hagyhatják őrizetlenül a készségüket.
41. ábra. Csukahorog, kecskeméti Tisza-szakasz
A csapóhorog, csáphorog, lazahorog több méteres hajlékony husáng, amit meredek partba szúrnak ki (Herman O. 1887–88: I. 361–366; Ecsedi I. 1925: 33–36; Solymos E. 1965: 103; Szilágyi M. 1995: 216–222). Az erős zsinór a harcsahoroggal épp a víz színére ér. A csalétek egy kis élő hal, mely a víz színén köröz. Erre kap rá a harcsa, és a hajlékony husáng fárasztja ki. Egymás közelébe több horgot is letűztek, s a bot mozgásáról vagy a ráakasztott kolomp hangjáról tudták, hogy melyik fogott. A lábóhorog zsinórja ugyancsak ki van kötve, de közbeiktatnak egy kabaktököt, mely a víz színén úszik, s a hal kifárasztása a feladata.
A csapóhorog változata a csukahorog, melyet röviden cövekhez vagy nádcsomóhoz kötnek ki. A több méteres zsinórt feltekerik egy Y alakú fácskára, melyről az, ha csuka akad a horogra, letekeredik, futást enged a halnak (Sztripszky H. 1903a: 186–188; Kovách A. 1904a: 308; Szabó K. 1918: 123–125; Ecsedi I. 1934: 179).
A haljárástól függően a parton kikötött horgokat vagy vízköztre, vagy fenékre eresztik. Különösen a tiszai halászok alkalmazták az elvetés sokféle variációját.
A véghorgok annyiban térnek el az eddig tárgyaltaktól, hogy egy akár 100 méternél is hosszabb zsinóron a horgok sora van felkötve (Herman O. 1887–88: I. 370–375; SMJ 1919; Solymos E. 1965: 104–114; Szilágyi M. 1995: 229–243). A horogfejre 30–40 cm-es insléget kötnek, melynek hivatalos neve előke, a halászok patony, bato-nya, potomszár, pék, pékli, spékli néven emlegetik. Ezt kötik aztán a száz–több száz méter hosszú derékzsinórhoz, horogderékhez, horogpallóhoz, egymástól 60–100 cm-re.
A rövidebb, néhány méteres véghorgot, a végén egy kővel, a partról dobják be. A derékzsinór másik végét a parton kikötik. Az ilyennél a horgok rendszerint csak a 189fenéken elfekvő részen vannak, de lehetnek végig is, ebben az esetben a víz különböző mélységében helyezkednek el.
A következő változat az átkötős horog, amit két karó közt feszítenek ki, és a horgok a víz felső részében helyezkednek el. Főleg ragadozó halakra használják. Hasonló célú a tetőhorog, paláshorog, melynél a derékzsinórra több helyen kabaktök vagy fa úszót kötnek, ezek tartják a víz színén, a két szélső kabakot pedig lekövezve rögzítik.
42. ábra. A véghorog elvetésének módja: a) fenékhorog; b) paláshorog, Tiszafüred (Heves vm.)
A véghorog legáltalánosabb változata a fenékhorog. A derékzsinór végére egy nagy, a horgok közé pedig, a víz sodrásának erősségétől függően, több-kevesebb kisebb követ hurkolnak. A felcsalizás után a derékzsinórt a mederben elfektetve az egyik végét vagy a parton egy karóhoz, vagy jelző úszóhoz kötik, vagy pedig kővel süllyesztik el. A horogeresztésnek két módja van. A régebbi, és elsősorban a Tiszán jellemző a ladik oldaláról eresztés. Indulás előtt úgy rendezi el a halász, hogy a derékzsinór szépen felkarikázva feküdjön a ladik oldalában, és a peremen átvetve kívül csüngjenek a felcsalizott horgok. Ahogy eresztenek, a derékzsinór folyamatosan csúszik a vízbe, és viszi a horgokat is. Főleg a dunai fenekesek használják a horogtálcát, ami egy ritkás léc fenekű tálca, sűrűn rovátkolt peremmel. A derékzsinór a tálcán van, az előkék pedig egy-egy rovátkában fekszenek. Eresztéskor a ladik farába fektetik a tálcát, ha az egyik oldaláról lefogytak a horgok, fordítanak rajta egyet.
Fenekezni, eresztőzni – s általában horgászni – csak tavasztól télig lehet, amikor jár a hal és táplálkozik. A pontyozók kétóránként, mások félnaponként–egy naponként nézik fel a horgokat. Vagy felszedik, s újra csalizva új helyen vetik el, vagy sibárolnak: ahogy szedik, úgy eresztik is vissza. Ha ki van kötve a fenékhorog vagy úszó van a 190végén, onnét indulnak. Ha kőre vetették el, akkor fentővel keresik meg. Ez eredetileg egy ágas-bogas fadarab, amire követ kötnek, és hosszú kötéllel húzzák a mederben, míg bele nem akad a derékzsinórba. Manapság ilyen fentőt már csak szükségből használnak: általában vastag drótból hajlítják, s kővel vagy vasdarabokkal súlyozzák (Herman O. 1887–88: I. 186–187; Szabó K. 1937: 162–163).
A felszedés deszkaládikába, horogládába, rossz lavórba történik. Ha halat éreznek a zsinóron, merítőszákkal nyúlnak alá. Akik tálcáról eresztenek, azon is szárítják, de a készség tárolásához ők is, ahogy minden fenekes, csiptetőt, csiripcseket, cserepcsikot szoktak használni (Babus J. 1959: 90–91). Egy vastagabb vesszőt behasítanak, és a vágásba akasztgatják be szépen sorba a horgokat, s a végét zsinórral összekötik. Így akasztják fel szellős helyre. (A köveket tároláskor leoldják.) A horgokat reszelővel rendszeresen hegyezik, hogy biztosabban akadjon.
Fenekezni egyedül is lehet, de folyóvízen gyakran társulni szoktak: míg az egyik a zsinórt ereszti vagy szedi, a másik evezővel tartja a ladikot. Vannak halászok, akik csak fenékhoroggal dolgoznak. Amikor nincs szezonja, más kereset után néznek. A specializálódást az is segítette, hogy csak fenékhorogra is lehetett halászati engedélyt kérni.
Ha idejében nem szedik fel a horgokat, a ráakadt hal elpusztul; lehetnek olyan halak, melyek sérülten elszabadulnak, ezért időnként eltiltották használatát, máskor újra megengedték (vö. Szunyi B. 1938).
43. ábra. Vizahorog, dunai típus
191Vizahorog
Szerkezeti szempontból a véghorgok közé tartozik, de a fogásmódban lényegesen más a vizahorog és kicsinyített változata, a kecsegehorog vagy dugóshorog (Herman O. 1887–88: I. 368–369; Solymos E. 1965: 114–117). A véghorgok módjára, de vékony és kb. 60 cm hosszú kötél előkére és vastag kötélderékre szerelik fel a fentebb már leírt vizahorgokat. Csalétket nem tesznek rá, ellenben a horog öblére – minden horogra külön – rövid zsinórral ökölnyi faúszót akasztanak, melyet kátrányoznak is. A mederben keresztben a fenékre süllyesztik, s az úszók a horgokat lebegve tartják. A tavasszal és ősszel a Fekete tengerből felfelé vonuló több mázsás halóriások a horgok között átúszva farkukkal belecsapnak a tűhegyes horogba, és fennakadnak. Kiemeléskor a halászok fejbevágták a vizát, hogy könnyebben megfoghassák. A vizahorog használata a vizák megfogyatkozásával kikopott a használatból. Az 1900-as évek elején halásztak utoljára vizahoroggal a tolnai halászok Baja alatt.
A kecsegehorog 2/0-ás, hosszú szárú, hegyes horgokból készül, s ugyanilyen szerkezetű, de faúszók helyett literes üvegbe való parafadugókat kötnek a horgokra. A zsinórt átlósan fűzik át a dugón, hogy a víz jobban mozgassa. Ezt is a mederben keresztben vezetik. A hegyes horgok csak a pikkelytelen tokféléket fogják meg, a pikkelyes halaknak legfeljebb egy-egy pénzét akasztják meg. A jószemű halász az ilyen jelekből tudja, hogy a meder mely részén milyen hal jár, és fenékhorgát ennek megfelelően csalizza s fekteti. A dugóshorog csak a kecsegés szakaszokon használatos.
