A KASZÁLÁS ÉS ESZKÖZEI
256A KASZÁLÁS ÉS ESZKÖZEI
Előzmények (fűnyövés, sarló). Erdőkben, bokros helyeken, ahol nem lehet kaszálni, a füvet kézzel szakítják, olykor gyökerestől kitépik, azaz nyüvik, mint a kendert. A magas és vékony szálú erdei fűfélék szinte kínálják magukat a nyövésre. Tölgyesekben, kevert lombú erdőségekben a 20. század első felében is megszokott módja volt ez a fűgyűjtésnek.
53. ábra. Fűvágó eszközök: a) kaszasarló, Szalafő (Vas vm.); b) finn gorbusa, Karélia (Finnország)
A „gyűjtögető szénagazdálkodás” vágóeszköze a sarló. Fűvágó sarló számos kora középkori, például avar lovas sír leletei között található. A 19. század végéig sarlózták a szénafüvet a kazahok, üzbégek, tadzsikok, de a Kárpátok és az Alpok magas hegyein is a sarló volt a szénavágás eszköze. Magyar tájakon a fűvágó sarló fő formája századokon át a hámorokban készült kaszasarló volt. Nem téveszthető össze a különböző alakú, s többnyire „fogazott” aratósarlókkal. Fűvágáshoz széles pengéjű, sima élű, körszelvényes alakú kaszasarló használatos. Ezt is kalapálással, fenőkővel élesítik, és suhintva vágnak vele, mint a kaszával (Takács L. 1967a; Paládi-Kovács A. 1979a: 170–171).
Rövid kasza, félkasza, félkéz kasza a sarló és a kasza közötti vágóeszköz neve, amit a 19–20. században már csak Európa északi és keleti peremein használtak aratásra, fűvágásra (például finnek, oroszok, baskírok). Orosz neve gorbusa. Rövid, görbe nyelét egy kézzel a végénél fogják marokra, s enyhén görnyedt testtartással suhintanak vele. Főként az egyenetlen felszínű, zsombékos és vizenyős réteken, bokrok közti tisztásokon előnyös szerszám. Alacsony tarlót és rendet vágni nem lehet vele. A középkorban szélesebb elterjedtségnek örvendett Európában, s használhatták Magyarországon is. A csak régi szólásból ismert szallai kasza, „mely mind elöl, s mind 257hátra fog”, feltehetőleg ehhez az eszközcsoporthoz sorolható (Takács L. 1970a: 203–205).
Hosszú kasza, kétkézi kasza. Rétgazdaságunk mintegy ezer év óta legfontosabb vágóeszköze a kasza. Hosszú nyele révén kétkézi eszköz, amely viszonylag egyenes testtartást tesz lehetővé. Egyenletes ingamozgással, a talaj közelében vízszintes síkban lendíthető a kaszapenge. A hosszú nyél és penge megnöveli a lendület erejét, az eszköz hatékonyságát, s a kaszás az alacsony füvet is tőből leborotválhatja vele. Kiküszöböli a sarlóval és félkézkaszával végzett munka csapkodó, erőpazarló mozgását. Nagyobb hatékonysága azonban csak tágas füves térben, egyenletes, sima talajviszonyok esetén érvényesül, azaz gondozott rétet, gyepnövényzetet kíván.
54. ábra. Nyélen fennhagyott kasza kalapálása, Dévaványa (Jász-Nagykun-Szolnok vm.)
A hosszú kasza az időszámítás kezdete körül jelent meg Európában, s a kelta-római lakosság révén honosodott meg Pannóniában. Népünk valószínűleg az ott talált szlávok révén ismerkedett meg vele. Erre vall a kasza szó szláv eredete is. A középkorban tömegesen hoztak be kaszapengét (s más vaseszközöket) a stájer, osztrák tájakról. A hosszú kasza elterjedése „forradalmasította” a rétgazdálkodást. Hatékonysága folytán megnövekedett a levágott szénatömeg, megjelentek a szénagyűjtés eszközei (villa, gereblye), s kialakult a gondozott, egyengetett „örök rétek” rendszere. A kaszáló rét a jobbágytelek részévé, tartozékává vált.
A recens magyar kaszapengék formailag jóval egyöntetűbbek, mint a sarlók. Különbségek jobbadán csak a pengék hosszúságában és minőségében (keménységében) mutatkoznak, és a kúcsos kaszák megjelenése óta a felerősítés módjában. A 19. század 258dereka óta az Alföldön és a Dunántúl középső és keleti felében a kaszapenge hossza megnőtt, elérte a 100–110 cm-t. A Felföldön és Erdélyben az 1970-es években is 65–75, illetve 75–85 cm hosszú kaszapengét használtak. Különbség volt a fűhöz és a gabonafélékhez használt penge méretében is. Hódmezővásárhelyen az 1920–1930-as években ritka gabonához 12 markos (120 cm), apró fűhöz pedig szűk 8 markos (80 cm) hosszúságú kaszát alkalmaztak (Kiss L. 1926; Paládi-Kovács A. 1979a: 177). A régi kovács céhszabályzatok szerint „a mesterré válás feltétele volt, hogy a segéd jó fűverő kaszát tudjon készíteni” (Szabó K. 1938: 122). A céhes kovácsok és a hámorkovácsok által készített kaszapengék rövidebbek, vaskosabbak voltak a recens, gyárilag készült pengéknél. Jó kaszát, üllőt, kaszaverő kalapácsot azonban nem sok kovács tudott készíteni. A jó kaszát adó műhelyeket messze vidéken számon tartották. A felföldi hámorok kaszáit a sonkolyos tótok árulták. Jó kaszákat csinált a cigánykovácsok egy része is.
A hosszú kaszapenge elterjedését az Alföldön, s a rövid kaszapenge megmaradását a hegyvidéki és perem helyzetű tájakon – az eltérő domborzati, növényzeti viszonyokon túlmenően – a sarló és a kasza eszközváltás tájankénti fáziskülönbsége is magyarázza. Az Alföldön az eszközváltás a középkor végén–újkor elején elkezdődött az aratásban; a gabonához hosszabb pengét használhattak, mint a szénafűhöz.
A kaszanyél hossza 160–180 cm között váltakozik. Kiválasztásánál a kaszás áll-, orr-, szem-, homlokmagassága az irányadó, a hossz attól is függ, hogy a vidéken egy vagy két csapolt fogantyúja van-e a nyélnek. Kétmankós nyél tartozik a kaszához a Dunántúl legnagyobb részén, a Csallóköz és Mátyusföld területén és az Alföld középső harmadában. Csongrádban, Békésben a kétkacsos nyelet magyar nyélnek nevezték, s ezt csak az 1930-as években kezdte felváltani az egykacsos német nyél (Kiss L. 1926; Szabó M. 1957: 22–25; Paládi-Kovács A. 1979a: 181.) Kaszanyelet lehetőleg könnyű, szívós fanemekből készítettek; a Balaton-melléken főként iharfából (juhar-ból), északon jávorfából. Az Alföldön szerették a kőrisfából készült nyelet is, mert ellenállt a napsugár „görbítő erejének”. Eladásra azonban a háziipari központokban is inkább bükkfából csináltak kaszanyelet, mert az kevesebb munkát kívánt.
Országosan túlsúlyban van az egyenes kaszanyél. Számos vidéken használatos a görbe vagy görbe nyakú kaszanyél. Az alsó végén görbe nyél főként Gömörben, Zalában, Somogyban, s itt-ott Erdélyben emlékezetes. Nagy előnye, hogy csaknem egyenes testtartásban dolgozhatnak vele. Több vidéken ismeretes a fütyülős kaszanyél (Gömör-tornai karsztvidék és Szolnok-Doboka), amivel havasi, erdős kaszálókon adtak hangjeleket egymásnak. Főként Erdélyben volt szokás a kaszanyél egyes részeinek díszes faragása. Dekoratív kaszanyelek ismeretesek például Kalotaszegről, Gömörből, Vasból, Zalából; kígyófejes kaszamankó Válaszútról stb. A kaszanyelek osztályozását Takács Lajos a nyélre szerelt és az aratáshoz szükséges csapófák, kisméretű kaszavillák, gereblyék tárgyegyüttesét szem előtt tartva kísérelte meg. Ilyenformán A1, A2, B és C típust különített el. Mivel a csapófa nem tartozik szorosan a nyélhez, célszerű előbb mindkettőt külön-külön osztályozni, de ezzel még adós a hazai kutatás. (Takács L. 1972b: 27–30; Paládi-Kovács A. 1979a: 181–189; lásd még az MN II. Földművelés c. fejezetét).
