A KASZÁHOZ KAPCSOLÓDÓ SZERSZÁMOK
259A KASZÁHOZ KAPCSOLÓDÓ SZERSZÁMOK
Csapófát főként aratáshoz tettek fel a kaszára, de több vidéken használták vetett takarmányok (például bükköny, muhar, nagylovasfű) kaszálásához is. A 19. század elején gazdasági íróink az akkor terjedőben levő lóhere és lucerna kaszálásához ajánlották. A Néprajzi Múzeum őriz néhány fűtakarónak nevezett tárgyat, kaszanyélre felköthető gajmót is Zala, Veszprém és Győr-Sopron megyéből. Vízjárta réteken, ártereken szintén használtak csapófát, mert a fű ott 80–100 cm magasra is megnőtt, s a rárakódott iszapot, port a csapófával felszerelt kasza jobban leverte. Fűhöz különösen a Duna nagy szigetein (Csallóköz, Szigetköz), a Mátyusföldön, s az Alföld árvizes területein tettek fel csapófát.
55. ábra. Csapóval felszerelt kasza. Részei: 1. támla; 2. hegye; 3. éle; 4. ormója; 5. sarka; 6. füle; 7. karika; 8. szeg; 9. makk; 10. csapó; 11. kocs; 12. nyél – Nyíri (Abaúj-Torna vm.)
A penge élezéséhez szolgáló eszközöket a kaszások országszerte magukkal vitték a mezőre. Szerszámos tarisznyájukat durva zsákvászonból varrták, s akkorára szabták, hogy a tokmány a kaszakővel, az üllő a kalapáccsal, a kaszaörv (vagy -karika) a szükséges ékekkel vagy kulccsal elférjen benne. A tarisznya neve tájanként változik: fenes tarisznya, féntokos, tokos, tokmányos tarisznya, verőszeres tarisznya stb.
260Az életlen, tompa – a Nyárád menti székelyek nyelvén buta – kaszát naponta legalább egyszer, de inkább kétszer megverik. Erre szolgáló eszköz az üllő, kaszaüllő és a kaszaverő, verő, verőszerszám, kaszaverő kalapács. Az üllő acélozott vasból készült kis-méretű tárgy, melyre a penge élének egy-egy részletét fektetik. Elnevezése az egész nyelvterületen egységes. Az üllőnek van lapja vagy éle, válla és csapja (Küküllő-keményfalva). Ramocsaházán (Szabolcs m.) van feje, két füle és szára. Az üllő vékony kb. 10–12 cm hosszú szárának különösen sok neve van, például üllőszeg (Cece), kődök (Tápé, Madar), copka (Vága).
56. ábra. A kasza hordásmódja: a) munka közben, a pászta hosszában; b) hazafelé, Csongrád (Csongrád vm.)
Sok vidéken csak a lapos fejű üllőt ismerik, s a ráfekvő pengét a kalapács élével verik. A Dunántúlon és a Kisalföld tájain ezt magyar üllőnek nevezik. „Éles” vagy német üllőt is használnak, melynek feje élben végződik, s a ráfektetett pengét a kalapács tompa végével, lapos fejével ütik. A „német üllő”-n végzett munka gyorsabb.
Főként Erdélyben és az északi nyelvhatáron gyakori, hogy az üllővasat élő fába vagy kaszáló közelében talált tuskóba verik be kaszaélesítés előtt. A magyar parasztok többsége az üllőt e célra szolgáló facövekkel, üllőtőkével együtt használja. Elterjedt tárgynév a tőke, üllőtőke, üllőláb, üllőfa stb. Északon és az Alföldön rövid, hegyes cöveket, a Dunántúl és a Kisalföld tájain, meg a Mátra előterében hosszú, esztergályozott formáit találjuk.
A kaszások az Alföldön, a Felföldön mindig zsombékra, fűcsomóra ülve „verik a kaszát”, míg Erdélyben könyékre támaszkodva, féloldalt fekvő helyzetben kalapálnak. Erdély és az Alföld nagyobb részén a kaszapengét a nyélen hagyják, a Felföldön és a Dunántúlon viszont kalapálás előtt leveszik a nyélről.
261Kaszaverő szék, kalapáló bak, székes üllő, kaszapad a Dunántúl legnagyobb részén és a Csallóközben használatos. Ezt a nehéz, nagyméretű tárgyat nem vitték magukkal a határba, csupán otthoni használatra tartották. Sok gazdának a portáján és a szőlőhegyen is volt belőle egy-egy (Paládi-Kovács A. 1979a: 198–203).
57. ábra. A kaszaverés eszközei: a) kaszaüllő; b) kalapács, Nyíri (Abaúj-Torna vm.)
A kaszaverő kalapács neve Gyergyóban, s a Székelyföld elzártabb részein verő, verőszerszám; Szilicén, Szalócon (Gömör m.) bakó, Moldva és Erdély sok részén pedig csokán, ami kölcsönszó a románból. Az Alföld és a Dunántúl egyes részein még a 20. század derekán is használatos volt a két verőéllel készült kalapács. Ennek egyik élét keményre, a másikat lágyra acélozta a kovács. A kaszapenge keménysége szerint váltogatták egyiket és a másikat. Elterjedtebb volt az egy verőéllel és a másik végén tompa lappal készült kalapács. Tompa fokát a német üllőhöz és a kasza „szerelé-séhez” használták. A kaszaverés egyike volt a parasztember legfontosabb „tudomá-nyainak”. A jó verőszerszám és üllő apáról fiúra szállt, több nemzedéket kiszolgált.
Magyarországon legalább a középkor óta szokásban van a kaszapenge fenése (csi-szolása, köszörülése) fenőkővel. Ennek hossza kb. 22–25 cm, s két végén csúcsban végződő orsó formája van. A kaszafenés egyéb eszközei (például acélfén, szurkos-homokos fenőfa) a magyar parasztságnál ismeretlenek. Kaszakővel az Alpok és a Kárpátok felől mindig bőven el volt látva az ország. Részint a patakok medréből szedték, részint bányászták az alkalmas kőzetet. Ezekre a lelőhelyekre utal a Fenes falunév és dűlőnév is. Kézdipolyán községben az 1950-es években még mintegy száz főt foglalkoztatott a fenőkőgyártó háziipar. Hasonló központok voltak Máramaros-ban, Hunyadban és az Északi-Kárpátokban is. A 19–20. században a terméskőből készült eszközöket kezdték felváltani bajorországi, sziléziai és hazai gyártású műkövekkel.
A tárgy nevei közül északon és Erdélyben a fenkő, a nyugati széleken a köszörűkő, a Bakony–Balaton vidékén a csiszakő, az Alföldön és a Dunántúl keleti, déli részein a kaszakő használatos. A munkaművelet megnevezésére a fen ige szolgál, kivéve a nyelvterület nyugati széleit, ahol a köszörül, kaszát köszörül váltja fel.
262A kaszafenés szintén nagy gyakorlatot, hozzáértést kívánó művelet, amit a nap folyamán sokszor meg kell ismételni. Minden új szénarend elkezdése előtt meg kell fenni a kaszát, s olykor rendvágás közben is meg kell állni miatta.
58. ábra. Fenkőtartók: a) fából, Nyíri (Abaúj-Torna vm.); b) marhaszarvból, Kishuta (Abaúj-Torna vm.); c) bádogból, Nyíri (Abaúj-Torna vm.)
A kaszafenés országszerte nedves kővel történik. Evégből a követ egy víztartó tokban hordják magukkal. Ezt a tokot kaszálás közben is a derekukra kötve viselik. Sok vidéken egy kevés vizes füvet is tesznek bele, hogy a víz ne löttyenjen ki belőle minden mozdulatra. A tok fából készült a Felföld és Erdély legnagyobb részén, valamint a Dunántúl nyugati sávjában. Régebben a Kisalföld, a Bodrogköz, Rétköz, Nyírség területén is elég gyakori volt a fatok. Többnyire fűzből, nyárból faragták. Formája változatos, felülete gyakran díszes, véséssel, festéssel ékített.
Az Alföldön és a Dunántúlon főként ökörszarvból készült a tokmány. A szarutokmányt karcolt ornamentikával, salétromos maratással díszítették. E tárgycsoport népnyelvi megnevezése igen gazdag: fentok, tokmány, tokolló, tyók, kátyu, fentér, küpü, sutu, bödő, vodér, valér stb.
A kaszához tartozó eszközök névanyaga nem mutat érdemi szláv hatást, noha a kasza szót a szlávból kölcsönözte nyelvünk. A verő és az üllő ősi magyar szerszámnév, és a fenkő, csiszakő, fen, köszörül sem kölcsönszó. Említett tárgyneveink egyik része honfoglalás előtti (üllő, verő, fenkő), másika pedig későbbi belső fejlődésű magyar szó.
