SZÉNASZÁRÍTÓ ÁLLVÁNYOK
SZÉNASZÁRÍTÓ ÁLLVÁNYOK
Havasi, erdei kaszálókon gyakran előfordul, hogy a hosszú szálú füvet apró csomókban bokrok, kisebb fácskák ágaira rakják fel száradni. Ez igen régi, de alkalmi megoldás. Eszköz- és időigényes eljárás, ha ágas karókra vagy különböző formájú állványokra rakodnak. A szénafű és a vetett takarmányok (lóhere, lucerna) szárítására szolgáló eszközök főbb formái:
a) lecsonkolt vagy mesterséges ágaskaró,
b) gúla vagy nyereg alakú állvány,
c) kerítésforma hosszú állvány,
d) fedéllel védett állvány.
A magyar nyelvterület nagyobbik felén, azaz alföldi, kisalföldi, dunántúli részein a különféle szénaszárító állványok lényegében ismeretlenek.
Az ágaskaró a széna szárításának viszonylag egyszerű és olcsó eszköze; különösen a fiatal fák csonkolásával készült változata. Megfelelő fanem erre a célra a fenyő, de szükség esetén lombos fafajták (például nyír, nyár, tölgy) is beválnak. A tőben kivágott, s 200–250 cm hosszúra hagyott fácska ágait úgy vágják le, hogy 30–40 cm hosszúságú csonkok maradjanak rajta. Az ágaskaró vastagabb végét meghegyezik, hogy minél könnyebben fúródjon a talajba. Kemény vagy köves talajba előbb lyukat ütnek számára egy hegyes vasdoronggal. Nyári szezonban az ágaskarók végig a kaszálón maradhatnak, de ősszel begyűjtik és fedél alá helyezik azokat. Ily módon az ágasok 4–5 évig is eltartanak. Kisüzemekben csupán néhány tucat szárító ágast tartanak készenlétben, nagyobb gazdaságokban viszont százával találhatók.
Újabb változata a mesterséges ágas, amit az agronómiai irodalom nyárs (finn nyárs) néven ismer. Ez is körülbelül 2,5 m hosszúságú pózna, melyet szabályos közönként átfúrnak, s a furatokba helyezett keresztpálcákkal szerelnek fel. A pálcák száma 3–5 között váltakozhat, hosszuk 60–80 cm lehet. A furatok és a pálcák váltakozva keresztezik egymást, s ezáltal az egyenletes teherelosztás is megvalósul. A finn nyársak mindkét végét ki szokták hegyezni. Alkalmanként 80–120 kg fonnyadt, félszáraz takarmányt raknak rájuk. A rakodást kézzel, villával vagy gereblyével végzik. Az eszköz terjedését a hazai mezőgazdasági irodalom már az 1840-es évek óta szorgalmazta.
A magyarságnál a mesterséges nyárs csak szórványosan fordul elő. 1840 és 1945 között uradalmi majorokban, az 1960–1980 közötti években egyes termelőszövetkezetek kísérleteztek vele. Szórványosan újító kedvű kisgazdák földjein is előfordult (például Hangony, Borsod m). Összefüggő térségekben terjedt el a lecsonkolt ágaskaró. 266Öszrő, oszró néven ismerték a Csermosnya-völgy, a Felső-Bódva-völgy és a Zempléni-hegyvidék gazdálkodói. Kárpátalja magyarsága eszrő, Erdély parasztsága ösztörü, üsztürü, a székelység azonban inkább fentő, cselke vagy karó néven ismerte (Ikvai N. 1962: 40; Balassa I. 1964a: 149; Paládi-Kovács A. 1979a: 232–242).
59. ábra. Szénaszárító ágas és állvány: a) agancsos oszró, Pusztafalu (Abaúj-Torna vm.); b) háromlábú oszró, Kishuta (Abaúj-Torna vm.)
A gúla alakú állványok eredeti formája 3–4 egymásnak döntött ágasfából állt. Ezt a piramis csúcsán hánccsal, gúzzsal, komlószárral összekötik, az alsó csonkolt ágakat esetleg egy-egy vízszintesen fekvő léccel kapcsolják össze. Ezt a gúlaállványt főként az Északkeleti-Kárpátokban élő ruténok használják. Helyenként a havasi románságnál is megfigyelték (például a régi Máramaros és Beszterce-Naszód megye tájain). A gúlaállványra rakott boglya jellegzetes cukorsüveg alakot mutat.
A szárítóállványok másik változata a nyeregtetős kunyhóra emlékeztet. Eredetileg azt is lecsonkolt, hosszú ágaskarókból állítják össze. Turja-völgyi ruszin parasztok (Bereg m.) 5–6 m hosszú ágaskarókat döntenek párosával egymásnak, s az ágcsonkok alsó szintjén hosszú léceket fektetnek végig vízszintesen. Magyar és szlovák hegyvidéki tájakon (például Gyimes-völgy, Lápos-völgy, Borsa-völgy, Magas-Tátra vidéke) alacsonyabb nyereg alakú állványokat használnak, melyeket lécekből, rudakból készült, kerítésdarabnak látszó elemekből állítanak össze. A magyar agronómiai irodalom a 19. század derekán a többinél jobbnak ítélte a nyeregforma állványt, az ún. szénakunyhót. Előnye, hogy mindkét végén nyitott, s a rajta száradó füvet, takarmányt a levegő jól átjárja. Könnyebb rá rakodni, mint a magasabb állványokra, s a szélnek is inkább ellenáll, mint a többi szénaszárító karó vagy állvány. A gúla és a nyereg alakú állványok magyar nevei részint az ágaskarók neveit viselik (oszró, eszrő, ösztörü), részint új keletű tárgyneveket kaptak: például szárító, koliba, kunyhó, gólya, kecske, bak, kaloda (Paládi-Kovács A. 1999c: 32–33).
A „kétszárnyú szárítótető”, a hosszú szénakunyhó különösen a skandináv és a 267balti országokban kedvelt. Megtalálható a keleti szlávoknál is, de ott – akárcsak a Volga-vidéki török és finnugor népeknél – a kúp alakú, kerek alaprajzú szárítóállványok is gyakoriak (Tagán G. 1937a: 416–423; Paládi-Kovács A. 1979a: 242–248).
60. ábra. Széna és lóhere összerakása: a) rudas vagy apró (fiók), Jákótelke (Kolozs vm.); b) buglya, Jákótelke (Kolozs vm.); c) hererakó szalmakötéllel, Jákótelke (Kolozs vm.); d) hererakó vagy üsztürű, Sztána (Kolozs vm.)
A hosszú kerítésforma állvány (az agronómiai irodalomban svéd állvány vagy lobor) hossza akár 20–100 méter is lehet. Eredetileg ez is lecsonkolt, 220–240 cm magas karókból állt, melyeket egymástól 1,5–2,5 méter távolságban állítottak be a földbe merőlegesen, s hosszú vonalban. Az ágaskarókra rudakat fektettek vízszintesen. Az 1920–1930-as évektől a vízszintes rudakat erős fémhuzalokkal váltották fel. A magyar paraszti gyakorlatban – bár volt propagandája – ez a forma a 20. században sem honosodott meg. Kezdetleges változata a beregi, máramarosi ruszinoknál az 1970-es években még létezett. Ausztria egyes tartományaiban (Tirol, Karintia), Svájc déli felében és Szlovénia csapadékosabb vidékein a 17. század óta adatolható a szénaszárító állványoknak ez a válfaja. A szlovének kozolec néven ismerik, s a kettős kozolecállványokból kifejlesztették a fedeles, majd a zárt, már-már csűrre emlékeztető változatát is.
Magyarországon hasonló építmények, fedeles állványok, tetővel épült hosszú állványok nem jelentek meg. Szórványos adatok vannak arra, hogy a félszáraz szénát a ház padlásán, a ház eresze alatt vagy a csűrben felfüggesztett rudakra teregették száradni. Előfordult, hogy az őszi fattyú sarjút „a kemence vállán szárítgatták” (például Felsőőr, Vas m). Nyitra vidékén a cselepcsik szóról 1843-ban feljegyzik, hogy ’dohány- vagy szénatartó lógó fát’ jelent. Brassó vidékén a hétfalusi csángók falvaiban az istálló fölötti szénapadlás tágas, hosszú erkéllyel, nyitott folyosóval 268épült, s a sarjúszénát annak tornácán szárították. A Székelyföldön a cséplőszérű fölött található az odornak nevezett szénapadlás. Annak egyik traktusa a supellát. Olyan rakfelület, mely hézagosan elhelyezett rudakból áll. Szellős térségében szárítják a megázott vagy még csak félig száraz szénát (Paládi-Kovács A. 1979a: 252–253).
A széna- és takarmányszárító eszközök terminológiája mintegy két tucat szót foglal magába. E szókészlet egyik csoportja a tárgy, a lecsonkolt ágaskaró formájára utal (ágas, cselke, csereklye, fentő), illetve a kihegyezett nyárs formára (nyárs, merek-lye, karó). Ezek mind régi magyar szavak. A három- vagy négylábú állványok, a gúla és nyereg formájú kunyhók elnevezése gyakran jelentésátvitellel történt, s állatnevekből származik (például kecske, bak, gólya). Ezek a jelentések a 17. és a 18. század elején már feltűnnek írott szövegekben. Kazal és petrence szavunk szláv előzményeinek is van ’szárító eszköz’ jelentése, de a magyar kazal szó esetében ez a jelentés ismeretlen. Fontosabb az ugyancsak szlávból átvett ösztörü szócsaládja (üsztürü, ösztrő, osztró, oszró, eszrő). Ez a 13. század elejétől kimutatható a magyarban. Megfelelője a cseh és szlovák ostrevka, a lengyel ostrewa, az ukrán ostriv. Mindnek van ’szénaszárító ágaskaró, állvány’ jelentése. Eredeti értelmére rávilágít a magyar Oszró falunév (Baranya m.) és az Erdélyben gyakori Üstürüs típusú dűlőnév. E földrajzi nevek szénaboglyák állandó rakodóhelyeire utalnak. Olyan boglyákra kell gondolnunk, melyeket földbe ásott, ágcsonkos karók, magas árbocok közé rakodtak. Árbocrúd köré rakott boglyák Erdélyben, az Északi-Kárpátokban (például a Zempléni-hegység, Felső-Bódva-völgy, régi Torna megye), s a Dunántúl nyugati szélén (Kőszeg vidéke) a 20. század derekán is megszokott látványt nyújtottak. Szporadikusan feltűnik a Pilis szlovák falvaiban (Paládi-Kovács A. 1981b, 1999c). A szénaszárítás és -tárolás legrégebbi, középkori eszközei a boglyaárbocként is szolgáló, egyenként felállított ágaskarók lehettek.
