A MEZEI SZÉNACSOMÓK MÉRETEZÉSE ÉS NEVEI
A MEZEI SZÉNACSOMÓK MÉRETEZÉSE ÉS NEVEI
A szénagyűjtés több lépcsőben történik, több munkafázis követi egymást és a mezei szénacsomók több nagyságrendi csoportja épül egymásra. Általánosságban a mezei szénarakások három nagyságrendi, időben egymást követő szintje különíthető el. A legkisebb csomó villára szúrva elvihető, a középső akkora, amit két ember két rúdon elvihet, a harmadik pedig kitesz egy szekérrakományt. Utóbbi kettő között vannak nagyságrendileg a csúsztatással, vontatással szállított boglyácskák (lásd a Közlekedés c. fejezetben.)
Az elpallott, széthintve száradó szénát előbb gereblyével húzzák össze. Különösen a Dunántúl, a Felföld és Erdély tájain szokás, hogy a szénát előbb ágyásokba, hosszú sorokba gyűjtik. A hóstátiak (Kolozsvár) a szénagyűjtést összeverések, a kaszálón végighúzódó szénasorok készítésével kezdik (Sándor G. 1944: 30). Székelyföldön boglyahely, boglyafenék a nevük, a Felföldön a gát, garád, hurka, kolbász, zsinór, sír stb. elnevezésekkel találkozunk (Paládi-Kovács A. 1979a: 292–293).
A rendben száradt széna takarása favillával történt. Réteken előbb kisebb csomókba „hajtották” össze. A vetett takarmányok gyűjtése „rakosgatással” történt, hogy a lóhere, lucerna levele ne törjön. Ezért a takarmányt „lepedősen” kellett rakni 276a szekérre és a kazalba is. A „rendhajtás” elmaradásához a favilla – vasvilla eszközváltás is hozzájárult a 20. század első felében.
A takarás legkisebb egységei az egy villára felszúrható kis kupacok. Rövid ideig maradnak meg, s részben a száradás folyamatát siettetik. Ezek gyakori neve a villahegy (villázat, villatenyér) és a csirke (csike, csürke). Mindkettő az Alföldön és Erdélyben honos ebben a jelentésben. A kalotaszegiek az apró, a hétfalusi csángók a furkoj szót használják ilyen értelemben.
64. ábra. A vontató lekötése, Csongrád (Csongrád vm.)
A szénagyűjtés második szakaszában akkora boglyákat készítenek, amekkorát két ember két rúdon elbír. A 60–100 kg súlyú mezei boglya nevei közül legismertebb a petrence. Így nevezik a Dunántúl és a Kisalföld tájain. Északon a Tarna, az Alföldön pedig csaknem a Tisza vonaláig adatolható. A Tiszántúl és a Partium területén, továbbá északon a Tarnától keletre a rudas szó használatos. Szatmárban, Beregben a bukó, az Erdélyi-medencében a fiók, Székelyföld nagyobb részén a mereklye a megfelelője.
A mezei szénarakások harmadik szintjét a szekérrakomány méretű, szállításra előkészített boglyák képviselik. Ehhez rendszerint 8–10 mázsa szénát (kb. ugyan-annyi petrencét, rudast stb.) hordanak össze. Minthogy a szénagyűjtés és a hordás között hetek telhetnek el, a boglyák alá gallyakat tesznek, rakodás közben gondosan igazgatják és tapossák a szénát, s amikor készen van a boglya, két pár póznával vagy szénakötéllel biztosítják be szél ellen.
Az Alföldön a szállításra váró boglyának megfelelő mezei szénacsomó a vontató. Ezt a szót a Körös-Berettyó vidékén kifejezetten „szekeres boglya” értelemben 277használják (Szabó M. 1957: 44). Ezzel szemben a tolnai Sárközben 4–5 pötrönce „ad egy vontatót”; Sióagárdon, Kajdacson pedig csak 3–4. Ugyanott 10 petrencéből rakják a kocsis bagját. Vagyis Tolnában a vontató alig felét teszi ki a kocsis boglyának (Andrásfaly B. 1965: 33). A vontatással, csúsztatással közelített boglyák mérete a Gömör-tornai karsztvidéken és a Hargitában sem éri el a szekeres boglya méretét, legfeljebb annak a felét.
65. ábra. Kötéleresztők (kallantyúk), Hódmezővásárhely (Csongrád vm.)
A Tiszántúl és a Kisalföld számos pontján használatos boglyanév a csille (csijje, csihe). 1827-ben írják, hogy „... a’ 8, 14, s 10 petrenzéből álló rakás nem bagja, hanem kisebb ’s nagyobb kalangya vagy tsille” (TGy XI: 81). A csille szó ’szénarakás, kis szekér széna’ értelemben főként Győr megyében és a Fertő-melléken, illetve Debrecen vidékén volt használatos. Kalangya szavunkat az erdélyi és dél-dunántúli (Somogy és Baranya m.) magyarság kévés gabonából a mezőn rakott csomó neveként ismeri. ’Szekeres boglya’ és ’téli boglya’ jelentése Gömörben (például Lévárt, Barka), Tornában, Csallóközben még az 1960-as években is élt (Paládi-Kovács A. 1970a: 25–30; 1979a: 305–308).
A mezei szénacsomók neveinek nagy többsége (boglya, bukó, csirke, fiók, rudas, vontató) belső fejlődésű szó. A kalangya régebbi, a petrence újabb szláv átvétel. A csille valószínűleg német, a mereklye pedig ismeretlen eredetű eleme nyelvünknek, s más jelentésekben is él.
