A BOGLYA- ÉS A KAZALRAKODÁS MÓDJAI, ESZKÖZEI
A BOGLYA- ÉS A KAZALRAKODÁS MÓDJAI, ESZKÖZEI
Árbocos boglyánál csak arra kell vigyázni, hogy a szénát egyenletesen körben rakják, de a nagy gombaszárú boglyák és különösen a kazlak megrakása több szakértelmet igényelt. Ehhez a munkához kevesen értettek igazán. A jó kazalmestert számon tartották, s az uradalmak és a nagygazdák is jobban megfizették, mint az adogatókat és más „villás embereket”. Kazalrakáshoz legkevesebb hat férfi kell, s a nagyobb boglyákhoz is szükség van öt-hat emberre. Nagy kazlak tetején négy ember csak a kazal sarkait igazgatta, „szarvat gyűrt”, s tucatnyi másik adogatta fel nekik a szénát.
A rakomány helyét gondosan, víz által nem járt területen jelölték ki, s olykor földdel is magasították. Vizenyős, talajvizes terepen kövekre, tuskókra helyezett alacsony, vagy bakokra helyezett magasabb állványzatra rakodtak. Az Alföldön ászok, kántorfa, a Szigetköz, Csallóköz vidékén gölöngyfa a kazaltartó gerendák neve. Rendszerint sással, szalmával, hitványabb szénával kezdik az alapozást, és fejezik be 288a tetőzést. Az Alföldön kazaldíszek kerültek a kazal két végére. Körülbelül 1 méter hosszú karóra csavart szalmakötélből formálták a buba (Körösök vidéke), a tutaj vagy gólya (Orosháza), a bukréta, címer (Kiskunság) elnevezésű kazaldíszt (Tálasi I. 1936b: 178; Szabó M. 1957: 62; Paládi-Kovács A. 1979a: 428–429).
66. ábra. Boglyaformák: a) karós szénaboglya; b) a karós szénaboglya alapzata, Háromhuta (Zemplén vm.); c) asztag. A széna gyütevész raktározási módja, Ploszkucény (Moldva, Románia)
A nyelvterület szélein (Nyugat-Dunántúl, északi népterület, Erdély) párosával összekötött, a rakományon átvetve felfüggesztett, hosszú póznákkal védték a kazlat, boglyát. Az Alföld, Kisalföld és Kelet-Dunántúl tájain viszont szénából sodrott hosszú kötelekkel szorították le. A póznák és a kötelek is körülbelül 1 méter távolságra kerültek egymástól. Nagy téli boglyák csúcsába olykor egy karót szúrtak, s a ráhurkolt szénaköteleket sugarasan vezették le a rakomány aljába. Ott a kötél két végét 30–40 cm mélyen bedugták a megülepedett rakományba.
Kötéleresztéshez két személy szükséges, akár szerszámmal, akár puszta kézzel dolgoznak. Egyikük ereszti a szénát (sást, nedvesített szalmát), másikuk pedig kéz között sodorja, tekeri a kötelet. Az Alföldön használatos kötélsodró eszközök legismertebb neve: kallantyú. Ismerik tekerőfa és kötéleresztő néven is. Kelet-Dunántúl tájain földbe erősített eszközt használtak, amit Tolnában verecseny, a Balaton vidékén pedig kötélcsináló néven ismertek (Paládi-Kovács A. 1979a: 431).
Boglya- és kazalrakáshoz hosszú nyelű villákat, gyámfogas nyársakat tartottak. Felkalangyázó villát említenek északon (Gömör, Torna), nyársat használtak Délnyugat-Dunántúlon, bukóvillát a Felső-Tisza vidékén.
Speciális eszköz az 5–6 méteres nyéllel készült, ún. tetejező gereblye a Csermosnya-völgyben (Gömör m.); a födőgrábla Göcsejben, Hetésben. Az ország más vidékein is használtak a rakomány befejezéséhez hosszú nyelű kazaltisztító gerebnyét. Sok helyütt a gyűjtéshez használt szénagereblye, takarógereblye nyelét toldották meg egy hosszú 289csáppal (például Újbars), s nem tartottak speciális eszközt. A göcseji födőgráblának ugyanis szokatlanul hosszú (körülbelül 25 cm-es) fogai vannak, de csupán 3 db, s nem a kazal egyengetésére, fésülgetésére, hanem a villán felnyújtott szénacsomók felhúzására szolgál (Paládi-Kovács A. 1979a: 432).
67. ábra. A kazalvágás eszközei: a) szalmahúzó horog; b) kazalkezdő kasza; c) kézi szénavágó; d) tapodós szénavágó, Átány (Heves vm.)
Paraszti gazdaságokban a hosszú villa, hosszú gereblye és a kazalrakó létra maradt a kazalrakás legfőbb eszköze az 1960-as évekig. A kazal derekán kihagytak akkora helyet, ahol egy villás ember megállhatott, illetve fogadhatott és továbbíthatott egy-egy villányi szénát. Ezt a helyet többnyire állásnak nevezték. Az ott álló adogató átvette és még följebb továbbította a szénát. A Tiszántúlon olyan magas kazlakat raktak, hogy olykor négy ember is állt egymás fölött az állókon vagy a kazlazó létrán. 290Főként az Alföldön szoktak két rudasfát (petrencehordó fa) a kazal oldalába szúrni és azokra pallókat helyezni. Deszkaállványt, asztalt a nyelvterület peremein (például Hont és Bereg m.), sőt Erdélyben is használtak a kazal- és asztagrakás megkönnyítésére.
Uradalmakban a 19. század közepén kezdtek állati erővel működtetett csigás vagy gémes emelőgépeket alkalmazni. Ezeket az alföldi népnyelv gólya, kazalazó gólya néven ismeri (például Kiskunság, Cegléd vidéke, Tiszacsege, Polgár stb). Egy-két szarvasmarhával dolgoztak a kazal mellett, s 2–3 mázsás bálákat emeltek fel egy-egy alkalommal.
A szabadtéri boglyák, kazlak fogyasztása, apránkénti felhasználása szintén segédeszközöket kívánt. Régebben keményfából (galagonya, kökény, szilva, körte) készült horoggal, kamóval tépdesték ki a szénát, apró csomókban. Régtől használatosak a köpűs felerősítésű, vasból készült, fanyéllel ellátott szénahúzó horgok is, melyek Kecskemét környékén már a középkor végén ismertek voltak. Az eszköz hossza 130–150 cm között váltakozik. Neve a Dunántúl és a Kisalföld térségében vonyogó, vonyigó, a Dunától keletre horog, horgas, kamó, gamó, gágó stb.
A kazalmetszés eredeti szerszáma a kaszapenge volt, de a 18. század derekától megjelentek a taposóval és rövid görbe nyéllel készült szénavágók is. Erdélyben azonban ezek az eszközök még az 1970-es években sem voltak használatban. Vágó élük és formájuk alapján három fontosabb csoportba sorolhatók: a tulipán kasza (Dél-Dunántúl és Szeged környéke), a W-forma a Kisalföldön és északon az Ipolyig, az ún. „fecskefarkas” forma pedig az Alföld középső és északi részén, s a Felföldön az Ipolytól keletre terjedt el. A kovácsoltvas szénavágók legkorábbi említései és tárgyi emlékei a Közép-Tisza vidékéről ismeretesek a 18. századból (Debrecen, Nagykunság) (Paládi-Kovács A. 1979a: 435–442; Varga Gy. 1984).
