AZ ÁSÓ ÉS AZ ÁSÁS
AZ ÁSÓ ÉS AZ ÁSÁS
Az ás szavunk eredetét eddig nem sikerült megfejteni, de aligha lehet kétséges, hogy szókincsünk honfoglaláskor előtti rétegéhez tartozik. A szántóföld ásásáról Bél Mátyás a következőket írja: „Ekét ott használ a szántó-vető, ahol ekevassal is fel tudja hasítani a földet: a dombok s szántásra alkalmatlan helyek termőföldjét maga munkálja meg a paraszt, ásóval, kapával, akár a szőlőműves” (Bél M. 1984: 120). Az ásóval megmunkált föld pedig jobb termést adott, mint az ekével felszántott. Ezt Nagyváthy János egy megjegyzése is bizonyítja: „Az Ásásnak én magam-is szép hasznát láttam Nógrád ’Vármegye’, Heves-felé való szélein, ’a nagy hegyenken’. A’ mellyekre Ekével ’s Marhával nem lehetvén fel-menni; a’ Földet ásták s legszebb, ’s leg nagyobb fejű Búzát az egész Határban itt láttam 1785-ben, 1786-ban és 1789-ben” (Nagyváthy J. 1791: 1. 124–125).
Az ásó legegyszerűbb formáját egy fából faragták ki és lapjának szélére vasat 319erősítettek, hogy ezzel a gyors kopását megakadályozzák. Az ilyen papucs keleten a vas általánossá válásától ismeretes, majd időszámításunk első évezredének utolsó évszázadaiban mindazon területeken előfordul, ahol a magyarok átvonultak. A Kárpát-medencében a római kortól ismerjük, és jól meghatározható például annak a kora, melyet az 1960-as évek végén ástak ki Szabadszálláson (Pest-Pilis-solt-Kiskun m.). Ez az 5. század közepén kerülhetett a földbe. A honfoglaló magyarokhoz köthetően már a 10. századból találunk ásópapucsokat, ugyancsak a Duna–Tisza közéről (Kecskemét, Soltszentimre Bács m.), majd innentől kezdve a régészek a magyar nyelvterület sok részéről tártak fel belőle. A vaspapucsos faásó olyan, elsősorban keleti kapcsolatú szerszám, amit a honfoglaló magyarok ismertek, majd az utódaik az egész középkoron keresztül általánosan dolgoztak vele (Müller R. 1982: I. 181; II. 275; Balassa I. 1994b passim).
69. ábra. Vaspapucsos faásók a 19. század végéről: a–c) Magyarvalkó (Kolozs vm.); d) Bánffihunyad (Kolozs vm.)
Erdélyben még a 20. században egyaránt használták a szimmetrikus és aszimmetrikus formáját. Adatainkból az derül ki, hogy az utóbbi régebbinek tetszik. A vaspapucsot a huták szállították, de hulladék vasból a falusi kovácsok is el tudták készíteni. A magyar nyelvterület középső részén csak muzeális tárgyakat ismerünk; nyugaton a legidősebb korosztály még látta használatban, de csak a szimmetrikus változatát.
A kelta kortól a Kárpát-medencében is előfordulnak teljesen vasból készült ásók, de ezek száma a vas drágasága miatt csak a 17–18. századtól szaporodott meg. Általában 320a kis hámorok készítették és éppúgy házalók útján terjedtek el, mint más vasból készült mezőgazdasági eszközök. A vas ásók között viszonylag nagy különbségek alakultak ki. Sövényházán (Csongrád m.) a századforduló idején füles ásót használtak, melynek füle, a visszahajtás, a lap, tábla felső részén helyezkedik el. Ez egyrészt könnyebbé teszi az ásó lábbal történő benyomását, másrészt nem engedi, hogy az egy rugásra mélyebben hatoljon a földbe, mint a tábla hossza. A kubikosásónak aszerint, hogy használója jobb- vagy ballábas, kengyele, talpalója is lehet, aminek segítségével könnyebben tudják a földbe benyomni. Mivel ennek nincs füle, egy ásónyomnál mélyebbre is lehet vele ásni (Herman O. 1905b: 280–281). Az ásónyom egyébként mértékegységül is szolgál, s az ásólap hosszát, kb. 20–30 cm-t (például Szamoshát, SzamSz) jelent. Ez már önmagában is mutatja, hogy miért hozott nagyobb és szebb termést az a föld, melyet ásóval műveltek meg. Az ásót a talaj minőségéhez választották. A hegyes végűeket inkább köves, kavicsos talajra alkalmazták, míg a szív alakút, a gömbölyödőket a könnyebben művelhető földeken tartották megfelelőnek.
70. ábra. Ásóformák, Átány (Heves vm.)
Hoffmann Tamás mondja el, hogy Istenmezején a határban elterülő kisebb rétföldeket ásóval művelték meg még az 1950-es években is. „A réti gyepföldeken parlagi kaszálókat ástak fel száraz nyarak után tavasszal, hogy egy kevés burgonyát ültessenek. Az ásós művelést nemcsak a művelhető földdarabok kis területe indokolta, hiszen 150–300 négyszögöles, a patak medrétől néhány száz lépésnyire a vízszinttől valamivel magasabban fekvő parcellácskákat – a kaszálók egy darabját – vonhatták időnként művelés alá, hanem a talajban meggyökerezett – és évekig nehezen irtható! – csátés, sásos növényeket is. Ezeknek torzsokját az istenmezejiek szerint az eke – 321különösen a faeke – nehezen hasította szét, hiszen lépten-nyomon megakadt bennük, és kibukott volna a barázdából. A nehéz munkát férfi vagy nő egyaránt elvégezte” (1956: 554–555).
Az ásónak, ásásnak az irtásföldeken is volt bizonyos jelentősége, amint arra Takács Lajos több alkalommal is rámutatott (Takács L. 1980 passim), bár itt elsősorban a kapa játszotta a fő szerepet (Balassa I. 1964a: 40–42).
