A magyar faekék főbb formái
A magyar faekék főbb formái
A magyar faekék csoportosítása nem különösen nehéz feladat, mert sokkal közelebb állanak egymáshoz, mint például a Balkánon, a mai Szlovákia és Csehország területén egykor használt példányok. Vázuk és a velük végzett szántás alapján két 332nagy csoportra lehet osztani a magyar faekéket: szimmetrikus és aszimmetrikus ekék. Az előbbiek jelentősége a 19. században már jóval kisebb volt, mint az utóbbiaké. Mindkét nagy csoportba talpas ekék tartoztak, s vázuk csekély kivételtől eltekintve négyszögletű. Általában egyenes gerendelyűek, csak kisebb területen fordultak elő görbe gerendelyűek. A magyarországi ekéket a szarv és a talp egymáshoz való kapcsolódása alapján lehet kisebb csoportokra osztani. Ennek segítségével a múzeumokban, az irodalomban, a feljegyzésekben található faekéket a következőképpen lehet áttekinteni.
3318. térkép. A faeke főbb típusainak elterjedése a Kárpát-medencében
Szimmetrikus ekék
Ezeket a teljes szimmetrikusság jellemzi. Vázuk éppúgy szimmetrikus, mint vasuk és talyigájuk, melyen két egyforma nagyságú kerék található, s rúdja középen helyezkedik el.
Túróekék
A túróekék száma a 16–18. században még jelentős lehetett, de a 19. században már csak a peremvidéken találjuk nyomát. Fridvaldszky 1771-ben Székelyföldről így írja le: „Nagyobb csodálatra méltó az a körülmény, hogy Udvarhely környékén és Doboka megyében a kis váltó ekére... két kormánydeszkát tesznek, úgy, hogy mind a két oldalon legyen egy-egy. Amikor megkérdeztem – írja Fridvaldszky –, hogy ennek mi haszna? azt felelték, hogy ily módon a föld nem hasítódik ki szijjasan, hanem apróbb részekre töretik...” (Kovács L. 1937: 24–25). Ez a típus még később is előfordult az erdélyi szászoknál, ahol 1853-ban megjegyzik, hogy faekéjüknek két szárnya van, akárcsak a burgonyatöltögető ekének, ezért nem képes egyenes barázda húzására. Erdélyben még a 20. századból is van olyan adatunk, mely szerint az ekének helyenként két füle, illetve kormánydeszkája segíti a föld kétfelé történő túrását.
Szepességen, de Rozsnyó környékén is olyan túróekét használtak, melyet magurainak is mondtak: „Ezen ekének nem lévén kormánya, barázdát nem hágy maga után s a vele felszántott föld úgy néz ki, mintha fel lenne kapálva. – Partos oldalon, földeken szintúgy, mint lapályokon szántanak vele...”. Ilyen példányokat a szlovákiai múzeumokban szép számmal lehet találni.
Terepen végzett gyűjtéseim során csak egyszer bukkantam a túróeke nyomára, de akkor is csak visszaemlékezésben. Egy tiszakarádi (Zemplén m.) idős adatközlőm, aki a Tisza szabolcsi oldaláról származott, részletesen leírta az egyszarvú, nagyon könnyű, szimmetrikus vasú túróekét, melyet a gávai (Szabolcs m.) parasztok a 19. század utolsó évtizedeiben használtak, elsősorban a nehezen megközelíthető lápok közötti homokszigeteken. Megjegyezte, hogy ez nagyon hasonlított a tengerikapáló ekéhez, amivel rátapintott a túróekék kutatásainak legnagyobb nehézségére, mert azt sokszor összetévesztik az ekekapával.
A bihari Nagy-Sárrétről említi Szűcs Sándor a bibicekét, ami olyan túróeke lehetett, mellyel a lápból kiálló szigeteket művelték. Könnyűsége lehetővé tette, hogy a 333hajóba (csónak) betéve és ahhoz a két ökröt utánakötve, a megművelendő szigetre átevezzenek.
A szombathelyi Savaria Múzeum Ludadról (Vas m.) rendelkezik egy túróekével. Váza négyszögletű, egyes szarva felül kétfelé válik, vasa szimmetrikus. Kormánya hiányzik, de a nyomokból meg lehet állapítani, hogy eredetileg mindkét oldalra erősítettek egyet. Formája nagyon hasonlít azokhoz a túróekékhez (szláv ralo), melyeket a Balaton medencéjének nyugati feléből ismerünk. Megfelelőit Horvátország és Ausztria velünk határos részein használták.
A felsorolt adatok nem elégségesek arra, hogy a túróekék Kárpát-medencében való elterjedését a 19. században pontosan meghatározzuk, mert ekkor már csak szórványosan a kevésbé fejlett területeken és a kisgazdaságokban maradt egy-egy belőlük.
Váltóekék
Egyszarvú, lényegében teljesen szimmetrikus eke. Kormánydeszkáját az egyik oldalról a másikra lehet átcsatolni és ezzel együtt a csoroszlyát is át kell váltani. Tehát az eke ugyanazon a nyomon tud visszajönni, ezért különösen hegyoldalak szántására alkalmas. Átmenet a túró- és az ágyeke között: formája az előbbihez, fordító szántása az utóbbihoz kapcsolja.
Az eddigi irodalom nagy része azt tartotta, hogy ezt a formát a 12. században Erdélybe betelepült szászok hozták magukkal. Ennek azonban ellentmond az, hogy Nyugat-Európából, így a Rajna mellékéről, ahonnan a szászok származnak, csak a 16. századból lehet kimutatni. 1550 körülről származik Pieter Breughel (1525–1568) „Ikaros bukása” című festménye, melynek előterében már váltóeke látható, de az előző századból csak egy-egy szórványadattal rendelkezünk. A szász eredetét el kell ejteni, annál is inkább, mert nemcsak a Kárpát-medence peremterületén, de Boszniában is használták. Erdélyben 1601-ben egy falupecséten (Olcsona, Szeben m.) találkozunk vele, és ezt a csoroszlya átváltására szolgáló feszítőfával lehet azonosítani. A 18. században már nemcsak a székelyeknél, szászoknál, hanem a románoknál és az erdélyi magyaroknál, így többek között Kalotaszegen lehet megtalálni. Fridvaldszky 1771-ben a kerülőekével szemben is ajánlja. Megállapítja, hogy szép számmal akadnak Erdélyben olyanok „... akik szántóföldecskéjüket 2 tinócska vonta váltóekével művelik, és nem rosszabb eredménnyel, mint a kerülőekések” (Kovács L. 1937: 24).
A váltóekét a Kárpát-medence északkeleti részén, Máramarosban is használták. Széles körű szlovákiai elterjedését az eddigi irodalom igazolta. A Magurából (Árva m.; Szepes m.) pedig arra is van adatunk, hogy a túróeke még a 19. században is miképpen alakult át váltóekévé. Eddigi adataink arról tanúskodnak, hogy a váltóeke a Kárpát-medence keleti felében a 16. század végén, de még inkább a 17. században tűnik fel és a 18. században válik egyes vidékeken általánossá. Ez a fejlődés a túróekéből mindenütt bekövetkezett, ahol már ágyszántást kívántak végezni hegyes, dombos vidéken, mert ez hasznosabbnak bizonyult a kerülőekénél, mellyel üresjáratot kellett tenni minden barázda meghúzása után.
334A váltóekét a tanult gazdák is ajánlották. Így Fridvaldszky írja a már fentebb idézett munkájában: „... tekintettel kell lennünk a köznép által kívánt könnyűségre is, ez pedig a váltóekében van meg a legnagyobb mértékben. A legkülönbözőbb mezőgazdák tanúskodnak amellett, hogy a váltóekével éppen olyan mélyen lehet szántani, mint a kerülőekével. A tapasztalat azt mutatja, hogy a váltóekével ott is lehet szántani, ahol köves, iszapos, ellenálló a föld; úgyszintén a tapasztalat mutatja, hogy a termés éppen olyan jó a váltóeke után, mint a kerülőeke után, sőt a váltóeke után nem maradnak akkora göröngyök, mint a kerülőeke után” (Kovács L. 1937: 19). Pethe Ferenc a 18. század végének és a 19. század első negyedének kiemelkedő mezőgazdasági szakembere is elismerően ír a váltóekéről: „Van olyan kettős lapos vasú eke, a’ melynek egy ingó-bingó kormánnja van, mellyet eggyik óldalról a’ másikra lehet tenni. Ez az eke elmúlhatatlanul szükséges, ha másutt nem, legalább a’ hegyoldalakon; mellyeket az értelmes földmüvelő fel-, és lefelé sohasem szánt, hanem oldalhosszára, egy kevéssé harántékosan szánthassa visszafelé, hogy az újj barázda a’ régin rézsút mehessen keresztül ... Egyenes földön is hasznát lehet ennek venni, a’ nyereség az, hogy a’ vele tett munka igen szép és egyforma; a’ szántás sorba megyen a tábla egyik oldalától a másikig szakadatlanúl; a barázda árok, vagy is közép barázda 335nem marad sehol” (Pethe F. 1805: 251–252). Ez a lejtős talajok szántására rendkívül alkalmas ekeforma Erdély egyes vidékein még a 20. században is megmaradt, sőt teljesen vasból készült kéttestű formája szinte napjainkig él.
74. ábra. Újabb típusú ekék: a) Váltóeke, Siklód (Udvarhely vm.); b) Vidats-eke
Elterjedésével kapcsolatban a történeti és a terepen gyűjtött adatok azt bizonyítják, hogy Székelyföldön általános volt és itt csak Háromszéken és főleg Udvarhelyszéken keveredett a kerülőekével. A székely telepesek a Kárpátokon túl is elterjesztették. Szolnok-Doboka és Kolozs megyében számos feljegyzés tanúskodik használatáról. Szeben, Nagyküküllő vidékén és a Barcaságban a szászokon kívül magyarok és románok egyaránt szántottak vele. Mindezek kétségtelenné teszik Kós Károly megállapítását, aki szerint Erdély egész területén ismerték, de általánosnak csak a Székelyföldön és néhány szász székben mondható. A Kárpátok külső és belső lejtőjén egyaránt sokfelé alkalmazták, többek között Szlovákiában és a mai Moldávia területén. Szórványosan egész Európában előfordul, még Portugáliából is közöltek váltóekét. Ha szórványos elterjedéseit alaposabban megvizsgáljuk, akkor a legtöbb esetben kiderül, hogy mindenütt a túróekéből fejlődött ki. Tehát átmeneti forma, mely hidat alkot a túró- és ágyeke között.
A váltóeke Erdélyben és máshol is a rögzített kormánnyal ellátott fordító(ágy)eke irányába fejlődött tovább, de egyes jellegzetes formai elemeit továbbra is megőrizte. Erre a folyamatra Fridvaldszky már a 18. század második felében felfigyelt: „... a székelyek váltóekével szántanak és csodálatosképpen síkságon, amit az előre nyúló völgyekben találtak. A váltóekével úgy szántanak, mintha kerülőeke volna, vagyis az eke váza is ugyanaz és minden felszerelése, amelyek a váltóekén vannak, de nem cserélgetik a kormánydeszkát” (Kovács L. 1937: 24). Ez nem valami egyedülálló jelenség, mert Háromszékről említ ilyet Lükő Gábor (1936: 187), amikor a váltóeke kormányát a jobb oldalon rögzítették és azzal ágyszántást végeztek.
Ilyen átmeneti formát mutat be Kós Károly (1947a: 8. és 7. ábra) ugyancsak Erdélyből. Ennek már aszimmetriára hajló ekevasa van, kormányát jobb oldalra véglegesen rögzítették és a csoroszlya átállítására sem volt már többé szükség. Az erdélyi váltóekék vasára annyira jellemző U alakú levágás még megmaradt, de a talphoz kapcsolódó merevítő tüske még hiányzik. Az udvarhelyszéki Varságon az átalakulás másik módját ismerhetjük meg. Itt az eke fa vázát teljes egészében meghagyták, de a kormányt kapoccsal, mégpedig a szokástól eltérően a bal oldalon rögzítették. A szimmetrikus ekevas megmaradt, ami az átalakulás kezdeti szakaszáról tanúskodik (Néprajzi Múzeum, F. 88631–88632, 88731).
Mindezek a példák valószínűvé teszik azt a feltevést, hogy a túróekéből váltóeke lett, majd sík talajon ez könnyen kerülőekévé változhatott át.
Aszimmetrikus ekék
Szarvtalpas ekék
A szarvat és a talpat egy fából faragták, ami az eketestet rendkívül szilárddá tette. A gerendely meglehetős mélyen csatlakozik a bal oldali szarvba, sokszor egészen a talp közelében, de a magyar példányokban ebbe sohasem ékelik.
336A gerendelye gyakran görbe, nemcsak függőleges, de horizontális irányban is. Külső megjelenésében hasonló, de belső konstrukciójában különböző formákat lehet megkülönböztetni. Ha a két szarv és a talp egyetlen fából készül, akkor az az eke vázát rendkívül erőssé teszi, de alkalmas fát csak elvétve lehet találni, s kifaragása is nagy szakértelmet kíván. Elterjedése ezért nagyon korlátozott lehetett. A magyar múzeumok ebből mindössze két példányt őriznek, az egyiket Baranya megyéből, a másikat Szeged-Zákányról. Jellemzőjük, hogy a gerendely közvetlenül a talp felett csatlakozik a bal oldali szarvba.
A másik forma két fából készült. Az egyik szarvat a fél talppal együtt faragták ki és csapokkal illesztették össze. Néhány példányon a talp sarkát vaspánttal fogták össze; ez az eke szerkezetét még szilárdabbá tette.
Ez az ekeforma a Kárpát-medencében a legelterjedtebbnek látszik. Olyan jól ismerték, hogy a mezőgazdasági irodalom sem tartotta szükségesnek leírni. Pethe Ferenc többször is utal erre a formára, amikor megjegyzi, hogy nem szabad dirib-darab fából faragni, hanem egyetlen törzsből, mert így sokkal nagyobb az ellenállása. A múlt század közepén ezt írják róla: „A mi a faekét illeti leginkább el van terjedve. És ha a faragó és a kovács által jól el van készítve, ügyes béres kezében jó munkát tesz.” A hibái között megemlítik, hogy nedves talajon könnyen megtalpallik. Az alacsonyan elhelyezett gerendely megtorkolást okozhat. A mélység szabályozása a köldök segítségével nemcsak nehézkes, de sokszor megbízhatatlan is (Dunavölgyi N. 1853: 507–508).
Ez a forma megtalálható Szlovákia különböző részein Pozsonytól Zemplén megyéig. Adataink arról tanúskodnak, hogy a palócoknál általában ezt használták. Keletre Máramaros megyéig lehet követni, de nyoma messze túl vezet a Kárpátok vonulatán. Moldovában „kisorosz” eke a neve, arra utalva, hogy az ukránoktól származott. Az orosz források, különösen az Orosz Történeti Néprajzi Atlasz segítségével egész a Volgáig lehet követni a nyomát nemcsak az orosz, de a különböző török és tatár származású népek között is.
A Tiszán túl csak a Körösöktől délre találkozunk ismét vele. Ezek talpa rövidebb és a többnyire görbe gerendely mélyen csatlakozik a szarvba. A Dunán túl a talp még rövidebb és egyenes, de hajlított gerendellyel is előfordul. Ezek azok a könnyű ekék, melyeket a 19. század közepén tartott ekeversenyeken váli, agárdi, tolnai néven emlegetnek. Közülük az utóbbi volt a leghíresebb: „A’ magyar hazában régóta létezik már egy eke faj, melyet közönségesen tolnai ekének neveznek” (Fogarasi J. 1836). Ezt az egyszerű falusi kerékgyártó is el tudta készíteni, és olyan könnyű járású volt, hogy még a szarvát sem kellett tartani, ára pedig alig egyharmada a nyugatról behozott újfajta ekének. Megemlítik, hogy nemcsak Tolnában, hanem Fejérben, Veszprémben, de Vas és Sopron megyében is kísérleteznek vele, sőt még néhány Debrecen környéki faluban is meg akarták honosítani.
A magyar adatok áttekintése alapján meg lehet állapítani, hogy a szarvtalpas ekét Erdély, Nyugat-Magyarország és a Tisztántúl középső részének kivételével mindenütt ismerték és használták, s a középső részeken ez volt az egyeduralkodó. A nagytájanként jelentkező eltéréseket a talaj és időjárási adottságokon kívül a szomszédos területekkel való kapcsolattal lehet magyarázni. Ha közelebbi és távolabbi párhuzamait tekintjük, akkor a szórványos nyugatiak nemcsak kisebb méretűek, de 337szerkezeti különbségek miatt sem jöhetnek számításba. Míg a keletre vezető megfelelések a történeti és nyelvi összefüggéseket is figyelembe véve genetikus kapcsolatokat is sejtetnek.
Talpas ekék csapolt szarvval
1. Keskenytalpú kétszarvú ekék Átmeneti típus, mely a túró- és váltóeke vonásait egyesíti. Nagyon keskeny (12–18 cm) talpába egymás mellé belecsapolják a két szarvat. Leginkább hegyes vidéken használták, ott, ahol a túróeke és váltóeke is előfordult. Feljegyezték Torockóból (Torda-Aranyos m.), Somkerékről (Szolnok-Doboka m.); a Hunyad megyei Bosoródról származó példányokról Kós Károly megjegyzi, hogy keskeny talpába csak nagy üggyel-bajjal lehet a két szarvat egymás mellé ékelni.
A Topolya, Ondova, Latorca folyók tájékán Kovács László mutatta ki megfelelőit (1937: 5). A legismeretesebb példánya e formának a zborói (Sáros m.) uradalomból származó Rákóczi-eke, melyet a Magyar Mezőgazdasági Múzeum őriz. Talpa a hosszához viszonyítva rendkívül keskeny (60 × 12 cm), ebbe csapolták bele az erősen hátrafelé nyúló két szarvat, melynek segítségével a nagyméretű ekét jól lehetett irányítani. Kormánydeszkáját kovácsolt, nagyfejű szegekkel erősítették a köldökhöz és a jobb oldali ekeszarvhoz. Megfelelőit északon a lengyel nyelvterületen lehet megtalálni. Kapcsolatuk feltételezésem szerint nem annyira genetikus lehet, hanem hasonló körülményekből következő párhuzamos fejlődés.
2. Melléktalpas kétszarvú ekék A túró- és váltóekéket a nagyon keskeny, 10–15 cm-es talp jellemezte, mely csak egy szarv befogadására volt alkalmas. Amikor a fejlődés során ezek az ekék ágyekévé alakultak, szükségessé vált a második szarv alkalmazása, mert az egyensúlyt csak így lehetett szántás közben megőrizni. Ezt a második szarvat vagy a másik mellé ékelték, vagy melléktalphoz és a másik szarvhoz, illetve a kormányhoz erősítették.
Ezek a formák Erdélyben és a Tiszántúl középső részén fordultak elő. Erre Kovács László hívta fel a figyelmet, amikor megállapította, hogy a szimmetrikus túróekéből olyan szerszámok fejlődtek: „... amelyeknek a talpba erősített és a gerendely befogadására szolgáló szarvak mellett még egy szarvuk van, de a másik szarv nincs a talpba vésve, hanem a kormánydeszka mellett áll és keresztfák kötik a főszarvhoz”. Erdélyben Szolnok-Doboka és Kolozs megyéből ismerünk ilyen ekéket. Néhány példány Biharból került elő, de Szentesről, Szeghalomról is ismerünk egyet-egyet. Ezeken kívül előfordult a mai Szlovákiában, megfelelőit Németországból és Skandináviából is ki lehet mutatni.
A rendelkezésünkre álló adatok arról győznek meg bennünket, hogy az eke fejlődésének nem valami jellegzetes magyar vagy Kárpát-medencei útjával van dolgunk, hanem egymástól független fejlődést képviselnek a túróekéből az ágyekébe való átmenet során.
3. Széles talpú, kétszarvú ekék
a) A debreceni eke. Jellemzője a téglalap alakú vastag talp, mely hátul két ágra oszlik, és ezekbe egy-egy szarvat csapolnak. A gerendelye egyenes, vasa a talajviszonyoknak megfelelően keskenyebb vagy szélesebb.
338Kialakulása a középkorra nyúlhat vissza, de ezzel a névvel csak a 18. századtól tudjuk kimutatni, amikor a nagykun kapitány az alábbi kérdést intézte a nagykun városokhoz: „Valljon nem jobb-e kisebb ekéket alkalmazni, mintsem a mostani debreceni formát, s nem jó volna-e két ekét egymás után alkalmazni?” (Györffy I. 1942a: 165). A 19. század első felében még széles körben használták, pedig nehézsége miatt nagyon sokszor panaszkodtak rá. Debrecenből írja Balásházy János (1844: 52–53), hogy „... szántásra azonban nagy, nehéz és sok erőt kívánó ekék használtatnak; ha a’ kisebb, alkalmasabb nyíri, vagy túl a’ dunai ekék jönnének divatba, sok igás erő megkíméltethetnék, ’s annyi igás jószággal többet lehetne végezni”. 4–6–8 ökör is kellett az ún. debreceni eke vontatására, de az még így is csak két-három ujjnyi mélységre szántotta fel a földet.
Elterjedését csak nagyjából tudjuk körvonalazni. Kolozs megyéből több helyről ismerjük (Zsuk, Györgyfalva, Bánffyhunyad stb.) éppúgy, mint Szolnok-Dobokából (Rohi, Rogoz, Dánpataka, Szék stb.). Ezeknél beljebb Erdélyből még nem sikerült kimutatni, Bihar és Hajdú megyében általános lehetett, egy-egy példány került a múzeumokba Szolnok és Békés megyéből, de előfordult Szentesen is. Délen elterjedése Szentes–Szarvas–Tótkomlós–Békés–Komádi táján húzódhatott, míg északon a Nyírség lehetett az északi határ.
Ilyen konstrukciójú ekét Moldovában is feljegyeztek, de messzebb a szaratovi és a szamarai ekék is hasonló felépítésűeknek látszanak. Hasonló példányokat ismerünk Szlovákiából (Turócszentmárton). Egy mélyebb történeti kutatásnak kell eldöntenie, hogy a keletre mutató kapcsolatok lehetnek-e genetikusak vagy hasonló körülményekből adódó egymástól független fejlődés eredményei.
b) Nyugat-magyarországi ekék. Jellemzi ezeket a háromszögletű vagy trapéz alakú talp, melynek hegyébe az ekevasat húzták; a szélesebb oldalába a két szarvat erősítik. Majdnem minden példányon görbe gerendelyt találunk, mely a talp közelében ékelődik a bal oldali szarvba. E forma kétlépcsős változáson ment keresztül, amit figyelemmel tudunk kísérni.
A korábbi formát a Néprajzi Múzeum Szalafőről (Vas m.) származó példánya képviseli. Ennek talpa két fából készült (míg más példányoknál ezt lehetőleg egyből alakítják ki); ebbe csapolták bele hátul a két szarvat, elöl pedig a köldököt. Gerendelye enyhén görbített, ami nem sokkal a talp felett kapcsolódik a bal oldali szarvba. Itt jegyzem meg, hogy a görbe gerendelyű ekéket elsősorban a magyar nyelvterület déli részén használták, mellyel kapcsolatban Nagyváthy János a következőket írja: „A görbét a’ Dunán’túl valók, Rátz-Gerendelynek nevezik és nem régen vették-bé, ’s élnek vele közönségesen, sokkal jobbnak tartván, mint az egyenest” (1791: 120).
Ez a forma a 18–19. század fordulóján jelentős változáson ment keresztül. A stájer huták ugyanis vasvázat készítettek számára, amit később a falusi kovácsok utánoztak. Ez egy hátsó oldalán nyitott egyenlő szárú háromszög, melynek végén két fülbe erősítették a szarvat. Hegyéhez pedig túróeke esetében vasköldököt állítottak, mely az ágyekén bal oldalra került. A köldökön lévő lyukak a szántás mélységének szabályozására szolgáltak. A talpat vastag deszkával töltötték ki, de úgy, hogy az eke a vaskereten csúszott.
Ezt az ekeformát Sopron, Vas és részben Zala megyében használták, egy-egy példánya Győr és Veszprém megyében is előfordult, de még Komárom megyében is 339nyomon kísérhető. Ausztria keleti felében általános lehetett, hiszen vázát itt állították elő. Szlovéniában és Horvátországban is fel lehet tételezni előfordulását. Ez a forma mindkét fejlődési fokozatban szoros kapcsolatban volt az elterjedési területén egykor általános bakhátas szántással.
Végigtekintve a magyarországi faekék főbb típusain, szólni kell azokról a kiegészítő részekről, melyek nélkül nem működhetett, vagyis nem szánthatott.
