Az eke kiegészítő részei
Az eke kiegészítő részei
Az eketalyigák. A Kárpát-medence Európát kelet–nyugati irányba átfogó ágyeke-sávba esik, ahol általában az eketalyigát használták. Sok esetben a túróekék elé is ezt akasztották ezen a területen. A fentebb bemutatott ekeformák minden bizonnyal kialakították a hozzájuk kapcsolódó talyigát is, de ezek megbízható tanulmányozása már lehetetlen, mert a múzeumokban a legtöbb esetben nem tudjuk megállapítani az ekék és talyigák összetartozását. Meg kellett tehát elégednünk azzal, hogy a túró-, a váltó-, illetve a kerülőekék talyigáit külön-külön bemutatjuk.
Az eketalyiga többféle funkciót teljesít. Először egyensúlyt biztosít az ekének és ezzel a szántást egyenletesebbé teszi. Másrészt jelentős szerepet játszik a szántás mélységének szabályozásában. Ennek egyik módja, hogy a gerendelyen lévő lyuk segítségével közelebb vagy távolabb rögzítik az eke gerendelyét. Ha a talyiga felőli lyukba kapcsolják a gerendelyt, a legmélyebb, ha a legutolsóba, akkor a legsekélyebb szántást végzi az eke. Az eketalyiga felső vánkosának alakításával hasonlóképpen lehet a mélységet szabályozni. A szántás szélességét az ekevas maga is befolyásolja, de a talyiga rúdjához kapcsolódó váltóval, másképpen cságatóval meglehetős pontossággal lehet azt beállítani.
A szimmetrikus eketalyigák rúdja rendszerint szárnyas, mely pontosan középen helyezkedik el. Kerekei egyforma nagyságúak. Csak a mélység szabályozására van lehetőség. Néhány esetben ilyet ágyekéhez is használtak.
A váltóeke talyigája ugyancsak alapvetően szimmetrikus, de a szántás szélességének meghatározására is van lehetőség. Mikor az eke ugyanazon a nyomon tér vissza, akkor nemcsak a kormányt, a csoroszlyát, hanem a talyigát is átváltják. Ennek két módja ismeretes. Az egyik a talyigarúd felett elhelyezkedő hasonló nagyságú fadarabbal, melyet a rúdig lehatoló lyukak segítségével jobbra és balra egyaránt el lehet mozdítani. A másik eljárás szerint a tengely és a vánkos közé mozgathatóan beillesztett rudat félkör alakú fa- vagy vasléc mellett a kívánt oldalra elmozdítják.
Az aszimmetrikus eketalyiga az ágyeke jellegzetes tartozéka, mely a kerekek nagyságát, a rúd elhelyezkedését, a gerendellyel történő összekapcsolását, a szántás szélességét szabályozó cságató (váltó) tekintetében aszimmetrikus. A fa ágyekék talyigái a Kárpát-medence különböző részein rendkívül közel álltak egymáshoz, tengelyhosszúságuk azonban a 19. század elejétől végéig jelentősen csökkent. Ismerünk Tótkomlósról (Békés m.) olyan talyigát, melynek fatengelye 143 cm, Szentesen (Csongrád m.) a múlt század közepi példányok tengelye 122 cm körül mozgott, de ez a 19. század végére 90 cm-re csökkent. Ez olyan jelenség, amit nemcsak a Kárpát-medencében, de azon túl is meg lehet figyelni. Ezt azzal lehet magyarázni, hogy a 340szélesebb tengelyű talyiga a tarlón, a másik a szántáson járt, míg a rövidebb tengelyű formák egyik kereke a barázdában futott és ez csak a tengely megrövidítésével vált lehetségessé. A két kerék között a különbséget a közepes szántás mélysége adta. A szántás szélességének szabályozását Balásházy János 1838-ban így írta le: „Az ekét szélesebb vagy keskenyebb fogásra a’ váltó vagyis cságató által kormányozzuk, mely az eke tengelyének jobb oldalán az ekerúd’ fejébe, mellyet vezérnek nevezünk kanyarodik” (II. 65). Ezt a szerkezetet csak a 18. század második felétől tudjuk kimutatni, körülbelül ekkor jelenik meg a tőlünk keletre eső (Moldova, Besszarábia, Ukrajna) területeken is, míg nyugatra ezzel a megoldással nem vagy csak elvétve találkozunk.
75. ábra. Eketaligák fa kerülőekékhez: a) bőr patinggal, Onyest (Moldva, Románia); vasfejű váltóekékhez: b) Ajton (Kolozs vm.); c) Katona (Kolozs vm.); d) Mezőköbölkút (Kolozs vm.)
Mivel az eke és a talyiga váza egészében fából készült, mindig vittek magukkal – vászon vagy bőr tarisznyában – ékeket és azok faragására és beverésére szolgáló baltát –, ennek helye többnyire a talyiga váltója, ahonnan gyorsan elő lehetett kapni. Székelyföldön fabunkót is rendszeresen használtak, melyet szántás közben a gerendelyre erősítve tartottak.
Az ösztöke az ágyeke olyan fontos kiegészítő része, mely nélkül nedves, gazos talajon nem lehet jó munkát végezni és az ekét tisztán tartani. Az ásatásokból vas részét már a 11. századtól ismerjük, míg elnevezése feltehetően honfoglalás előtti keleti szláv jövevényszó. A köpűs, vasból készült ösztökefejek hossza 15–30 cm között váltakozik, 341fejük lapátszerűen kiszélesedik. A kovácsok minden faluban el tudták készíteni. A fanyél hosszúsága 80–100 cm között ingadozott. Szántás közben a szarv mellé vagy a két szarv közötti kötőpálcára akasztották. Homokos talajon ritkábban használták, leginkább csak akkor, ha gazos vagy trágyás földet szántottak, szükség esetén a jószágot is ösztökélték vele. Ez a szerszám egészen addig megmaradt sok helyen, míg az ekéket jószág vontatta.
76. ábra. Ösztökék: a) Hódmezővásárhely (Csongrád vm.); b) Szegvár (Csongrád vm.)
Az eke szállításának jellegzetes szerszáma az ekeló, melynek számos elnevezése él a magyar nyelvterületen (például cigus, csikó, csúszó, csusztató, ekeláb, gólya, kabola, kaloda, lovalló stb.), és kétágú V alakú formáját is általánosan ismerték. Sok helyen előfordult az A alakú ekeló, amikor a két szárat összekötötték, ez a szerszám szilárdságát jelentős mértékben megnövelte. Az Y alakúra készített ekelovakat elsősorban Zalában használták, míg az X formájúról a Vas megyei Felsőőrből van adatunk. Kerekes változatai a magyar nyelvterület különböző részein feltünedeztek, mert ezek nem rontották az utakat, ezért nem estek annyira a hatósági tilalmazás körébe.
Az ekeló használatát csak a 18. század elejétől tudjuk nyomon kísérni, a század második felétől már ábrázolásával is rendelkezünk. Széles körű elterjedését a 19. és 20. században a tagosítatlan határok indokolják, ugyanis a legtöbb gazdának sokfelé volt földje, s azt ekelóval könnyebben meg lehetett közelíteni. Ezzel időt takarítottak meg, mert nem kellett újrabefogással és szekérre rakodással törődni. A háromfordulós rendszerben ugaroláskor az ekét ekelovon húzatták. A kis határú falvakban a földek nagy része a település közelében terült el, ahova nem volt érdemes szekeret befogni. A fellovalt ekével a rossz, sáros, meredek utakon ott is el lehetett menni, ahol az szekérrel nehézségbe ütközött.
342Az ekeló használata a kis- és szegényparaszti gazdaságok racionálisabb megoldásokra való törekvését jelzi; a közép- és nagybirtokon nem vagy csak elvétve alkalmazták. A 19. század második felétől kezdett háttérbe szorulni; rongálta az utakat, ezért tilalmazták és használatát büntették. A tagosított határban a földek nagyobb parcellákba álltak össze, így érdemesebbé vált a szekérbe való befogás. A háromnyomásos rendszer egyre kisebb térre való korlátozásával a szántás módja is megváltozott. A borona és henger terjedő használata gazdaságossá tette, hogy ne csak ezeket, de az ekét is szekéren szállítsák.
A V és A alakú ekelovak Európa jelentős részén megtalálhatók voltak, de csak ott, ahol az eketalyigát általánosan használták, mert ezzel kellett összekötni. Elterjedése nagyjából egybeesett a talyigás ágyekével, bár ennek részletes igazolását még a jövőben kell elvégezni.
