A CSÉP ÉS CSÉPLÉS
A CSÉP ÉS CSÉPLÉS
A csép mint a szemkiverés eszköze Európa jelentős részén általánosan elterjedt. A magyar csép szó és alakváltozata (csíp, csépfa, cséplőfa) minden valószínűség szerint délszláv eredetű és már a 12. századtól előfordul, igaz, csak családnévi alakban: Csépes, mely talán olyan embert jelölt, aki ezzel a szerszámmal kereste kenyerét. Ez a csép az egész magyar nyelvterületen általános, de a Duna–Tisza közén helyenként előfordul csikó elnevezése is (ÚMTsz). Ennél valamivel gyakoribb neve a másfélfa, melyet a Dunántúl középső részén, a Kisalföldön, a palócoknál egy-két esetben, a Partiumban és Erdélyben hét alkalommal jegyeztek fel (MNA 67. térkép). Ez utóbbi elnevezéssel kapcsolatban felmerült annak a lehetősége, hogy ez lehetett egykori elnevezése, amit a délszláv terminus szorított ki.
A csép, mely mindenkinek saját tulajdonát képezte, három jól elkülönülő részből áll. A csép nyelét a közszíj köti össze az annál általában több mint felényivel rövidebb hadaróval. Ezt a szerszámot a legtöbb parasztember el tudta készíteni, és a hozzá szükséges alapanyagot viszonylag könnyű volt megszerezni.
405A nyél hossza 145–180 cm között váltakozott, ennél hosszabb csak kivételként fordult elő. A méret sok esetben a cséplő testmagasságához igazodott. Ezért van az, hogy a magyar nyelvterület különböző részein tarka összevisszaságban lehet a különböző méreteket találni. Anyaga a Dunántúl jelentős részén, de még szórványosan a nyelvterület északi részén is a bodza. A mogyoró a Dél-Dunántúlon, a Palócföldön és Erdély legtöbb településén általánosnak mondható. A tölgy az északkeleti részeken 406és szórványosan Erdélyben található meg, míg az akác az Alföldön fordul elő néhány helyen. Ezenkívül itt-ott nyír, nyár, kőris, szil, bükk csépnyeleket is feljegyeztek.
86. ábra. A kézicséplés eszközei, Nyikómente (Udvarhely vm.)
A hadaró elnevezés a nyelvterület nyugati és keleti szélén éppúgy használt, mint ahogy a középső részeken, de szórványosan változatait (hadró, hadar, hadarág) is feljegyezték; ezenkívül előfordul a sujtó, az ütő a Dunántúl nyugati felében és egy-két helyen a Körösök mellékén. A csikó a Duna–Tisza közén és a moldvai magyaroknál is ismert, de mindez inkább csak színezi az általánosnak mondható hadaró megjelölést. Hossza 50–80 cm között váltakozik. 50 cm alatti méretet alig néhány helyen jegyeztek fel, legáltalánosabbnak látszik az 50–70 cm közötti, mely összefüggő területet alkot a Dunántúl nagyobb részén és a Palócföldön. A 70 cm-nél nagyobb hadaró általánosabb a Dunántúl délnyugati részén és Erdélyben, továbbá a Duna–Tisza közének északi felében és a nyelvterület északkeleti szögletében (Bodrogköz és környéke). Az anyagát nem lehet úgy elkülöníteni, mint a nyél esetében. Mégis leggyakrabban somból, gyertyánból, tölgyből, mogyoróból faragták, az Alföldön az akác is gyakori. Formáját tekintve a legáltalánosabb a hengeres, de a Dunántúl délkeleti-északnyugati irányú sávjában összefüggő területen szögletest is használnak. Erdélyben a hengeres mellett gyakran találunk olyan hadarókat is, melyek végére bunkót faragnak (MNA 68–71. térkép).
A csépnyelet és a hadarót közszíj köti össze, melynek segítségével a hadaró munka közben könnyen megfordul. Számos elnevezése közül a kengyel elsősorban a Dunántúl északi felében otthonos, a telek a Dunántúl és a Duna–Tisza közének északi részében viszonylag gyakori. A nyakló a Duna mellett és főleg Székelyföldön látszik általánosnak, míg a többi elnevezés (nyak, gúzs, karika, gyűrű stb.) ritka. A két rész összekötése az egész magyar nyelvterületen meglehetősen egységes és szíjjal történik, fém karikával csak elvétve kapcsolják össze (K. Kovács L. 1950: 41–89; Ikvai N. 1961a: 149–157; MNA 66, 75. térkép; Takács L. 1991: 66–69; Paládi-Kovács A. 1991: 37–47).
A cséplés munkáját egyes területeken az udvaron végezték, de a legtöbb esetben erre a csűrben került sor, ahol a szálas gabonát elraktározták. A csűrök elterjedése és a kézi cséplés területe nagyjából fedi egymást. Nagy gazdaságokban külön cséplőcsűröket építettek, ahol egész télen folyt a munka. A csűr szérűjét egész évben járták, ide állt be a szekér, éppen ezért talaját a cséplés megindítása előtt rendbe kellett hozni. Az asszonyok sok marhaganéval sarat kevertek, ezzel az egyenletesre döngölt szérűt egy seprű segítségével bekenték, majd elsimították. Erről az egyenletes talajról a szemet könnyen össze lehetett seperni, semmi sem ment belőle kárba, nem került közé sem por, sem piszok. Az így előkészített csűr földje nem táskásodott fel, ezért ezt az eljárást még a gépi cséplés korában is megtartották, mert így „zsírosabb lesz a szöm” (Balassa I. 1964a: 109).
Ezután következik az ágyazás, majd megindulhat maga a munka. „Az életet (búza) először agyalják. A szérűn szorosan egymás mellé felállítottak 8–10 kéve vagy ha nagy volt a szérű, egy kereszt búzát. A kalászokat cséppel leverték, összetörték a kötélig. Ez a művelet az agyalás. A kötélben maradt, szétroncsolt kévedarabnak tőke, Szőlősardón (Abaúj-Torna vm.) tuskó a neve. A tuskót kibontották a kötélből, villával kirázták belőle a szemet, majd elteregették és előbb az egyik, majd a másik oldalát 407megverték. Ez a kiterítés, terigetés vagy ódalgatás (Kánó, Borsod m.). A fordítás villával történt. A kirázott szemet a szemtartóba vagy a szérű oldalához seperték; az ilyen szemcsomónak garmada a neve. Előzőleg a töreket görbe fogú gereblyével, a szérűgereblyével lehúzták a szemről. A terigetés után következett a hadarás, amikor a hadaróval kiverték, kihadarták – a folyton mozgatott cséppel, illetve hadaróval szinte kiseperték – a szalmát a csűr elé, a mag pedig a szérűn maradt. A szérű végén villával egy ember állt, s mielőtt a csűr elé került volna a szalma, villával megrázta, hogy a közte lévő szem kihulljon. Imolán (Borsod m.) nem hadartak, a szalmát favillával hordták ki a csűr elé. Martonyiban előbb volt az ódalazás, amikor a fejeket két oldalról megverték s a kévéket ezután állították fel az agyaláshoz” (Gunda B. 1937a: 60).
A kisparaszti gazdaságokban általában hármasban csépeltek, közülük egy mindig a vezető, aki meghatározta a munka ütemét (Molnár I. 1963: 480). A hármasban való csépléskor mindenki hármat üt, azután pihen. A hármas ütést gyorsan végzik el, majd nagyobb emelés következik, hogy a többieknek is legyen ideje az ütést elvégezni. Ennek az üteme így hangzik: ra-ta-ta, ra-ta-ta, ra-ta-ta. Akadt olyan ember, aki ezt a ritmust kidíszítette. Ekkor a cséplés üteme így alakult: ra-ta-ta, ra-ta-ta, ekkor elkezdte: ta-ta-ta-ta-ta, ta-ta, ta-ta-ta-ta-ta. Ehhez már igen nagy szakértelem és gyakorlat kellett. Fordításkor kettő fordított, egy pihent; felszedéskor pedig egyik szedte az egyik sort, a másik a másikat, a harmadik pedig kötötte a zsúpot. Akárhányan csépeltek is, annak az üteme mindig ugyanaz maradt, mint a hármas cséplésé és a munkamenete is pontosan megegyezett azzal (Hegyköz, Abaúj m.). A dunántúli uradalmakban a létszám rendszerint nagyobb volt. „Eszerint a cséplő csapatok, a bokrok a XVIII. század közepétől nyomon követhetően, 4–5–6-os létszámmal dolgoztak, azaz annyi munkással, mellyel a pajta térségét is a legelőnyösebben kihasználhatták, és ugyanakkor a munkában is a legkedvezőbb ütemet diktálhatták” (Takács L. 1991: 71).
A nagy uradalmakban a gépek megjelenéséig általános volt a részes cséplés, mely karácsonyig, sőt némelykor tavaszig eltartott. A 17. század elején már sokan keresték csépléssel a kenyerüket, és a részen kívül ebédköböl is járt nekik. A 18. századi adatokból nem lehetett mindig pontosan megállapítani, hogy mennyi is volt a cséplőrész, de a 19. század első éveiben általában a 8. köbölért csépeltek a Hegyközben. A 19. század második felében többnyire a részes aratók (kepések) maradtak ott csépelni, de kisebb létszámmal, hiszen az asszonyok nem vettek részt ebben a munkában. A századforduló idején a 10–11. részt kapták, aszerint, hogy milyen volt a termés. Ha nagyon silánynak ígérkezett, akkor adtak tizedet. A részelés vékával történt; miután a cséplés egész eredményét lemérték, akkor adták ki egyszerre a cséplők egész járandóságát (Balassa I. 1964a: 16).
Hasonló adatokkal rendelkezünk a Dunántúlról is a múlt század közepéről. Kemenesalján részért arattak koszttal. Itt „... a cséplést, mint rendesen ugyanazok végezték, akik takartak. Kisebb gazdáknál, hogy télire nem maradt csépelni való, 11-én magok kenyerén is elcsépelnek”. Általában Vas megye nyugati felében „minden munkát rendesen ugyanazon munkások” teljesítik (Nagykapornak, Zala m. – Galgóczy K. 1855: 215). 1862-ben 50 aratót szerződtettek, ezekből a pallér 21-et tartozott cséplésre is beállítani. A cséplőrész az ősziből a 12., a tavasziból a 11. rész (Balassa I. 1985b: 213).
408A feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a bércséplők ugyanolyan nincstelen zsellérek voltak, illetve később agrárproletárok, legfeljebb szegényparasztok, mint a részes aratók, sőt ezekkel sok esetben személyükben is megegyeztek, mert a két munkát már évszázadok óta összekötötték.
