A GÉPI CSÉPLÉS
414A GÉPI CSÉPLÉS
A cséplés gépesítése a magyar parasztság történetében jelentős változást hozott, hiszen hosszú időn keresztül ez volt a mezőgazdaságban az egyetlen gép, melyet közelebbről megismert. A cséplőgép rendkívül pontos, összeszokott munkát követelt meg, olyat, amilyet korábban nem ismertek. Újak voltak az üzemi balesetek, mert a gép eleinte több, de később is jelentős számú áldozatot szedett.
88. ábra. Törekhányó villák: a) Nagyjécsa (Torontál vm.); b) Sárpilis (Tolna vm.); c) Csenger (Szatmár vm.); d) Matolcs (Szatmár vm.)
A ló hajtású cséplőgép Fejér megyében a Lilien-birtokon jelent meg a 19. század első éveiben, de a cséplőmunkások attól való félelmükben, hogy elveszi a kenyerüket, összetörték. Ezután hosszú ideig csak szórványos próbálkozásokról lehetett hallani, míg 1852-ben egy angol gyártmányú tüzes gép Törökbecsén (Torontál m., a kazánja ma a Magyar Mezőgazdasági Múzeum kiállításán látható) az első gőzgép a magyar mezőgazdaságban. Innentől kezdve több évtizeden át három különböző hajtóerejű cséplőgép élt egymás mellett birtoknagyság és országrész szerinti változatosságban.
415A kézzel hajtott cséplőgépek a tüzes gépekkel egyszerre, alkalmanként a nagybirtokon alkalmazott tüzes gépek után tűntek fel. Viszonylagos olcsóságuk tette lehetővé, hogy a tehetősebb gazdák vagy paraszti társulások is meg tudták vásárolni. A Hegyközben (Abaúj m.) a 19. század végén jelentek meg az első kézigépek. Ezek formájukat tekintve leginkább a szecskavágóhoz hasonlítottak. A nagy cséplőgéphez hasonlóan volt dobjuk, asztaluk, melyen etettek, vagyis a szétvágott kévéket az étető beleegyengette a dobba. Általában 12 ember dolgozott mellette; állandó volt az étető és a kéveoldozó. A szalmát, töreket, pelyvát az asszonyok hordták el. A 12 ember három partira oszlott, vagyis 4–4 hajtotta a gépet egyszerre, amit embergyilkos munkának mondottak. Egy parti 2–3 keresztet hajtott ki. Pontosan tudták, hogy mennyit végeztek, mert a kéveoldozgató a köteleket számolta, s mikor elérték a megfelelő mennyiséget, elkiáltotta magát: ablőz (osztrák katonai vezényszó: váltás). Háromszor három vagy háromszor két váltás után mindegyik parti egyszerre egy kis pihenőt tartott, ilyenkor rágyújtottak és pálinkát ittak.
Ilyen gépeket a 19. században e terület minden falujában említettek néhány nagyobb gazda vagy társulás birtokában. Napi bére 1–3 véka búza volt abból, amit elcsépeltek rajta. A gép gazdája a cséplés után szekérrel járta végig a falut, úgy szedte össze járandóságát. A helyi mesterek tengelyt és kereket szereltek a gép alá, ezzel szállítását megkönnyítették. Négy ember fel tudta a szekérre rakni, hogy elszállítsák a cséplés helyére. Egy nap 22–26 köblöt tudtak vele kicsépelni. Egyes vidékeken néhány példány sokáig használatban maradt. A mezőgazdasági statisztika 1930-ban 3511, 1932-ben 2533 darabot jegyzett fel belőle.
A járgányos cséplőgép legnehezebb munkáját már 2–4 ló végezte. Ezek a legtöbb helyen a kézi cséplőgéppel egy időben jelentek meg. A gép maga nem volt nagyobb, mint a kézi hajtásúé, sokszor meg is egyezett azzal, de még egy fogaskerék áttételű járgány is tartozott hozzá, mellyel a munka legnehezebb részét a lóra hárították. Ezeket időről időre váltották, ezért többen összeálltak és segítettek egymáson. A cséplés elsősorban annak került sokba, aki nem rendelkezett lóval és ezért is fizetnie kellett vagy gyalognapszámot szolgált érte. A lovasgépet egy-egy gazda, de még inkább kereskedő vagy korcsmáros vásárolta meg. A bérleti díj nagyjából ugyanannyi volt, mint a kézigép esetében. Amikor az egyik helyen végeztek, szétszedték és vitték a következő udvarba. Többnyire szekérre rakták, de előfordul, hogy kis kereket szereltek alá. A statisztikák és a visszaemlékezések szerint a járgányos cséplőgépek nem sokáig éltek, mert csakhamar kiszorították őket a nagyobb teljesítményű tüzes gépek (Magyar Néplap 1856: 4. 28; Balassa I. 1964a: 116–118).
A tüzes gépek az 1860-as évektől kezdve a nagybirtokokon egyre nagyobb mértékben terjedtek. Ebben az időben a legtöbbet Angliából, illetve Németországból hozták be; áruk a szállítással és vámmal együtt 1400 forintot tett ki. A magyar gépészek (gépgyártók) a külföldi minták alapján csakhamar elkezdték gyártani és 1000–1200 forintért tudták árusítani. A cséplőgépek viszonylagos drágaságuk ellenére is kifizetődtek, mert az egykorú számítások szerint egyharmadnyi költséggel lehetett a gabonaszemeket kicsépelni, így néhány jó év visszafizette a befektetett tőkét. Ez az oka, hogy 1871-ig már 2464 gőzcséplőgép dolgozott Magyarországon, de a járgányos cséplőgépek száma is 3347-re emelkedett, amihez még jelentős mennyiségű kézzel hajtott cséplőgép is járult. A falvakban először az ahhoz értő mesteremberek: a gépészek 416vásároltak gőzcséplőgépet, majd egy-egy jobb módú parasztember is ebbe fektette a pénzét, ami általában jó vállalkozásnak bizonyult. Ezzel megjelent egy új foglalkozási ág falvainkban: a gépész. A tüzes gépeket eleinte egyik helyről a másikra vontatták, ami jószágot és embert egyaránt nehéz próbára tett. Ehhez 6–10 ökörre volt szükség, különösen felázott utakon. Az 1920-as években egyre inkább terjedtek a magánjáró gőzgépek, melyek megfelelő átkapcsolással nemcsak maguk közlekedtek, hanem a cséplőszekrény vontatására is alkalmasakká váltak. Az 1920-as években jelentek meg nálunk azok a traktorok, melyek a csépléshez és a gép szállításához szükséges erőt szolgáltatták.
A cséplőgép hódításával a cséplés helye eleinte nem változott. Éppen úgy a szérűs- és ólaskertekben folyt ez a munka, mint korábban. A tanyás vidékeken meghatározott rend szerint sorra vette azokat. A falu alatti ideiglenes cséplőhelyek (lógerek) száma azonban megnövekedett, mert a tűzvédelem igyekezett a faluban, különösen a csűrben történő munkát megszüntetni. Az ilyen intézkedések ellenére is a csűrös területeken sok helyen az udvaron csépeltek egészen a kollektivizálás befejezéséig. A cséplőszekrényt a csűrbe állították be, mert így az ott felhalmozott szálas gabonát nem kellett szállítani, a hátsó kapun a szalmát, töreket, pelyvát könnyen ki lehetett a kertbe vinni.
A tüzes gép ereje a 20. század elején 2,5–12 lóerő között váltakozott, mely a szekrény nagyságában és teljesítőképességében is jelentős különbséget mutatott. Óránként 240–800 kévét tudott kicsépelni, ami minden eddigi szemnyerési módot messze felülmúlt.
A munkások száma mindig a gép nagysága szerint alakult. A 4 lóerejűnél 10–12 fő is elegendő volt, de a 8-asnál már 18–22, a 10-esnél 26–30 fő is dolgozott. Ezenkívül a gépész, a fűtő és a gépesgazda személye is fontos volt. Az utóbbi szedte össze a munkásokat; a felnőtt férfiak egész, a nők és a fiatal fiúk fél részt kaptak. A cséplőgazda a munkások vezetője, a géptulajdonos, a gépész és a munkások között állott és gondosan ügyelt arra, hogy a kicsépelt mag mennyiségét pontosan megállapítsa, mert ebből történt a százalék kiadása. Egyes területeken a géppel csak a gépész, a fűtő és az étető ment, míg a többi munkás segítség alapon a családból, illetőleg a szomszédságból került ki. Az udvaron történő cséplés esetében a koszttal és itallal történő ellátás a házigazda feladatának számított.
A cséplőgép mellett egész részesként dolgoztak azok, akik az aratásban kaszásokként vettek részt, a marokszedők pedig fél részt kaptak. Egész részt kapott a 3–4 kévehányó: feladatuk a kévéknek az asztagról vagy a szekérről a cséplőszekrény asztalára villával történő feldobása. A két étető egymást váltva a dobba továbbította a szétvágott kévéket, 4–5 szalmarakó a kazalmester irányításával hordta és rakta a kazlat, a zsákoló a tele zsákokat elszállította a mázsához és újat akasztott fel, a mázsás (mázsamester, Szegeden molnár) lemérte a gabonát és azt a 4–5 zsákolóból az éppen munka nélkül lévő vitte a szekérre. A félrészesek közül az asztalon állott a kévevágó, éles késével elvágta a kéve kötelét és az étető kezébe adta. A polyvalyukban nők kaparták össze a töreket, a polyvát, és szállították el a kijelölt helyre, ahol azt külön kazalos rakta össze. Mivel a gépek lényegében egyformára készültek, a mellettük végzett munka is megegyezett az egész magyar nyelvterületen; legfeljebb a teljesítmény szerint kellett több vagy kevesebb kiszolgáló és az egyes 417feladatokat nevezték tájanként más és más névvel (Katona I. – MNL I. 491; Takács L. 1991: 89–91; Nagy G. 1989: 138–146; Kovács E. 1993: 44–49; Balassa I. 1964a: 118).
Hozzávetőleges számítást téve úgy látom, hogy a munkaadó számára legdrágább volt a kézi cséplés, mert az a termés minőségétől függően 8–12,5% között váltakozott. A visszaemlékezések legolcsóbbnak a kézi cséplőgépet tartják, melynek kölcsönzése, átszámítva, a 2–3%-ot nem haladta meg. A tüzes gépek esetében 3,5–4% részt adtak, de ehhez még a fűtőanyagot is hozzá kell számítani. Az arány motoroknál 4–5%-ra emelkedett. Legdrágábban az 1950-es években a Gépállomás csépelt 6%-ért, de ebbe a cséplőcsapat bérét nem értették bele, csak a két gépkezelőét és az etetőét, a többit a gazda állította ki.
A nagybirtokok a cséplőgépek megjelenésétől kezdve arra törekedtek, hogy az aratást, a hordást, a gépnél történő munkát ugyanazokkal végeztessék el, mert így a részesedést jelentős mértékben lehetett csökkenteni és az aratómunkásokat jobban a birtokhoz lehetett kötni. Érdemes ezzel kapcsolatban néhány példát megemlíteni az aratószerződésekből (Balassa I. 1985b: 293–52).
1882-ben Vadkert-pusztán (Ugod, Veszprém m.) 24 főből (8 kaszás, 8 marokszedő, 4 kötöző, 4 kötélterítő) állott a csapat, nem számítva a gazdasszonyt és a vízhordót. Hordáskor, asztagrakáskor, próbacsépléskor, szénakaszáláskor ingyen dolgoztak. A cséplés és rostálás munkájáért a 25. részt kapták.
1888-ban Cselőtei-pusztán (Kosd, Nógrád m.) az aratók 35 párban szerződtek. A behordásnál és az asztagrakásnál ingyen dolgoztak. A cséplőgépnél a szokásos munkát végezték, beleértve az etetést, kazalozást, zsákolást stb.
1912-ben Bedegen (Tolna m.) 17 aratópár 136 hold learatását vállalta. A gabonát az aratók hazahordták, és 2–2 napot ingyen szolgáltak a részük elcsépeléséért. Ezután tovább kellett dolgozniuk a gépnél százalékért vagy napszámért. Az aratószerződésből megállapítható, hogy az uradalom számára egy-egy munkásnak 15–20 napot kellett ingyen töltenie, elsősorban a nagy munkaigényű takarmánynövények betakarításánál.
1932-ben Keleméren (Gömör m.) a 10. részért arattak, de tartoztak a géphez is elszegődni, ahol a kaszások napi 12, a félkezesek napi 8 kg búza bérért dolgoztak. A rész elcsépléséért minden arató 2–2 napot ingyen szolgált.
1934-ben Újkígyóson (Békés m.) a 12. részért arattak, de ezért a hordást is el kellett végezni. Utána 1–1,5%-ért a cséplésre voltak kötelesek szerződni.
1944-ben Tiszaigaron (Heves m.) a földbirtokos úgy szerződött a helyi aratókkal, hogy a meghatározott bérért a hordás és cséplés munkáját is elvégezték, ezen túl bármilyen munka került is elő a gazdaságban, azt a hivatalosan megállapított napszámért kötelesek voltak teljesíteni.
Az adatok azt mutatják, hogy az aratók a kézi cséplésre sok helyen elszegődtek, míg a bérnyomtatók esetében erre nemigen tudunk példát. A cséplőgép mellett az aratók, a hordásban segédkezők és a cséplők ismét azonosak lettek, de a bérek csak alig valamit emelkedtek (Balassa I. 1964a; Varga Gy. 1972a; Balassa I. 1979a; Szuhay P. 1982; Balassa I. 1985b; Takács L. 1991).
A cséplés és nyomtatás befejezéséhez nem kapcsolódtak olyan szokások, mint az aratás végzéséhez. A cséplőgépnél a kis gazdaságokban rendszeresen kínálták a 418résztvevőket, segítőket étellel és itallal, de a befejezést nem ünnepelték meg, mert a gépnek a következő helyre kellett továbbsietnie. A cséplőgéphez kapcsolódott a Cséplőgépbe esett lányról szóló hírvers, mely az egész magyar nyelvterületen gyorsan elterjedt (Kriza I. – MN V. 396).
