A SZÓRÁS
A SZÓRÁS
A cséplés és a nyomtatás virágkorában a gabonaneműeket felszórták, mely különböző méretű és formájú falapátokkal történt. A művelet régiségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egész magyar nyelvterületen a szór igével jelölik, mely szókincsünk ótörök rétegébe tartozik és a földművelés műszavaként kerülhetett a magyarba. A pall és a szelel megfelelői csak elvétve fordulnak elő.
Viszonylag már korai nyelvi adataink vannak az eszközzel és a művelettel kapcsolatban. A Schlägli Szójegyzék 1405 körül: zoró lapath (szóró lapát – Glosszarium 447); a 15. század végén a Guary-kódex a gabonabetakarítás egész műveletét leírja: „Ez keuet az sarroual le vagiac, ennec vtanna meg ceplik, meg hadariac’, meg zoriac” (NySz. 3. 308). Mindezek a művelet részleteire nem világítanak rá. Bél Mátyás azonban 1730 körül meglehetős részletességgel leírja: „A szemnyerés végeztével először különválasztják a szalmát, kihajítják a szemetet, majd a pelyvával kevert szemet a földről feldobálják szóró- vagy szelelőlapáttal, mikor enyhe szellő fújj ... Legjobbnak azt a fuvallatot gondolják, mely akkor jön, mikor szükség van rá. Egyébként, ha szélcsend uralkodik is, csak elvégzik szórólapáttal a tisztítást, hogy a szélre való hosszas várakozás miatt nagyon későre ne maradjon a munka eredménye. A szél pedig úgy választja külön a kivert szemet, hogy ami a legkönnyebb: a polyva kirepül a szérűn túlra, s ami súlyos: a tőle elválasztott gabona tisztán külön csomóba hullik. Aztán 421még megtisztítják a benne levő ocsútól, ezt használatra félreteszik, a tisztáját pedig éléstárba helyezik” (Bél M. 1984a: 141).
Hat évtized múlva Nagyváthy János, korának legjelesebb magyar gazdája ezeket írta: „A Nyomtatás után a Szórás következik: a mellyben ezeket javasoljuk a Gazdáknak 1. Minthogy a Szórás azért van, hogy a Szél a Gazt a Mag közzül ki-vigye: tehát a Szórólapátnak szélesebbnek kell lenni, mint hosszúnak, és igen ketsélynek, hogy a Mag rajta el-terjedvén, a Vetés által is szélesebben szóródjék, s a Szél annál könnyebben közzé mejen. 2. A Magot a Gazda együvé ne keverje: mert a mindég jobb Mag, a mi messze esik a Szórótól mint az, amelly a lábához esik: mert nehezebb, és azért vetődik messze: a nehezebb érettebb: az érettebbet pedig jobb vetni... 3. Mikor a felszórt búzából a nyomtató részt ki-akarja a Gazda adni, arra vigyázzon, hogy ha tetéz vékát talál alkudni (mint az Ebéd-Köbölre való Nyomtatásban szokott lenni), ne azt a Vékát válassza a melly rövidebb és alatson, mert erre sok megy, hanem a melly hosszú. Nem gondolná az ember mennyi megy tetejivel a széles vékára” (Nagyváthy I. 1791: II. 253–254).
90. ábra. A kinyomtatott gabona szórása, Alföld
A további mezőgazdasági irodalmat is felhasználva a szórás néhány jellegzetes vonását máris meg lehet állapítani: 1. A polyvás, szemetes magot mindig a széllel szemben szórták fel. 2. A legszebb, legérettebb és így a legnehezebb szemek mindig legtávolabb hullottak le. Mivel minőségileg ez volt a legjobb gabona, ezt vetették, mert ezután lehetett jó termést várni. A középre hullott mag eladásra, illetve élelmezésre szolgált, a töredezett szemek, az ocsú már csak takarmányozásra volt alkalmas. 3. A szórólapátnak minél szélesebbnek és minél laposabbnak kellett lennie, mert így 422a magot jobban el tudták a levegőben teríteni, a vékony rétegek közé a szél jobban be tudott hatolni (Györffy I. 1928: 41–42; Gunda B. 1937a: 62–63; Nagy Gy. 1954: 511; Balassa I. 1964b: 41–60, itt további irodalom).
A Kárpát-medencében három különböző formájú szórólapátot használtak, amelyek mögött három eltérő eljárás húzódott meg.
1. A lapát széles, lapos, egészen kis peremű és csekély öblű. Az Alföld jelentős részét az erdélyi románok és a felvidéki szlovákok látták el ezzel az eszközzel. De azt is tudjuk, hogy a bakonybéli fafeldolgozó és mezőgazdasági eszközöket gyártó központ által készített szórólapátok a Tiszazugba is eljutottak. A Békés megyei teknős cigányok is készítették, de csak ezt a formát, s azzal a Tiszántúl középső és déli részében házaltak. Méret szerint a lapát kétféle nagyságban készült, de formájuk teljesen megegyezett. A nagy búzaszóró-lapát teljes hossza 150 cm, feje 40 cm és legnagyobb szélessége 30 cm; ezzel szemben a kis búzaszóró-lapát teljes hossza 140 cm, feje 30 cm és legnagyobb szélessége 20–25 cm. Ezt a megkülönböztetést a szél ereje tette szükségessé. Ha erősen fújt a szél, a kisebbet szedték elő, mert nem volt arra szükség, hogy a szemet szélesebben terítsék, ha csak gyenge szellő lengedezett, akkor a nagyobbra került sor, mert azzal olyan vékonyra teríthetett a szóró, hogy a szél a szemek közé könnyen behatolhasson. Az ilyen lapáttal mindig szabadban dolgoztak, és elsősorban ott található meg, ahol valamikor nyomtattak.
A szórásnak az Alföld nagy gabonaközpontjaiban egész finom rendszere alakult ki. Ez nemcsak abban nyilatkozott meg, hogy a szél erejének megfelelően más és más lapátot használtak, hanem az osztályozás differenciáltságában is. A szórást Hódmezővásárhelyről így örökítette meg Györffy István: „Minél súlyosabb a szem (első szem), annál kevésbé bír vele a szél, tehát a tiszta szérűn a szél iránya felé messze esik. Ahol a második szem végződik, ott van a févalj (Vásárhely), melyet egy, a szérűbe vert cövek jelöl. Itt hull le az ocsú. Ezen túl száll a polyva. Vásárhelyen ezt is két részre szakítják. A févalj felőli részt fellapátolják, mert ebben még esetleg akad búza. A távolabbi rész a színpolyva, ebben már nincs szem. A polyván túl már csak lángó vagy lángpéva száll, melyet agyaggal keverve finomabb tapasztóanyag készítésére használtak.” A jó szóró a magot szélesre terítette, a félkör alakban való húzást jól elnyújtotta. A szabad szérűn ennek térbeli korlátai nem voltak (Györffy I. 1928: 40).
Nagyobb szérűkön, különösen ha elég erős volt a szél, egyszerre két ember is szórhatott. Az egyik merített az idő alatt, amíg a másik magasba dobta a gabonát. Ha jól összeszokott emberek kerültek egymás mellé, akkor a munka nagyon gyorsan, ütemesen haladt. Ha ketten szórtak is, csak egy ember felezett, vagyis hajtotta seprűvel a szemetet a gabonáról.
Ma már nagyon nehéz megállapítani, hogy szórással mennyi gabonát lehetett megtisztítani, ha egész nap megfelelő szél fújt. Némi fogalmat alkothatunk, ha egy 19. század első feléből származó feljegyzés adatait figyelembe vesszük: „A szórásról tudjuk, hogy néha, mikor nagyon kedvez a szél, az ősziből egész 150, a tavasziból pedig egész 200 Pos mérőig is felszórhat napjában egy pár ügyes szorgalmatos munkás. De mivel ezen munka nagyon is az időtől függ, mindenesetre sokkal kevesebbet kell felvenni, ha a munkának előljáró felvetéséről van szó, nehogy azután a számításunk bé ne teljesedjék, és így akadozás következzék” (MGB 1829: 262). Ilyen nagy 423mennyiséggel természetesen csak az alföldi szórás esetében találkozunk, mert a csűrben két ember a hely szűke miatt sem tudott dolgozni. A szóráshoz a Tiszántúlon még a szórórosta-gépek megjelenése után is ragaszkodtak, mert azt haladósabbnak tartották.
2. A szórólapát másik típusát az előbbivel szemben kupásnak nevezhetjük, mert feje öblös és keskeny. Ebben a csoportban alformákat különböztethetünk meg. Az egyiknek a nyele és a feje körülbelül egyforma hosszú, erősen kupás és egy fából faragták. Ezzel általában csűrben szórtak, ahol mindig könnyebb levegőjárást teremteni, ezért vastagabban lehet a gabonát teríteni. A kupás fej segítségével a szórást jobban, pontosabban irányíthatják, ami zárt helyen különösen fontos. Elterjedési területe nagyjából megegyezik a csűrökével. A másik forma abban különbözik az előbbitől, hogy nyele lényegesen hosszabb, feje kevésbé öblös és szélesebb. Olyan területeken találjuk meg (Nyírség, Bodrogköz stb.), ahol ugyan a csűrök ismeretesek, de nem gyakoriak, így szabadban és csűrben egyaránt szórtak. Ez az átmeneti forma mindkét követelmény kielégítésére alkalmas.
A csűrben történő szórás esetében először is a szél irányát kellett megállapítani, ezért helyenként a csűr oszlopára olyan tollat erősítettek, mely azt pontosan megmutatta. A kézicséppel kivert polyvás szemet az egyik sarokba gyűjtötték vagy helyenként a csűrhöz kapcsolt kis épületben, a polyvásban tartották. Mielőtt a szórást elkezdték volna, a csűr középső részét, a szérűjét felseperték, ha töredezett volt, gondosan kijavították. A szórás ledöngölt, feltapasztott talajon történt (Nyíri, Abaúj m.). Ezzel szemben a Dunántúl nyugati felében: „A gabonát a pajta egyik sarkába, a szellő mozgásával ellenkező irányba, garmadába lapátolják. A pajta külső részénél nagy ponyvát leterítenek, melynek előrészét 1/2 méter magasságnyira tuskón nyugvó rudakra vagy hosszú szekéroldalra húzzák. A lapáttal a szemet a magasabb rész mint gát felé szórják” (Gönczi F. 1914: 566–567).
Ahol a csűrön kapu van, ott a nagykapu, esetleg csak a kiskapu kinyitásával szabályozzák a levegő járását. A szóró a garmada mellett, a csűr sarka felől helyezkedik el, annyit merít a garmadából, amennyit a szél ereje megenged, és azt félkör alakban a magasba dobja. A legnehezebb mag könnyen legyőzi a levegő ellenállását és messze repül, a gyengébb középen esik le, a szóróhoz legközelebb az ocsú, majd a polyva kerül. Az utóbbit a szél sokszor egészen visszafújja. A felező a szélnek háttal seprűvel távolítja el a tiszta búzáról a szemetet. A csűrben történő szórásnál harmadik ember nem szokott segédkezni.
3. A szórásnak van egy olyan módja is, melyhez nem szükséges a levegő járása, hanem egyszerűen csak annak ellenállását használják ki. Ez esetben is a legjobb, legnehezebb szem esik a szórótól legtávolabbra. Az ilyen eljárásra itt-ott utalásokat találunk olyan területről, ahol egyébként más módon végzik ezt a műveletet; például a Borsod megyei Szendrőládról, az Abaúj megyei Mikóházáról. Ez utóbbi helyen becsukják a csűr kapuját és a gondosan kitapasztott kármentő (a csűr szérűjét a fióktól elválasztó fal) oldalához szórják a gabonát olyan távolságról, hogy odáig csak a legsúlyosabb szemek jutnak el. A többi pedig a fentebb ismertetett módon osztályozódik.
Van azonban a Kárpát-medencében tudomásunk olyan szórólapátról, melynek rövid nyelét fél kézzel éppen csak meg lehet markolni, míg a kupásan kiképzett feje 424a nyélnek háromszorosa. Ez a forma eddigi ismereteink szerint csak a kárpáti hucu-loknál és a székelyeknél fordul elő. Ez utóbbi helyről 1720-ban feljegyezték: „... egy fél kéz Szoro lapat” (Bogáts D. 1943: 40); a budapesti Néprajzi Múzeum Oltszemről (Háromszék) őriz egy ilyen példányt.
A szórás menetét leírás is rögzíti a múlt század közepéről: „A székelyeknek sem szórómalomra vagy svábszélre sem természetes szélre szüksége nincs szóráskor. Sőt, ha ilyenkor szél indul, a csűrkaput is beteszi, mert szórásának alapja éppen a szélcsend és levegőnyugalom. Ő rendesen a csűrkapuhoz taszítja a polyvás szemet egy rakásba, azután egy kis széken ülve, félkezű szórólapáttal veszi és löki a csűr fenekére a polyvás szemet. A szem, mint nehezebb, a csűr fenekére megy s ott falban megütődvén, kereken lehull, a polyva mint könnyebb, a szóró előtt mindjárt halomba szállong le, ennélfogva hamar s könnyen megesik a szem különválasztása” (Nagy E. 1841: 100).
A nagybirtokon a részes cséplők vagy nyomtatók a szórás munkáját is elvégezték, és a megtisztított magból kapták meg a részüket. A nyomtatást és a cséplést mindig csak férfiak végezték, és ez volt a helyzet a szórással kapcsolatban is. A nyomtatás, cséplés munkája térben és időben szorosan kapcsolódott egymáshoz éppúgy, mint a munkások személyében.
