MÉRŐ- ÉS TÁROLÓEDÉNYEK
MÉRŐ- ÉS TÁROLÓEDÉNYEK
A véka a legáltalánosabban ismert gabonamérő-edény, melynek nagysága tájanként különbözik. 25–35 liter között váltakozott, de a métermázsa bevezetése után általában úgy egységesítették, hogy 30 literre vették, ami körülbelül 25 kg búzának felelt meg. Régebben készítették kéregből, majd a hordóhoz hasonlóan megfelelő mennyiségű külön darabból; ez utóbbi esetben általában három vasabroncsot tettek rá. A vékában lévő vetőmag területmértéket is jelentett. A vékás általában 300 négyszögöl, és négy tett ki egy magyar holdat (MNL V. 521).
A köböl terjedelme ugyancsak változott a magyar nyelvterületen, de a legtöbb helyen 60–64 literrel számolták, vagyis két vékából állott. Hasonló mérték a mérő, melyhez kapcsolódó földterületet az úrbérrendezés során, a 18. század utolsó negyedében 427600 négyszögölben állapították meg. A fenti mértékegységek egyben olyan edények is voltak, melyekkel felmérték az elraktározandó vagy eladásra kerülő szemestermény mennyiségét, de ezekben hosszú ideig nem tartották (Bogdán I. 1978).
91. ábra. Gabonásvermek keresztmetszete: a) körte alakú verem; b) csonkakúp alakú verem, Orosháza (Békés vm.)
92. ábra. Gabonatartó fa bodonok: a) Csíkszentdomokos (Csík vm.); b) Dunántúl
A zsák durva vászonból készült és inkább a gabona szállítására, mint tárolására szolgált. A német eredetű szó már a 14–15. században feltűnik nyelvemlékeinkben. Ebben szállították a búzát a vásárra, malomba, ahonnan lisztet hoztak benne. Méretét ritkán határozták meg pontosan, de általában 80 kg fért el egyben. A 20. században megjelenő gyári zsákokba ennél többet is tudtak önteni. Az ún. vékászsákban egy mázsánál több is elfért. A zsidózsák csak 65 kg-ot foglalt magába. Az asszonyok, 428különösen Erdélyben, csíkokat szőttek a zsákok alapanyagába, mely nemcsak díszként, hanem tulajdonjelül is szolgált. A zsákot nyakba vetve vetésre is használták, esőben, gabonaszóráskor fejre húzva, védelmül szolgált.
93. ábra. Szalmából fonott gabonatartó, Jászkisér (Jász-Nagykun-Szolnok vm.)
94. ábra. Gabonatartó ácsolt ládák: a) hambár (Somogy vm.); b) hambár, Magyarremete (Bihar vm.)
429A kas, gabonáskas, búzáskas nagyobb számban Erdélyben ismeretes, de előfordul néhány esetben a Palócföldön, továbbá a Dunántúl nyugati felében is. Ezek különböző formájúak. Némelyiknek szögletes favázat készítenek és úgy fonják azt be vesszővel, mások kerek alakúak, olyan is akad köztük, amelyik léctalpon áll és felfele kiszélesedik. A legtöbbjüket tehén- vagy lóganéval kevert sárral kívülről esetleg mindkét oldalról betapasztják, mert így a gabonaszemek nem hullhatnak ki belőlük. Erdélyben már a 16. századtól ki tudjuk mutatni használatukat. 1570: „Buzas kas es egy Eoregh Lada...”; 1601: „Buzas kas nro 3” (Kolozsvár – SzT. 1. 1108). Ezek befogadóképessége viszonylag kicsiny volt, általában 1–5 mázsa között váltakozott (MNA 82. térkép; Füzes E. 1984: 29–38).
Szalma- és gyékénytárolókat a Dunántúlon az előbbi, a Tisza mellékén az utóbbi alapanyagból készítették. Elnevezései közül a kópic a Dunántúlon, a búzáskosár inkább a Tisztántúlon ismeretes. A bucsér inkább nyugaton, míg a szapu keleten fordul elő. Ez utóbbi a középkortól kezdve gabonamérésre használatos, tájanként változó nagyságú egység. Sokfelé feltűnnek, de nagyobb mennyiségben csak a Dunántúl nyugati felében mutathatók ki. Leginkább csak a használatra és a vetésre szánt mennyiséget tartották bennük.
A búzásbodon, -köpű nagyméretű, kivájt, kiégetett fatörzs, melyet kb. két méter magasságban hagynak meg, használata elsősorban erdős vidéken fordul elő, de ott sem tekinthető általánosnak. A legtöbb példánya végig a Dráva mellett került elő, míg a Dunántúl más részein csak szórványosan találkozunk egy-egy példánnyal. Viszonylag többet ismerünk a Zempléni-hegységből, de szép példányokat használtak a Bodrogközben is. A székelyek és a moldvai magyarok szintén gyakran tartották ebben a gabonát. Nyugat-Dunántúlon előfordulnak olyan kéregedények, melyek gabonatartásra szolgáltak.
A gabonáshordó és -kád, akárcsak a búzásbodon, elsősorban a kamarában, pajtában állott, olyan helyen, ahol sem rosszindulatú ember, sem jószág nem tudott könnyen hozzáférni. A búzahordót egykor a szlovák vándorárusok szállították a délebbre eső vidékekre. Ezeket fenyőfából készítették. Erdélyben is használták, amit többek között egy 1717-ből származó adat bizonyít: „A kádárló szín, melyben talaltattak ezek ... Egy buza hordó...” (Abafája, Maros-Torda m. – SzT. 1. 1106). A búzahordó (gabonáshordó) elnevezésének két nagy összefüggő területét lehet megállapítani. Az egyik az északi magyar nyelvvidéken, ahol elterjedése a Palócföldön keletre és nyugatra egyaránt túlnyúlik, a másik a Dunántúl déli része, főleg Zala és Somogy megye. Máshol, így a Tiszántúlon és Székelyföldön csak szórványosan találkozunk vele.
Az abaúji Hegyközben fennállónak nevezik, és ez olyan hordó, melynek felső vége nyitott; ugyanilyenben hordják be Tokaj-Hegyalján a szőlőt a településre. Itt ezeket a szőlőműveléstől kölcsönözték, majd mintájára készítettek újakat is. Amikor az 1880-as évek második felében a filoxéra kipusztította a szőlőket, akkor sokan a használaton kívül került fennállókban gabonát tároltak, annál is inkább, mert a gabona vetésterülete megnövekedett. Egyes zempléni, abaúji falvakban törkölyöshordókat is használták rövid időre gabonatárolásra. Hasonló okokra vezethető vissza a kádak alkalmazása is.
95. ábra. Boglyaformájú gabonás, Orosháza (Békés vm.)
96. ábra. Kamrába épített gabonatároló rekeszték (hombár), Jászkisér
(Jász-Nagykun-Szolnok vm.)
Az előbbieknél sokkal nagyobb területen terjedt el a szuszék, vagyis az ácsolt láda, 430melynek oldaldeszkái a váz hornyába csúsztak bele. Szét lehetett szedni, így kis helyen viszonylag nagy mennyiséget lehetett belőle szállítani. Elterjedési területei közül Zala és Somogy emelkedik ki, továbbá az egész Palócföld; a Tiszántúlon a Marosig általános, Erdélyben mindenütt ismerik és használják, de a moldvai magyaroknál is előfordul. Készítő központjai Baranyában, Gömörben, Biharban és a Székelyföldön 431alakultak ki. Ha a fedelét tekintjük, akkor három fő és egymástól eltérő formáját lehet megkülönböztetni: a) A baranyaiaknak a koporsóhoz hasonló fedelén négy szarv áll ki és ezzel bizonyos formai hasonlóságot mutat az ókori megfelelőkkel. b) A gömöri szuszékok fedele keskenyedett és domború fedél borult rájuk. c) Az erdélyieket, főleg a székelyföldieket az jellemezte, hogy tetejüket csaknem teljesen egyenesre képezték ki. „Általában kétféle nagyságú szuszékot szoktak ezen a vidéken (Varság, Siklód, Udvarhelyszék) készíteni, gyakoribb a nagyobb méretű, mely kb. 25–30 véka űrtartalmú, a kisebbek pedig 6–7 vékások ... A jól elkészített szuszék szinte légmentesen zár, úgyhogy abba az egér vagy más kártékony állat nem tud bejutni. Ezért tarthatnak benne kenyeret, lisztet, legalább azonban kukoricát, búzát vagy más gabonafélét” (Haáz F. 1942; K. Csilléry K. 1951).
A láda, ferslóg nem a magasabb tudást igénylő ácstechnikával, hanem egyszerű szegezéssel készült. Ez lehet egyik oka gyors elterjedésének, továbbá az is, hogy a 19. században, különösen annak második felében a vetésterület és a hozamok megnövekedésével mind több gabonát kellett (még a kisebb gazdaságoknak is) tárolni. A szegelt gabonásládát az olyan gazdaságban is el tudták készíteni, amelyik nem kifejezetten fafeldolgozó területen működött. A ferslóg elnevezés a bajorból származik és az asztalosok használatával jutott el hozzánk a 18. században A búzatartó ferschlag elnevezés Kolozsvárról 1839-ből ismert, ez egyik legkorábbi előfordulása (SzT. 4. 76). Az elnevezés inkább a keleti nyelvterületen honosodott meg, de szórványosan a Palócföldön is előfordul (ÚMTSz). Méretük különböző, de olyan is akadt köztük, amelyikbe 10–15 mázsa gabonát is el lehetett raktározni. Helye, akárcsak a többi tárolóedénynek: a kamra.
A gabonatartó rekesztékek a paraszti gazdaságokban a 19. században tűntek fel, a gabonakonjunktúrák idején. Ezeket tájanként váltakozva hombárnak, fióknak, rekesznek, szuszéknek stb. nevezték, 10–80 mázsa gabonát el lehetett helyezni bennük, tehát lényegesen többet, mint az eddigi mozgatható tárolóedények bármelyikében. Éppen ezért ezeket a magyar nyelvterület azon részein, ahol a gabonatermelés megnövekedett, csakhamar kiszorították (a gabona raktározására lásd részletesen Füzes E. 1984).
Az udvaron elhelyezkedő gabonatartó építmények (verem, gabonások, magtárak stb.) részletes tárgyalását a Magyar Néprajz IV. kötetében találja meg az olvasó (Varga Gy. 1997b: 199–203).
