A VETEMÉNYES KERTEK
A VETEMÉNYES KERTEK
Más forrásokból a külső kertek, azaz a lakóház melletti kerttől és a nyomásfordulóktól is elkülönített kender-, káposzta-, dinnye-, répa-, s az ekkor még kerti, nem szántóföldi művelésű kukoricaföldek (vagy -kertek) osztásának és újraosztásának a más-más jogi helyzetű városokban, mezővárosokban, falvakban egyaránt jellemző gyakorlatára deríthető fény (például Bencsik J. 1970: 62. – Tiszacsege). Olyan településeken volt szükség erre, ahol nem bizonyult elegendőnek a veteményezésre az egy, illetve két belső telek. (A kétbeltelkes településeken ugyanis rendszerint az akloskertek elkülönített részén termett meg a zöldség: Wellmann I. 1979: 155; Novák L. 1986: 247).
A Bocskai István által letelepített szabad hajdúk a 17. században a gabonaféléket a tilalmas földeken termelték, a zöldségnövények parcelláit pedig az eleinte szabad foglalású, csak a következő században szabályozottan osztott nyilasokon alakították ki (Varga Gy. 1975b: 403, 421). Orosz István (1994b: 409) – a hajdúvárosok dinnyéskertjeiről írva – azt is hangsúlyozta, hogy a gabonaféléken kívül minden más szántóföldi növény számára csak a kaszált és legeltetett határrészeken jutott hely, ahol a „feltört gyepföldeket a vetemény megóvása végett el kellett ’kertelni’, hogy a legelő állatok ne károsítsák”. A legelő vagy kaszáló feltörése azonban nem volt végleges: néhány év elteltével „a gyep más részét jelölték ki mezei kertnek”.
Az úrbéri kötöttségektől magát megváltó Nagykunságban, ahol a megváltakozáshoz (a redemptiohoz) való hozzájárulás arányában örökös használatra kiosztott tőkeföldeken és az ugar egyik fordulójában folyt a gabonatermesztés, rendszeresen osztottak a közföldekből köles-, kender-, kukorica-, dinnye-, esetenként egyéb néven emlegetett veteményes földeket (Bellon T. 1973a: 80. skk.). Az egyik nagykun mezővárosban, Túrkevén 1791-ben a kiosztandó dinnye- és répaföld helyét a gyep (legelő) szélén jelölték ki. A mintegy 195 kat. h.-nak mért területből 50 öl hosszú dűlőket alakítottak ki, összesen 27-et. A tanács határozata értelmében a 9 rovásos földnél többet birtokoló redemptus gazdáknak 30 öl széles, az 5 rovásosnál többet birtoklóknak 20 öl széles, az 1 rovásosnál többet birtoklóknak 10 öl széles, az ennél kisebb földűeknek és a vonómarhával rendelkező földteleneknek 5 öl széles parcellákat mértek ki ezekben az 50 öles dűlőkben, a vonómarhával sem rendelkező legszegényebbek pedig 25 × 5 öles földdarabhoz jutottak. Az így kialakított legnagyobb dinnye- és répaföld tehát 1500 négyszögöles, a legkisebb 125 négyszögöles volt (Szilágyi M. 1975a: 29–30).
467Ezek a szántóföld terjedelméhez – úrbéres helyeken a telki állományhoz – arányosított, és a zselléreknek is juttatott parcellák, ha egyetlen növényre utal is az elnevezésük, nem feltétlenül szakosított zöldségtermesztésről tanúskodnak. Többféle növénynek helyet adó veteményesek lehettek inkább az ilyen kertek, a név csak a domináns funkciót jelölte. Ahogy a gyümölcsös- vagy szőlőskertekben is veteményeztek, ezekben a parcellákban is egymás mellé vetették mindazokat a zöldségféléket, melyeknek művelési technikája összeegyeztethető volt. Egy-egy növény elkülönítésének, illetve több növény társításának bizonyosan voltak hagyomány szentesítette szabályai, ezeket azonban – úgy tűnik – a kortársak nem örökítették meg minden részletében. Bél Mátyás például a külső kertek kapcsán előbb arról ír, hogy a kendert, a lent, a káposztát, a komlót és egyéb veteményeket külön, bár egymás szomszédságában vetik, s „ennek megfelelően mindenütt külön kenderföldek, káposztás- és komlóskertek vannak”. A mákról viszont azt említi, hogy a kender és a káposzta között jól megterem, és a sárgarépa magjával együtt is szokták vetni. A babról pedig azt mondja, hogy ha nem a házikertekben, a káposzta és a mák szomszédságában a helye (Bél M. 1984a: 206–214).
105. ábra. Kiskertben használatos gyomláló szék, Körösjánosfalva (Bihar vm.)
A két- és háromnyomásos művelési rendszer felbomlása, az ugar kapásokkal való bevetése, majd a jobbágyfelszabadítás után végrehajtott elkülönözés a 19. század második felére felszámolta az újraosztásos kertek rendszerét. Néhány alföldi mezővárosban (Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Kisújszálláson) a 20. század elején még időről időre osztottak ugyan dinnyeföldet, ekkor azonban már a legeltetést szervező közbirtokosság vagy egy-egy úri birtokos alkalmi kezdeményezése volt a kiparcellázott földdarab éves bérletbe adása. Akinek nem volt veteményezésre alkalmas kertföldje, ezzel a lehetőséggel élt, és nem csupán dinnyével, hanem krumplival, s egyéb konyhára való zöldséggel ültette be (Kiss L. 1981: 346–347; Nagy Gy. 1965: 182–183. és saját gyűjtés).
Sok helyütt persze megmaradtak a házi kertektől elkülönülő veteményesek, ám ezek ekkorra már saját tulajdonba kerültek. A faluhoz közeli mellékföldeket, kisföldeket, melyek korábban sem tartoztak bele a nyomásba, általában veteményesként művelték a 20. században is. Voltak közöttük olyanok, melyek nevükben sokáig őrizték a hajdani káposztáskert vagy kenderföld emlékét (például Ikvai N. 1977: 154. – Ipoly mente; Ikvai N. 1985: 221–222. – Tápió vidéke; Molnár I. 1971: 402. – Tápé [Csongrád m.]).
468Az Alföldön a szőlős- és gyümölcsöskert a 18. század óta többnyire vegyes művelésű volt: zöldségféléket ültettek a fáktól, tőkéktől szabad területeken. Ezeknek a kerteknek egy része a 20. században lassan elveszítette szőlős-gyümölcsös jellegét, a veteményezés vált elsődleges művelési formává (például Boross M. 1983: 429, 436–437. – Békés). Szőlősök-gyümölcsösök, s egyúttal veteményesek voltak a szabályozott folyók árterein, a tavaszi áradáskor vízzel elborított hullámtéren birtokolt parcellák is: vagy köztesnövényként művelték a zöldségféléket, vagy kisebb ágyásokat különítettek el számukra a kapásnövények mellett (a felső-bodrogközi tiszakertekről lásd Viga Gy. 1993).
