A HAGYMÁSOK
A HAGYMÁSOK
Földnélküliek, törpebirtokosok voltak a kezdeményezői a hagyma monokultúrás termelésének is. A 20. századra Makó és közvetlen környéke lett a vöröshagyma kiemelkedően legfontosabb termelési körzete. Bár voltak előzményei az áruzöldség makói termesztésének, a 19. század közepénél – második felénél nem régebbi, hogy a városhatár számottevő részét hagymával ültetik be. Mivel ennek a növénynek kicsi a földigénye, komolyabb tőkebefektetés nélkül is sikeres lehetett a nemzeti, majd a nemzetközi piachoz igazodó minőségi termelése. A saját tulajdonú törpebirtokon, illetve bérelt kisparcellákon folyó árutermelésnek, no meg a „hagymás” érdekvédő közösség megszerveződésének: a minőségi igények és a nagybani értékesítés célrendszerbe integrálásának köszönhetően a két világháború között már 3350 gazdaság, az összes makói gazdaság 62,3%-a foglalkozott hagymatermesztéssel (Erdei F. 1982: 11. – Lásd még Erdei F. 1941; Boross M. 1968; Szalay F. 1978; Halmágyi P. 1982; Tóth F. 1969, 1982, 1998a, 1998b).
A makói helyismereti irodalom az egyedülálló íz- és zamattartalmú, jól eltartható tájfajta kitenyésztését a „népi nemesítés magasiskolájaként” emlegeti (Tóth F. 1998b: 75). Jelentősen hozzájárult a makói hagyma előnyös fajtatulajdonságaihoz – így folytatódik az érvelés – a dughagymás termesztés helyi megoldási módja. Mivel megfelelő nagyságú étkezési hagymát csak nagyméretű dughagymáról lehet nevelni, az ilyen viszont inkább magszárat és magrózsát, mint hagymafejet szokott nevelni, kifejlesztették a makóiak a dughagyma hőkezelésének technikáját: a lakóházban a kemence fölött szárították (újabban hőkezelőben kezelik) a dughagymát, hogy a virágrügyképződést megakadályozzák.
A makói hagymakertészek leleményességét dicséri – Tóth Ferenc megfogalmazása szerint – az „állandóan változó és folyamatosan tökéletesedő eszközkészlet” is. A munka gyorsítását és könnyítését szolgáló, célszerűen adaptált kéziszerszámok között vannak olyanok, amelyek a kertben vagy a szántóföldön másutt is széltében használt eszközök változatai csupán. Ilyen a különösen gondos talajművelésre használt ásó, a vasgereblye, a fogas, a tüsökborona, a kézihenger vagy a hagymaduggatáskor 482nélkülözhetetlen sorhúzó, az útalló. Kialakultak teljes „eszközcsaládok”, melyek egy-egy speciális, amúgy nem túl eszközigényes munkaműveletet szolgáltak ki. A dughagymarakó felszereléséhez például hozzátartozott a térdvédő (térgyelő), az érmelegítő, a hagymarakó kötény és a hántolatlan vesszőből helybeli mesterek által kötött kiskaska. A legtöbb kézimunkát igénylő művelethez többféle változatban létező „célszerszámokat” fejlesztettek ki: a rövid nyelű kapát, az ún. kaparót, valamint a hagymaásót. A makói kisiparnak a „kisgép”-szerű konstrukciók kialakításában és fejlesztésében volt meghatározó a szerepe. A kocsival-lóval nem rendelkező zsellérszármazék hagymások számára nélkülözhetetlen, ezért szimbolikus jelentéssel is felruházott szállítóeszköz, a hosszú ládájú talicska (mönyétderekú vagy ládás tajicska) egy évszázadon át egyetlen bognárcsalád, a Majsaiak műhelyéből került ki. A hagymások és a szakiparosok közös konstrukciója volt a többféle változatban ismert kézi vetőgép, a kézikapa szerepű szárnyas földlazító eszköz (fecske, csuszujka, béla), az ekekapa szerepű, de kézi tolókapa (dikkelő) és a dughagyma-osztályozó tolós rosta, illetve forgatós rosta. (A hagymások innovációs készségéről lásd Boross M. 1968; Tóth F. 1998a: 313–341).
111. ábra. Makói hagymások eszközei: a) favázas, kézi kisfogas; b) régi típusú hagymaásó; c) az 1950-es években elterjedt hagymaásó; d) henger; e) apróhagyma kaparó
Az ország más vidékein is voltak falvak, melyek a vöröshagyma vagy fokhagyma termelésében tűntek ki, anélkül azonban, hogy a makóiakhoz hasonló következetességgel igazodtak volna a nemzeti és nemzetközi piachoz. Derecskén, jóllehet a 18. század eleje óta piacoztak a zöldségfélékkel, a téeszek megszervezéséig megmaradt a 483hagymatermesztés a parasztgazdaságok keretei között. A szekerező – vásározó, illetve faluzó – értékesítést vagy maguk a termelők, vagy parasztkereskedők végezték. Vagyis a derecskei hagymások nem szerveződtek – úgy, mint Makón – foglalkozási- és érdekcsoporttá (Varga Gy. 1975a). Jászdózsán, ahol a 19. század közepe táján kezdett kibontakozni a fokhagymatermesztés, és hamarosan híressé is vált a falu erről a termelvényéről, csak az agrárszegénység egy része foglalkozott vele. A módosabb parasztgazdák tagadták, amikor a néprajzi gyűjtőnek nyilatkoztak, hogy a fokhagyma Jászdózsának a legjelentősebb árucikke lenne: a szegénység szimbólumának tekintették a vele való hátaló kereskedést (Szabó L. 1973). A híres bajai fokhagymapiacra a dusnokiak vitték a legnagyobb mennyiségben az árujukat, ők ugyanis holdszámra termesztették, míg a többi faluból valók csak a feleslegüket igyekeztek értékesíteni (Solymos E. 1976c: 84).
