VADÁSZATI MÓDOK ÉS ESZKÖZÖK
VADÁSZATI MÓDOK ÉS ESZKÖZÖK
A magyar Alföldön a 20. század elején a pásztorok a farkast, az összefagyott szárnyú és repülni nem tudó darut, túzokot lóhátról lasszóval fogták meg. A lasszó magyar elnevezése (árkány) kun eredetű. (A pásztorok túzokkergetésére lásd Ecsedi I. 1933: 88–89. – Hortobágy; Finta S. é. n.: 62–70. – Túrkeve [Jász-Nagykun-Szolnok m.]; Kádár L. 1959: 181–185. – Bokros [Csongrád m.]).
8. ábra. Hajítófák, Bugaci puszta (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.)
Ismeretes volt a bumeráng egyik kezdetleges formája is, az ún. hajítófa, amely 50–65 cm hosszú, 3–4 cm átmérőjű, s mindkét végén kihegyezett karó. A pásztorok néhány ilyen hajítófát kötélhurokban a vállukon hordtak, s ezeket dobálták a nyájat támadó farkasokra. A Hortobágy vidékén a madarász búgófa forgatásával csalja magához a bíbiceket (Vanellus vanellus), s egy kereszt forma hajítófát dob közéjük. (A hajítófáról: Madarassy L. 1908; Bátky Zs. 1910, lásd még: Szűcs S. 1992: 92. – Sárrét; Timaffy L. 1980: 38. – Szigetköz; Farkas J. 1982: 168. – Ecsedi láp; a pásztorbot, a balta dobásáról: Andrásfalvy B. 1975 – Sárköz; Takács L. 1978: 53. – Kisbalaton; Takáts Gy. 1986: 71. – Gadány [Somogy m.]; a bibic [líbuc] ütésről: Ecsedi I. 1933: 92–93.)
53Kalotaszegen a medve csapásába kihegyezett karókat vernek le, a medvét meghajtják, a menekülő állat belezuhan a hegyes karókba, és felnyársalódik. Gyakori télen a hóban a nyest nyomának követése. A vadász tizenöt–húsz kilométeren át is követi a nyestet, és az odújából kifüstöli. Az odúból előbúvó állatot a vadász a nyakánál ügyesen megragadja, és a tarkóját átharapja (például Gönyey S. 1935b: 97–98. – Börzsöny-hegység; Gunda B. 1956: 23–24. – Ormánság; Vajkai A. 1959b: 35. – Bakony). Hasonló módszerrel keresik meg a székelyek téli időben az odúban élő pelét, s ütik agyon (Székely A. 1858: 367; Viski K. 1932b: 112–114).
9. ábra. A nyest nyomának követése a székelyeknél, Csíkszentdomokos (Csík vm.)
Több érdekes emléke maradt fenn a magyarságnál a maszkos vadászatnak. A Sárréten és a Bodrogközben a madarász állig beleáll a vízbe, és egy kivájt tököt borít a fejére. A tökhéjon kitekintő- és lélegzőnyílások vannak. Ezzel a maszkkal a fején közelíti meg a vadkacsákat, és lábuknál fogva ragadja meg őket. A tökmaszkot alkalmazzák a vízimadarak fogásánál Kínában, Afrikában a Nílus mentén, különböző indián törzseknél Dél-Amerikában és Mexikóban. Ezt a madárfogást ábrázolta az olasz Antonio Tempesta (1555–1630) egyik rézmetszete (vö. Gunda B. 1967d: 14. lásd még Ecsedi I. 1933: 66–67; Szűcs S. 1992: 93. – Sárrét; Balassa I. 1975a: 56. – Bodrogköz; Papp J. 1997: 122. – Tiszabábolna). A magyar Alföldön a pásztorok lenyúzott kosbőrrel takarták le magukat, és így közelítették meg a farkasokat, amelyeket késsel támadtak meg. A daru- és túzokvadászok lovat, tehenet vezetnek, szekérkereket görgetnek maguk előtt, ökrös szekérre ülnek, és így cserkészik be a madarakat. 54A daruvadász nádkévét köt a hátára, és ezzel kúszik a madarak felé (lásd Ecsedi I. 1933: 130–133; Szűcs S. 1992: 103). A Fertő-tavon fából faragott madárformát, Szeged határában a Fehértón kitömött madarakat (gólya) helyez a vadász a vízre, s ezekkel csalogatja leshelye közelébe a víziszárnyasokat, hogy lelőhesse (Lakatos K. 1891: 82–86, 217; Ecsedi I. 1933: 132–133; Szűcs S. 1977: 73–74; Sterbetz I. 1988: 314).
A magyar parasztok még a 20. század elején is gyakran tartottak az udvarukban szelíd darut. A darvaknak szinte házőrző szerepe volt: ha idegen lépett az udvarra, azonnal kiabálni kezdtek. Anatole France egyik novellájában arról ír, hogy milyen kitűnő csemege a daru húsa. A francia íróval egy véleményen vannak a magyar pásztorok is, akik még a közelmúltban is fogyasztották ennek a madárnak a húsát (összefoglalóan: Gunda B. 1969; lásd még a vadász-író Bársony I. 1898: 113–118. gyermekkori emlékeit, valamint a néprajzi adalékokat: Györffy I. 1984: 31; Szűcs S. 1977: 74–76. – Sárrét; Balassa I. 1975a: 56. – Bodrogköz).
Az archeológiai leletekből megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság íja mongol-török típusú összetett vagy reflexíj volt, amely fa, szaru és ínrost rétegből készült, s csontlemezekkel erősítették meg. Az ideg meghúzásánál a hüvelykujjra csontgyűrűt húztak. A reflexíjat a 13–14. században még használták. A honfoglaló magyarok vadász nyílhegyei hegyesek, kétágúak és háromszögletűek voltak (Cs. Sebestyén K. 1933; Lázár F. 1957; László Gy. 1977: 13–21). Az Alföld pákászainál a 19. század végéig fennmaradt a faágból hajlított egyszerű nyíl és íj használata. A nyíl végére a madarak elejtésénél agyaggolyót tettek (Ecsedi I. 1933: 93–94; Szűcs S. 1992: 93–94).
Madárvadászathoz használatos a parittya, mellyel követ, kiégetett agyaggolyócskákat hajítanak el. A 18. században a parittya még fontos eszköz volt a szőlőpásztorok kezében, akik a seregélyt, szajkót riasztották el vele az érő szőlőről (Ecsedi I. 1933: 95–97; a madarászó pákász parittyájáról lásd Szűcs S. 1992: 93). Ma már csak gyermekek használják, éppen úgy, mint a dárdahajítót, amely az Alföldön ismeretes (Ecsedi I. 1933: 95). A dárdahajítót használják madarak elejtéséhez a bolgárok és szerbek is.
A solymászatot a magyarság a délorosz sztyeppéken török népektől tanulta el. A középkorban a nemesség is, a parasztság is foglalkozott solymászattal. A székely solymászok adó- és hadmentességet élveztek. Az egyik székely faluban a 18. század elején még 59 solymász lakott. Solymászó parasztok Erdélyben a 19. század közepén is akadtak. A magyar vadászsólymok igen keresettek voltak Európában. A középkor végén Lengyelországba, Belgiumba, a török szultán udvarába szállítottak kitűnően betanított magyar vadászsólymokat (Rodiczky J. 1902: 15–22; Gyárfás T. 1911: 142–143; Balkay A. 1926; Bíró V. 1940: 59–64; D. Biás I. 1941; Vönöczky-Schenk J. 1958). A parasztok a kamarában még ma is tartanak egy-egy levágott szárnyú vércsét (Falco tinnunculus), amely az egereket és a patkányokat fogdossa össze. (Ugyan-ebből a célból tartanak a kamarában sündisznót, nyestet is.) A vércse tartása talán a régi solymászat emléke lehet.
