A szőlő metszése
561A szőlő metszése
A szőlőművelés éves ciklusában a metszés többnyire a második munka volt, ami azonnal a nyitás után következett. A Dunántúl túlnyomó részén viszont, ahol Buda és a Balaton-felvidék kivételével a múlt század végéig még egyáltalán nem volt szokásban a szőlők őszi befedése, a metszés volt a szőlők első tavaszi munkája. Lett légyen azonban sorrendben akár az első, akár a második munka, fontosságát tekintve mindenképpen az első helyen állt. A szőlőműves a metszéssel szabályozza a szőlő növekedését, ezen keresztül pedig a termőképességét, amit jól kifejez az a borvidékeinken több változatban ismert szólás, hogy: „aki metsz, az szűr!”
A műszőlészet a metszési műveleteken belül különbséget tesz a tőkeművelési módok és a metszési módok között. Tőkeművelési mód az a jellegzetes tőkeforma, amelyet az új szőlők első négy-öt évi metszésével alakítanak ki. Metszési mód alatt pedig az éves vesszők évenként ismétlődő megmetszésének módját érti a szőlészeti szakirodalom. A paraszti szőlőművesek ezt a terminológiai különbségtételt nem alkalmazták. A 19. század második felében készült statisztikai felvételek (Keleti K. 1875) alapján tudjuk, hogy hazánkban mintegy száz-százötven évvel ezelőtt háromféle tőkeművelési módot alkalmaztak: a) fejművelés, b) bakművelés, c) lugasművelés. Közülük a fejművelés volt a legelterjedtebb, mely az összes szőlőtermő területnek mintegy a háromnegyed részén dívott. A többit bakművelésben részesítették. Földrajzilag ez úgy oszlott meg, hogy bakművelést szinte kizárólag a kelet-magyarországi borvidékeken, a volt Partium és Erdély területén folytattak. (Ott az összes szőlők 60%-át így művelték.) A többi borvidéken viszont általánosnak mondható a fejművelés. Hazánkban a lugasos művelési mód mindenütt ismeretes volt, de az így művelt szőlők sehol sem alkottak önálló termőterületet, épp ezért százalékos arányuk sem határozható meg. A lugasszőlők a tőkés ültetvényekkel vegyesen fordultak elő a szőlőhegyeken. (Ezenkívül házikertekben is általános volt a szőlőlugas.) Valószínűleg ez az oka annak, hogy borvidékeink többségén a szőlőművesek a tőkeművelés szempontjából csak tőkés szőlőt és lugasos szőlőt különböztettek meg a legutóbbi időkig.
A fejművelésű tőkéken különböző metszési módokat alkalmaztak, melyek tájilag jellemzőnek mondhatók. A filoxéravészt megelőző időben legelterjedtebb volt a kopaszra, tallóra, bagolyszemre, bagóra vagy dugóra metszés. Ennek során a tavaszi metszés alkalmával a tőkefejen található valamennyi vesszőt tőből, illetve egy-két szemet, termőrügyet hagyva (vakszem, sárszem, alvószem, világos szem stb.) lemetéltek. A múlt század derekán így metszettek a balkáni típusú vörösborkultúrát folytató vidékeken (Baranyában, Tolnában, Fejér és Heves megyékben), valamint az ország északkeleti részén, Borsodban, Gömörben, Abaújban és Zemplénben is. A különbség az volt, hogy míg a vörösborkultúra területén ez a metszésmód karók nélkül nevelt törpe vesszőkkel járt együtt, addig az utóbbi területen magas vesszőket neveltek, karók mellett. A fejművelésű tőkék másik jellegzetes metszési módja a csapos fejmetszés volt. A metszés alkalmával az egy-két rügyig meghagyott előző évi vesszőt rövidcsapnak, a három-öt rügyre vágottat pedig hosszúcsapnak szokás nevezni. Azt, hogy egy-két tőkét rövidebb vagy hosszabb csapra metszettek-e, általában a tőke fajtája és termőereje döntötte el. Csapos fejmetszést folytattak Hont, Bars, Nyitra, 562Somogy, Zala és Vas vármegyékben, s részben Győr, Esztergom, Borsod, Szabolcs, Bihar és Arad vármegyékben, az erdélyi borvidékek kisebbik részén, valamint az egész Alföldön is. A csapos fejmetszésnek egy sajátos válfaja a szélvesszős művelés 563volt, amikor is az egyik termővesszőt nyolc–tizenkét „szem” hosszúságúra metszették. A következő évben ezt a letermett vesszőt tőből lemetszették, s helyette az újabb éves vesszők közül választottak egy másik szálvesszőt. Az ilyen hosszúra hagyott venyigék neve a Dunántúlon kányavellás, pipaszáras, bikás, csonkás; Nógrád, Arad, Bihar vármegyékben és az Alföldön rudas, borvillás; Nagyenyed környékén rigó pajó (palló) volt. A múlt század folyamán a szálvesszős művelés kisebb-nagyobb mértékben minden olyan borvidékünkön szokásban volt, ahol csapos fejmetszést folytattak. A szálvesszőt többnyire vendégkaróhoz vagy a következő szőlőtőkéhez kötötték. Erős növekedésű tőkéken alkalmazták, főként olyan fajták esetében, melyek az alsó rügyekből nem hoztak kielégítő termést. A szálvesszőre hagyott tőkék rendszertelenül, elszórtan helyezkedtek el az ültetvényekben. Kivétel ez alól a Fertő-tó melléke, ahol a szálvesszős művelésnek egy jellegzetes fajtája dívott. Metszés alkalmával minden egyes tőkén az éves (termő)vesszők közül a legszebbet és legerősebbet, mintegy 80–90 cm hosszúságban meghagyták, majd áprilisban (az első kapálás után) a hosszú vesszőt ívformán lehajtva leföldelték. Ha a lehajtott venyigén még második kapáláskor sem mutatkozott termés, akkor levágták az anyatőkéről, felhúzták a földből és elégették. A fejművelésű tőkéknek ezt a porhajasítását a múlt század folyamán kisebb mértékben másutt is alkalmazták, például Tokaj-Hegyalján, Mátraalján, Borsodban és a bihari borvidéken.
125. ábra. A szőlőmetszés eszközei, metszőkések: a) Göcsej (Zala vm.); b) Kecel (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); c) Tokaj-Hegyalja (Zemplén vm.); d) vargakés, Eger (Heves vm.); e) Közép-Nyárádmente (Maros-Torda vm.); f) Moldva (Románia); g) kaszakés, Kecel (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); h) késes metszőolló; i) kecskeméti olló; j) kukacos olló (általános formák); k) csákánybalta, Gyöngyös (Heves vm.); l) gyökerező kapa, Gyöngyös (Heves vm.)
A bakműveléshez hazai borvidékeinken általában szálvesszővel kombinált hosszúcsapos metszés kapcsolódott. E metszési mód legjellegzetesebb formája a karikás művelés volt, melynek során egy vagy két szálvesszőt, ívvesszőt hagytak, amit aztán az első kötözés alkalmával abroncsba, vagyis karikába hajtva kötöttek ki. Karikás művelést, mint említettük, főként az erdélyi borvidékeken, továbbá az ungi, beregi, ugocsai szőlőhegyeken, a bihari és az aradi borvidéken alkalmaztak, ahol a szőlők talaja tápanyagokban igen gazdag volt. Soványabb talajokon és hűvösebb fekvésű szőlőhegyeken azonban a felsorolt vidékeken is csak csapos fejművelésben részesítették a tőkéket.
A tőkeművelési és metszési módok történeti alakulásával, vidékenként esetleges változásaival a kutatás eddig szinte egyáltalán nem foglalkozott. Kevés kivételtől eltekintve nem tudjuk, hogy a 19. század derekán jellemző metszésmódok mikor alakultak ki, pontosabban mióta jellemezték az egyes vidékeket. Az mindenesetre valószínűnek látszik, hogy a 18–19. század folyamán előtérbe került mennyiségi termelés több bortermő tájon is változásokat eredményezett a metszés módjában. Ezek a változások általánosságban mindenütt a hosszabb csapokra való metszés meghonosodását eredményezték (Égető M. 1973).
A szőlőművelés legjellemzőbb eszköze a metszőkés. Az antik kultúrákig visszamenőleg két alapformát mutatnak: a) baltások, b) balta nélküliek. Az előbbi típus kialakítását a görögöknek, az utóbbit a rómaiaknak szokás tulajdonítani. A történeti Magyarország borvidékeinek recens néprajzi anyagában mindkét típus nagyszámú formai és méretbeli variációja megtalálható. Az anyag bizonyos szelektálásával Vincze István a két nagy csoporton belül négy-négy táji típust állapított meg. Baltásak: 1. tokaj-hegyaljai, 2. alföldi, 3. Balaton-vidéki, 4. Zala vidéki típus. Balta nélküliek: 1. erdélyi típus, 2. budai típus, 3. Gyöngyös vidéki típus, 4. miskolci típus (Vincze I. 1957; lásd még: Molnár I. 1957; Zentai J. 1962; Patay Á. 1964; Kecskés P. 5641966). A hagyományos baltás metszőkés fokán található kiemelkedő, keskeny vágóél, a kés babukája vagy baltája arra szolgált, hogy vele a tőkét megtisztítsák az elhalt részektől. A balta nélküli kések erre nem voltak alkalmasak, ezért ezekhez egy kisegítő eszköz is kapcsolódott: a kétélű, kis méretű, rövid nyelű csákány, mely csákánybalta, kapacs vagy krampli néven terjedt el.
A hagyományos szőlőmetsző kések a múlt század derekán kezdtek kiszorulni a használatból. Az 1830–1840-es években a régi kovácsoltvas metszőkéseket átmenetileg több borvidékünkön felváltotta a könnyű, vékony acélpengéjű kaszakés, amit régi, elkopott kaszából készítettek. Használata (metszőkés funkcióban) nem volt hosszú életű. A 19. század közepétől fokozatosan hódított tért a venyigeolló, metszőolló. Valószínűleg Württembergben találták fel ezt az eszközt és Ausztrián át került hazánkba. Hazai szőlész szakemberek az 1850–1860-as években már szaklapokban propagálták alkalmazását. Az első metszőollók a metszőkés és az olló kombinációi voltak (Csoma Zs. 1983a). Használatuk ennek megfelelően nehézkes volt, így kezdetben nem tettek szert nagyobb népszerűségre. Formai tökéletesedésükkel párhuzamosan a szőlősgazdák is egyre szélesebb körben tértek át használatára. Országos hírnévre tett szert a múlt század végén két kecskeméti lakatosmester által kikísérletezett könnyű, acél metszőolló, a kecskeméti olló, Kocsák-féle olló (Szabó K. 1934). Legtöbb borvidékünkön 1890 és 1900 között megtörtént az eszközváltás.
Hazai borvidékeinken általánosnak mondható a tavaszi metszés. Csak egyes erdélyi területekről vannak olyan adatok, miszerint ősszel metszették a szőlőt. A metszés helyes idejének megállapítása talán a legbajosabb valamennyi szőlőmunka között. Korai metszésnél elfagyhatnak a rügyek, a zöld árjára való metszést viszont a tőke sínylette meg. Általános paraszti vélekedés volt, hogy akkor kell metszeni, amikor a barackvirág a metsző hátára hullik. A ruszt–sopron–pozsonyi borvidéken azonban sokszor már januárban, februárban hozzáfogtak. Metszéskor a vesszőt vízszintesen, kerekre, karikára vágták el, hogy a kibuggyanó nedv meg ne vakítsa a szemeket. Kisparcellás paraszti szőlőkben a nyitást és a metszést legtöbbször egyszerre végezték. Reggel, amíg hideg volt, nyitottak. Dél felé, ha már egy kicsit „felengedett az idő”, megmetszették az addig kinyitott tőkesorokat. Ha még fagyos volt a föld, akkor reggel a bakhátaknak azt az oldalát kapálták ki, amelyikre a nap sütött, délután pedig a másikat. Ha nagyon korán nyitottak, akkor a metszéssel vártak egy-két hetet az esetleges korai fagyok miatt.
A metszéstől szüretig tartó időszakban a talajművelésen kívül főleg az új hajtások gondozásával kapcsolatos munkák folytak a szőlőkben.
