CSAPDÁK
CSAPDÁK
Erdélyben, az Ormánságban, a Zempléni-hegységben vastag dorongokból nyestcsapdákat készítenek, amelyek idegzítése általában csak egy villa formájú fapecek. A pecekre tojást, mókusfejet tesznek csalatékul. Ezeket a dorongcsapdákat a magyarság már az Ural vidékén használta (vö. Korompay B. 1983: 78–86. – lásd: Sztripszky H. 1909: 215–216. – Alsókalocsa [Máramaros m.]).
A súlycsapdáknak több variánsa ismeretes, s ezek elsősorban az egér és a patkány fogására szolgálnak (Ecsedi I. 1933: 43–46). Hasonló elven alapszik (egy vízszintes pecekbe belekapcsolódó függőleges pecek) a vaddisznócsapda (Hargita hegység) és a deszkacsapda. A vaddisznócsapda 2–2 1/2 méter hosszú dorongokból készül, s a felső dorongba vasszegeket vernek. A deszkacsapdánál a felső deszkára gyakran követ, téglát helyeznek, hogy a csapda az állatot (egér, patkány, menyét, nyest) halálra zúzza. A csapda felső részét kettéhasított fahasábból is készítik. Ez utóbbi az ősi típus. Az állatoknak megfelelően a deszkacsapda lehet kisebb vagy nagyobb; a nyest fogására használt kb. 60–100 cm hosszú. A deszkacsapda az egyik legelterjedtebb csapdaféle Magyarországon. A palócoknál a parasztházakban 3–4 ilyen csapdát is találunk. Amikor tavasszal a székely juhászok a hegyi legelőre hajtják juhaikat, magukkal visznek egy deszkacsapdát is, és a kunyhóban az egeret ezzel fogják. A magyarságnál 60a deszkacsapdák készítésének elve és a dorongból, fahasábból készült variánsa ősi finnugor kulturális elem.
Ládacsapdával a patkányt, a nyestet, a görényt élve fogják (lásd Ecsedi I. 1933: 28–38). A ládacsapdát már F. F. Fortin bemutatja 1695-ben Amsterdamban megjelent vadászkönyvében. Az egérfogó súlycsapda, a ládacsapda, a négyes idegzítésű egércsapda – ahogyan a már említett farkaskert – a középkori európai vadászkultúra emléke a magyar népnél. Ismernek a magyarok torziós csapdákat is, amelyeknek a működési elve megegyezik a fenti csapdákéval.
13. ábra. Dorongcsapdák: a) nyestfogó dorongcsapda, Marócsa (Baranya vm.); b) vaddisznócsapda, Ivó-völgy (Udvarhely vm.)
Nagy figyelmet érdemel az íjas csapdák használata. Ez a csapda csak a Dunántúl keleti részén és az Alföldön ismeretes. Napjainkban ürgét fognak vele, korábban azonban értékes prémes állatok elejtésére szolgált. Az íjas csapdák különböző típusai a szibériai népeknél, a finneknél, a baskíroknál, a tatároknál is használatosak. 61Valószínű, hogy ez a csapda is a magyarság finnugor eredetű kultúrelemei közé tartozik (Vajkai A. 1938a: 156, 160. – Bakony; Gunda B. 1939d: 447–448. – Török-koppány [Somogy m.]; Márkus M. 1937: 347. – Nyíregyháza. Az eurázsiai elterjedésről és finnugor eredetről: Gunda B. 1937b; Korompay B. 1953, 1983: 94–102).
14. ábra. Patkány- és pocokcsapda: a) íjas csapda pocok fogásához, Törökkoppány (Somogy vm.); b) vascsapda patkány fogásához, Borsodszemere (Borsod vm.)
A Sárközben, a Zempléni-hegységben még a 20. század elején is használtak két ajtóval működő lépőcsapdát. Ezzel a csapdával, mely az erdélyi románoknál, a ruszinoknál, a lengyeleknél is használatos, vaddisznót fogtak. Előfordul Észak-Spanyol-országban is. A csapda alkalmazását ismertetik a középkori francia vadászkönyvek. Számtalan archeológiai lelet (Írország, Skócia, Svédország, Dánia, Németország, Olaszország, Jugoszlávia) tanúskodik a csapda prehisztorikus használatáról. Valószínű, hogy a legrégibb leletek a bronzkorból származnak. Ezt a csapdát a bronzkorban ismerték már Magyarország területén is, amit a nyugati határ mentén (Bad Tatzmannsdorf, Burgenland) előkerült régészeti lehet bizonyít. A csapda elterjedése a prehisztorikus időkben bizonyára sokkal szélesebb körű volt, mint a reá vonatkozó leletek (vö. Gunda B. 1939d: 446; lásd még: Katona I. 1962: 57. – Sárköz).
62Egyes csapdaformák elterjesztésénél szerepet játszottak a szlovák vándor drótosok. Ezek a jellegzetes vándoralakok az első világháború előtt az Északnyugati-Kárpátok falvaiból elindulva gyalog bejárták a Kárpát-medencét: megjavították a parasztok edényeit, és drótból készült egérfogókat is árultak (Gunda B. 1989a: 199–226).
Az Európa-szerte használt vascsapdák a kereskedelem révén kerültek el a magyar parasztokhoz, de a falusi kovácsok is készítettek ilyeneket (lásd Pák D. 1829: I. 94–95, 101–103, 115; Feriz 1881: 134; Lakatos K. 1891: 289–290; Ecsedi I. 1933: 76–79. Történeti adatok a vastőrre: Schram F. 1970: II. 326. – Tétény [Szabolcs m.], 1729; Takács L. 1986: 421. – Alsok [Somogy m.], 1768; Szilágyi M. 1968a: 250–254. – Nagykunság, 1799). A nagyobb formák medve és farkas, a kisebbek a ház körüli kártékony állatok fogására használatosak. A két világháború között az egyik német cég révén a Hortobágy környéki falvakban speciális hörcsögcsapdák terjedtek el, amelyekkel a parasztok a német cég részére ezeket az állatokat a prémjükért fogták. Akadt paraszt, aki 100–200 csapdával is dolgozott. A csapdák használata napjainkig fennmaradt, s Balmazújvároson (Hajdú m.) a hörcsögfogás a szegényparasztoknak a közelmúltban is jellemző foglalkozása volt (Ecsedi I. 1933: 55–56).
