TERELÉS, ŐRZÉS ÉS ESZKÖZEI
TERELÉS, ŐRZÉS ÉS ESZKÖZEI
A nyájőrzéssel, tereléssel legtöbb gondjuk a csikósoknak volt, mert a ménes gyorsan mozog. Ezért a csikósok mindig lóháton jártak. Nem a ménes mögött haladtak, hanem előtte vagy az oldalán, különösen, ha tilalmas kaszálót vagy vetést kellett a jószágtól megőrizniük. A terelésben a csikósokat kutyák sem segíthették úgy, mint a többi pásztort. Jórészt ez indokolja, hogy a ló őrzéséért járó pásztorbér minden időben a legmagasabb volt, s a számadó a legtöbb bojtárt fogadhatta (vö. Ecsedi I. 1914: 273).
Jószágterelésre főként a csikós használt karikást, rövid nyelű, hosszú kötelű szíjostort. Ez a magyar pásztor legdíszesebb, legnevezetesebb munkaeszköze. A Hortobágyon a csikós karikásostora rövidebb, de díszesebb, mint a gulyásé. Nyele 30–40 cm hosszú, s gyakran van díszítve csontberakással, rézverettel, ólmozással. Ostora több tagból áll, hossza pedig 300 cm körül váltakozik. A nyél nyakrészére tett szíjkarikán forog, innen ered az elnevezése is. Karikás ostort főként az alföldi pásztorok használnak. A hortobágyi, kiskunsági karikás megegyezik a kirgizek, baskírok korbácsféle ostoraival. Ezt is sok ágból fonják, a nyélhez csatlakozó részét pedig színezett bőrdarabokkal (sallang, pillangó) díszítik. Karikását a csikós összehajtogatva, nyakba vetve szokta magával hordozni (Madarassy L. 1906; Ecsedi I. 1914: 207–209; Kiss L. 1930; Béres A. 1962).
Csikósok is használtak a tereléshez botot. Tölgyfából készült, görcsös, göcsörtös, bunkós végű, kerek fejű botjaik azonban véknyabbak, mint a gulyásbot, ugyanis a pásztorok terelés közben hajítani szokták a botot a jószághoz, s a ló érzékenyebb az ütésre, mint a szarvasmarha. Az elhajított bot felszedésére szolgáló eszköz a gajló. Hosszú nyélre köpűsen felerősített vaskarika, amivel a csikós anélkül emelheti fel botját a földről, hogy a nyeregből leszállna érte. Használat után a csikós a botot és a felszedésére való gajlót is a nyeregkápán levő vaskarikába dugja vissza. A gajlót a 20. század elején már csupán a Nagykunság csikósai őrizték (Herman O. 1898; Bátky Zs. 1906: 87; MNL II. 260).
Jellegzetes munkaeszköze a csikósnak a csikófogó vagy lófogó kötél, más néven árkány, hurok vagy pányva. Pányvavetéshez nagy testi erő és ügyesség, sok gyakorlat szükséges. A havason nevelt székely lovakra hároméves korukban került először kötőfék. Kötélből csinált hurkot vetettek a nyakába, amikor be akarták törni. Az Alföldön egyes csikósok az 1850-es években pányva nélkül is kifogták a csikót, ha sikerült észrevétlenül a közelébe lopózniuk (Györffy I. é. n. /1933/b: 127; Földes L. 1958: 36). Rendesen vetőpányvával, dobóhurokkal szokták kifogni a szilaj csikót a 639csapatból. Előbb azonban erdőszélhez, karámhoz, kúthoz szorították a ménest. A karikába hajtogatott pányvakötelet a csikós a bal vállán tartotta. Használat előtt vékonyabb végét bal karjára és kézfejére tekerte, majd jobbjával vetette hurkos végét a ló feje fölé (Ecsedi I. 1914: 213). Mindig a földön állva, lábait erősen megvetve végezte ezt a munkát, sohasem lóhátról.
136. ábra. Karikás ostor (1893), Hortobágy (Hajdú vm.)
A csikófogó kötél Szeged vidékén 5–6 öles, egyik végén hurokkal ellátott pányva volt. Hosszát a Kiskunságban lépéssel mérték, s rendszerint 15–20 lépés hosszú árkányt használtak. A pásztor oldalról közeledett a csikóhoz, s legalább 8–10 lépésre közelítette meg. Árkányvetéskor úgy irányította az elöl repülő hurkot, hogy felülről essék az állat fejére, nyakára. Ha nem esett le a nyakáig, gégéjéig, könnyen elszaladt a kötéllel. Erős csikó kifogásánál két másik ember is segédkezett, akik megmarkolták a fülét, orrát és rárakták a kötőféket (Nagy Czirok L. 1965: 144, 156; Bálint S. 1976: 459). A Kunságban az árkányt lószőrből, a pányvát lószőr és csepű keverékéből sodorták. Az árkány kiskunsági tájszó, egyike kun eredetű szavainknak. A hurok honfoglalás előtti ótörök jövevényszó, a pányva eredete ismeretlen, de szintén igen régi (MTSz I. 54; Györffy I. é. n. /1934/b: 124; TESz I. 177; II. 171; III. 89). Kötél (lófogó, csikófogó) szavunk a finnugor eredetű köt ige származéka.
640Csikósok is használtak itt-ott – főként a Duna–Tisza között – rudas pányvát, ami inkább a gulyások eszköze volt. Szeged vidékén az akasztórúd mintegy 3 öl hosszú, vékony rúd volt, amelyhez egy laza hurokban végződő kötél csatlakozott. A hurkot rúdvégen nyújtották a kiszemelt csikó fölé, s ejtették a jószág nyakába (Tálasi I. 1936b: 194; Bálint S. 1976: 459). Szeged környékén rúdra szerelt cserpákkal, mintegy 30 cm átmérőjű vasedénnyel is fogtak meg csikókat, amikor már jól elfáradtak, mert jól meghajszolták őket. Az edénybe maréknyi zabot vagy kukoricát tettek, s amikor a csikó enni próbált, a rúdnál, edénynél fogva magukhoz rántották.
137. ábra. A csikó kifogásának eszközei: a) csikós pányva nyakszíjjal és pergővel; b) csikófogó dobóhurok kötélből (árkány), Kiskunság (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); c) gajló lóhátról eldobott pásztorbot felemeléséhez (1840-es évek), Túrkeve (Jász-Nagykun-Szolnok vm.)
Hátaslova nyakára a csikós egy kis pergőt, pityegőt köt, hogy mindig hallja, merre jár, mikor a ménes között legelészik.
641Az éjszakai szállás körül ólálkodó farkasok ellen a csikósok tüzeket gyújtottak. A 19–20. század fordulóján a kis- és nagykunsági pásztorok még hegyes végű karókkal, tüzes végű nyársakkal támadtak a közelítő farkasokra, karikásaikkal durrogtattak és nagy komondoraikat uszították a ragadozókra. Télvíz idején a kiskunsági ménes-pásztorok éjjelente 8–10 pásztortüzet tápláltak állásaik körül. Hosszú dorongokat tartottak a tűzbe, s a „karóra bátya” kiáltás elhangzásakor nagy tüzes nyársakkal rohantak a közelben ólálkodó farkasokra. Ősi eszközük a mindkét végén kihegyezett hajítófa is, amiből 5–6 darabot kötélhurokban hordtak a vállukon. Mintegy 65 cm hosszú, 5 cm átmérőjű keményfa cüvekek voltak ezek, alkalmasak arra, hogy dárdaként elhajítva sebet ejtsenek. Kóbor ebeket, farkasokat, lótolvajokat dobáltak vele, s verekedés alkalmával egymást is „megcüvekelték” (Madarassy L. 1908; Bátky Zs. 1910; Nagy Czirok L. 1965: 141). Farkastámadás esetén a lónyáj mindig összebújt. Középre engedték a csikókat, a szélen maradt kancák a körből háttal kifelé rugdalóztak, a csődörök pedig a ménes körül száguldoztak. Magános vadakat, kisebb far-kasfalkát a lovak „elrúgtak” maguktól (Földes L. 1958; Nagy Czirok L. 1965: 141).
