MOZGÁSGÁTLÓ ESZKÖZÖK
MOZGÁSGÁTLÓ ESZKÖZÖK
Legelésző lovak elkóborlását kipányvázással vagy a ló lábait a mozgásban korlátozó eszközökkel érték el. Elalvás előtt a pásztorok cövekhez, karóhoz szokták kikötni hátaslovaikat. Napközben a csikós hátaslova szabadon legelt a ménes között, de a pányvás kötelet (6–8 m hosszú kenderkötél a nyakszíj karikájára kötve) akkor is húzta maga után; az mindig a nyakában volt. Pusztai pásztorszállásokon a kunyhó vagy a cserény közelében állt a bitangkaró, a bitó, amihez a máshonnan elbitangolt jószágot kötötték meg addig, amíg a gazdája érte ment. Látogatóba érkezett gazdák vagy pásztorok szintén ahhoz kötötték meg hátaslovukat. Csikóstanyán az ilyen céllal földbe állított erős oszlopot többnyire lókarónak nevezték (Madarassy L. 1912; Ecsedi I. 1914; Herman O. 1914).
A ló első két csüdjére vagy lábszárára alkalmazható mozgásgátló eszközök a Kiskunságban gúzs, nyűg és békó néven az 1930-as években még széltében használatban voltak. Közülük a gúzs látszik a legősibb technikai megoldásnak. Készülhetett vesszőfonadékból, gyökérből vagy bőrből. A gúzs nem a csüdön, hanem a lábszáron feküdt. Olyan fából készült patakorongok és nyakba akasztható koloncok, melyek az északi (skandináv) lótartásban használatosak (Szabó M. 1967), a magyarságnál nem ismeretesek. Gúzs, kaloda, kelevéz néven az Alföld több pontján felbukkannak egyszerű, fából készült, igen régies mozgásgátlók. Monoron (Pest m.) például a tölgy gyermekkar vastagságú ágát tűz fölött meghajlítva lazán a ló egyik első csüdjére tették, majd a csüd mögött szíjjal megkötötték. A mintegy 70 cm hosszúságú kaloda, tőgyfagúzs erősen korlátozta a ló mozgását. Csongrádon a legelésző ló lábára tett „patkó alakú fakarima” neve kelevéz, s ez az eszköz nyűg helyett használatos (MTSz I. 1893: 1089; Borzsák E. 1936: 49; Gunda B. 1968a: 105). A Kiskunságban a fanyűg kelevésze szilfából készült félkörív, amit megfőzve hajlítanak és csepű- vagy szíjfonadékkal kötnek össze.
Régi eszköz a rövid kötélből, szíjból készült, a végein hurokkal és fapecekkel ellátott 642nyűg is. Rendszerint a ló két első lábát szokták összekötni vele a csüdjénél. A keresztnyűggel két lovat kapcsolnak össze oly módon, hogy egyiknek csak a jobb, a másiknak csak a bal lábára hurkolják rá. Szeged vidékén a hosszabb keresztnyűg a jószág bal első és jobb hátulsó lábára került, vagy megfordítva. Vajszlón (Baranya m.) a nyűgöt kenderkócból készítette a kötelesmester. A Kiskunságban a lószőrből és kóckeverékből készült szőrnyűg volt a legtartósabb (Tálasi I. 1936b: 81; Bálint S. 1976; Kodolányi J. 1956: 134). A nyűg főként az éjjeli legeltetés, illetve a tanyai lótartás eszköze volt. Egykor hozzátartozott a lovas katonák felszereléséhez is. Pusztai 643méneseknél nem használták. Párhuzamai azonban a sztyeppei népeknél megtalálhatók. A kirgizek, mongolok, baskírok fejés előtt kötélből, szíjból készült nyűggel kötözik meg a kanca lábait (Almásy Gy. 1903: 695; Tagán G. 1936: 122). A mai mongol pásztorok a ló három lábát összekötő szíjnyűg végeit hurkok és fapeckek segítségével kapcsolják össze. Régészeti kultúrákból számos olyan csontpecek ismeretes, amelyek lónyűgök tartozékai lehettek (Erdélyi I. 1967: 122–123). Ennek az eszközcsoportnak a neve, az ismeretlen eredetű nyűg szó az egész magyar nyelvterületen honos, ami nagy múltjáról tanúskodik. A régiségben előforduló láncnyűg szóösszetétel (Doboka 1656) azt mutatja, hogy a béklyó szó sem tudta kiszorítani, s jelentése helyenként vaseszközökre is kiterjedt.
138. ábra. Mozgásgátló eszközök (1920-as évek): a) tölgyfagúzs vagy tölgyfa kaloda; b) keresztnyűg; c) szőrnyűg, Monor (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); d) cigánybéklyó; e) ördögbéklyó; f) pallásos béklyó, g) Gönczi-béklyó, Kiskunság (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.)
Gúzsnál, nyűgnél technikailag fejlettebb mozgásgátló eszköz a béklyó, ami voltaképpen egy láncból és a lánc két végén az állat csüdjére kapcsolható bilincsből, kelevézből álló alkalmatosság. A kezdetleges könnyű béklyók még a nyűghöz hasonlítanak. Egyszerűbb kivitelben az összekötő rész vasláncból készül, de a kelevéz még fából van, ezért fabéklyónak is nevezik. Kelevézét kis kapocs segítségével fogják össze, s a fa rugalmassága feszíti meg. Könnyű béklyók az ún. karikás béklyók, kapcsos béklyók is. Ezek zárása és nyitása a különböző méretezésű láncszemek körmönfont átbújtatásával lehetséges. A könnyű béklyók említett két típusát a Tiszántúlon nyűgnek nevezik. Ezek ugyanis csupán a ló szabad mozgását korlátozzák.
A kulccsal záródó nehéz béklyók az őrzést szolgálták, a lótolvajlást nehezítették. Ezek a zárral, závárzattal működő vasbilincsek a betyárvilág idején, a Ráday-korszakban különösen keresettek voltak (Tálasi I. 1936b: 82). A régebbi típusú ún. cigánybéklyó ék alakú, rugalmas acéllemezből készült szerkezettel záródik, s a rugalmas lemezek összeszorítása esetén nyílik ki. Ez azért érdemel különös figyelmet, mert szerkezete eltér az európai lakatokétól, s olyan elv szerint működik, amellyel a mongóliai lakatok készülnek még manapság is. Ez a lakatféle Törökországtól Mongóliáig elterjedt a sztyeppén. A magyarságnál valószínűleg csak az újkor elején került a cigánykovácsok kezére. Béklyó szavunk török, mongol megfelelőiből következik, hogy a kulccsal záródó bilincsfélét is a bolgár-török népekkel történt érintkezés óta ismerjük.
A legfejlettebb béklyótípus tollas, a zárszerkezetben elfordítható kulccsal csukható. Egyik változata az alberti béklyó, melynek formája lapos szelencére emlékeztet. Neve a Pest megyei községre, a készítés helyére utal. Minden magyar béklyó között a legerősebb, legfejlettebb az ún. Gönczy-béklyó, amit az 1800-as évek derekán szerkesztett Gönczy Gábor szabadszállási lakatosmester. Súlyos lánca különlegesen edzett acélból készült, mellyel a lókötők reszelője nem boldogult. Két nehéz lakatja más-más kulccsal nyitható (Magyar K. 1914: 198; Györffy I. é. n. /1934/b: 126–127; Földes L. NÉ 1969: 58).
