SERTÉSTARTÁS TERMÉSZETES TAKARMÁNYBÁZISON
SERTÉSTARTÁS TERMÉSZETES TAKARMÁNYBÁZISON
A gyeplegelőkből állatfajtánként más-más területet kellett kijelölni. A két nagyállat, a ló és a szarvasmarha nem legelt a juhok és a sertések után. A szép, rendezett gyeplegelőre sertéseket sehol sem engedtek, mert folyamatos túrásukkal szétrontották a hasznos vegetációt. A történeti és a recens adatok szerint tavasszal a települések sertésnyájait általában a rosszabb gyeplegelőre hajtották. Számukra a határ víz menti, rendezetlenebb helyeit, illetőleg a két- és háromnyomásos határhasználat idejében a szántóföldek pihentetésképpen bevetetlenül hagyott részeit jelölték ki. A sertéseket helyi és országos rendeletekkel is igyekeztek távol tartani más állatok legelőitől. Az 1894. évi XII. (mezőrendőrségi) törvény is tiltja a sertéseket olyan legelőktől, ahol szarvasmarha, ló és juh jár. Arra hivatkoztak, hogy rongálják a gyepet, illetőleg trágyájuk szennyezi a legelőt. Megesett, hogy ráhajtották a sertéseket a gabonafélék tarlójára is; ezeket nyugodtan turkálhatták.
A sertések kisebb vagy nagyobb csoportjait többféleképpen legeltethették. Tanyai gazdaságokban a családok saját disznaikat külön őrizték. Falvakban és mezővárosokban ugyancsak előfordult a családonkénti, a Barkóságban a nemzetségenkénti pásztorítás. Másutt kialakult a nagyobb csoportokban, a nyájakban történő közös legeltetés. A történeti adatok a 17. század elejétől említik a pázsit disznót, a még sovány, legelőre járó állatot. Néhol az uradalomnak a legelőre, erdőre járó sertésért pázsittizedet fizettek (Csefkó Gy. 1924).
A legeltetett sertések csoportjait sokféleképpen nevezték. Valószínűleg az ismeretlen eredetű nyáj a legrégebbi elnevezés. Először 1519-ben fordult elő, jelentése ’patás háziállatok, különösen juhok együtt tartott csoportja’. A 18. században Nádudvaron (Hajdú m.) említenek kinnháló nyájsertést és naponta kijáró csürhét. Hajdúszoboszlón 1765-ben ugyancsak nyájat és csürhét különböztettek meg. 1791-ben Nagyváthy János egyszínű sertésnyájat említett. A hajdúsági településeken a nyáj és a csürhe elnevezés eltérő tartalommal fordult elő a 20. században, de fellelhető 755például a Bodrogközben, a Hegyközben és a barkó falvakban is (Szabadfalvi J. 1991b: 52–53).
A konda a tavasztól őszig (egykor akár egész évben) legelőn tartózkodó sertések elnevezése. A csürhe viszont tavasztól őszig naponta jár ki. Az elnevezés történetisége, adatok híján, pillanatnyilag nem tisztázható, s a szavak eredete, etimológiája sem nyújt támpontot. Mindkettőt ismeretlennek tartja a nyelvtudomány. További elnevezések is előfordulnak. Így például a Zselicségben és Nádudvaron fóka (falka) ’sertés-falka’, fót ’kisebb sertésnyáj’ (Hajdúböszörmény, Nádudvar), a disznócsorda (a 16. századtól Erdélyben) és purcella ’disznónyáj’ (1789, s később is Alsónyék, Bátaszék, Báta) elnevezés is. A sertéseket őrző pásztorokat kondásnak, (makkoskondás) kanásznak és csürhésnek nevezték.
166. ábra. Füljegyek sertéseken, Hajdúböszörmény (Hajdú vm.)
A pásztorember állatait megismeri, egyedenként megkülönbözteti külső sajátosságai, de sokszor viselkedése, „természete” alapján. Mégis a hosszabb időre (tavasz-tól őszig) legelőre kihajtott állatait tulajdonjeggyel (jeggyel, jószágjeggyel) különbözteti meg. A sertéseken rendszerint nem alkalmazták a bőrbe égetetett jegyeket (bélyeg, billog), általánosan a jobb vagy bal fülébe, illetőleg mindkettőbe lyukasztottak, metszettek egy vagy több egységből álló füljegyeket. A megjelölést késsel, többféle formájú csipkéző vassal vagy lyukasztóval készítették. A sertések füljeggyel való megkülönböztetése – többek között – előfordul a Hortobágyon, a Hajdúságban, a Nagy- és Kissárréten, Szeged vidékén a Kiskunságban, a Bakonyban, a Tolna megyei Sárközben, de számon tartják a közelmúlt sertéstenyésztési szakmunkái is (Schandl J.–Horn A.–Kertész F. 1956: 96).
A sertéstenyésztés igen jellegzetes módja volt a réti tenyésztés. Már a középkori adatok szerint is a sertéseket ahol lehetett folyók mentén s más vízjárta területeken tenyésztették. A Csepel-sziget egykor a királyi kanászok telephelye, a Duna több száz szigete ugyancsak a sertéstenyésztés hazája volt. Az 1194. évi nagy dunai árvíz után az elszaporodott „férgeken” meghízott sertések között pestis támadt. A 14–15. század során is a mocsaras és az erdős területek (például Bereg, Ugocsa, Szatmár, Ung és Bihar) voltak a sertések legelői (Belényesy M. 1956a: 28, 53–54). A humanista történettudós, Oláh Miklós Hungaria (1938: 30. skk) c. munkájában 1540 körül a következőket olvashatjuk: „nálunk a sertéseket lápok, mocsarak, a rétségek temérdek halával, madártojásával és zsenge növényzetével szokás eltartani”. A Magyar Gazda 1855. évfolyam (V. 443) Gazdasági tanácsadás rovatában a következőket találjuk: „Ellenben savanyú vízi füvekkel és kákával benőtt mocsaras helyeket és posványokat, 756hol a’ sertés dús táplálékot talál, nem lehet jobban használni, mint disznólegelőül. Továbbá jó hasznot hajtanak a’ sertések ugarokra, hol a’ földi kukatzokat, gilisztákat, egereket, csigákat és más ártalmas rovarokat kipusztítják, és a’ földet sok eke által ki nem irtható dudvától, minő például a’ sarlós bolonyik (sium falcaria) megtisztítják.” A réti sertéstenyésztésről számtalan történeti és recens adat sorakoztatható elő a Tiszántúlról, elsősorban a Kis- és Nagysárrétről, a Bodrogközből, Taktaközből, Rétközből, a Tisza és más folyók mellékéről, a Dunántúlon elsősorban a Duna menti, egykor szabályozatlan mélyföldekről, így a Sárközből, Mohács környékéről, de máshonnan is, például a Dráva mentéről, az Ormánságból. A réti sertéstenyésztést e sorok írója részletesen feldolgozta (Szűcs S. 1940; Csiszár Á. 1971; Szabadfalvi J. 1972b; lásd még Schandl J.–Horn A.–Kertész F. 1956: 109; Halász P. 1970. stb). Szeged környékén, például Tápén, a halfeldolgozó halhasító tanyákon a szárításra feldolgozott halak belét és fejét a disznóknak adták. Minden ilyen tanya mellett sertéshizlalda is volt (Andrásfalvy B. 1971: 350–351).
167. ábra. Sertéskarám alaprajza a Malom-patak partján, Fony (Abaúj-Torna vm.)
Az extenzív sertéstenyésztés másik jellegzetes tartásmódja az erdei legeltetés és makkoltatás. Országunk növényföldrajzi helyzete, természetes erdőtakarója kiválóan alkalmas volt tavasztól őszig erdei legeltetésre és őszi-téli makkoltatásra. 1890-ben az ország területének még közel egyharmada volt erdő, ennek pedig 27,80%-a tölgy és 49,49%-a bükkerdő. Az erdők tulajdonjoga és az erdők legeltetése körül évezreden át folyamatosan vita és pereskedés volt, elsősorban a király, a földesurak, a városok és falvak népe között. Tagányi Károly erdészeti oklevéltára (1896–1908) számos ide vonatkozó adatot említ. 1222-ben az Aranybulla 22. cikkelye például felmenti a királyi szervilisek birtokait a királyi sertésnyájak legeltetésének terhe alól.
A sertésmakkoltatásra első okleveleinktől számtalan adat található, de széles körben gyakorolták a későbbi századokban is, helyenként a 19. század végéig, sőt a 75720. század első évtizedében is. Nagyváthy János, A’ szorgalmatos mezei gazda c. könyvében (1791: II. 172–173) ezt olvashatjuk: „A’ Bikk-makk sokféle hasznaiért megérdemli a’ Termesztést. A’ Sertés a’ Bikk-makkon hamar meg hízik, ’s attól kedves ízű húst kap. De a’ szalonnája tsepegni fog, ha tsak a’ makkolás után, vagy két hétig nem kukuritzáztatik...” A 19. század első felében megjelent gazdasági folyóiratokban is igen sokszor értekeznek még a sertésmakkoltatás hasznairól és jelentőségéről. 1862-ben a Falusi Gazda egyetlen oldalán (1862: 115) Közép-Szolnok, Krassó, Sopron, Zaránd és Arad megyéből hirdettek kiadó makkos erdőket. A makkot mint hasznos takarmányt a legújabb állattenyésztési szakkönyvek is számon tartják. A sertésmakkoltatás szokásban volt mindazon területeken, ahol erre a növényföldrajzi helyzet lehetőséget nyújtott (Szabadfalvi J. 1968a; 1968b; 1972a; 1972b; 1979). Makkhullás után októberben vagy novemberben hajtották fel a sertéseket a saját vagy bérelt erdőkbe. Ott is tartózkodtak, míg a nagy hó le nem esett vagy a makk el nem fogyott. Ha a hó hamar hazaszorította az állatokat, tavasszal visszahajtották. A makkos erdőkben a sertések folyamatosan tovább vándoroltak, ahogyan a makkot felették, ezért sok helyütt nem is emeltek számukra állandó telephelyet, karámot vagy építményt. A legtöbb esetben a pásztoroknak sem volt állandó kunyhójuk, a tűz mellett aludtak.
168. ábra. Disznókarám (1940 körül), Túrkeve (Jász-Nagykun-Szolnok vm.)
A Dunántúlon elsősorban a Bakonyban, a Zselicségben és Somogy más tájain, Göcsejben, az Őrségben, az Ormánságban, a Sárközben és a mohácsi Duna mentén folyt a középkor óta jelentős makkoltatás (Vajkai A. 1958b: 81–82, 1959a; Tálasi I. 1939: 14–15; Hegyi I. 1978: 120 skk.; Takáts Gy. 1986; Andrásfalvy B. 1965, 1968, 1969a). A dél-dunántúli területek jelentős kapcsolatot tartottak fenn a szlavóniai, a Dráva–Száva közötti területekkel. Esetenként a Dunántúlról hajtottak makkra a Dráván túlra (Gunda B. 1935; 1938d). Megfigyelhető volt egy másik folyamat is.
75828. térkép. A bihari sertésmakkoltatók útvonalai
759Évszázadokon át a Balkán északi régióiból, a Dráván át hajtottak vágósertéseket Bécs és más osztrák város piacaira. Ezeket pedig Somogyban és a Bakonyban pihentették meg és javították fel.
Az Északi-középhegység településein ugyancsak makkoltattak, ahol a szomszédos Alföldről is fogadtak ősszel nyájakat. Jelentősebb mennyiségű adat áll rendelkezésünkre a Bükkből, Gömörből, a Cserehátról és a Zempléni-hegység területéről (Paládi-Kovács A. 1965: 115; Viga Gy. 1986; Petercsák T. 1972, 1977; Szabadfalvi J. 1963). Bereg megyében egy igen érdekes módja volt szokásban a sertésmakkoltatásnak. A tavasztól őszig a megye vízjárta, déli területén tartott sertéseket rendszeresen hajtották fel ősszel, téli makkoltatásra a hegyvidéki erdőkbe. Ezt az eljárást Erdélyben és az Alföldön is mindenütt űzték, ahol makktermő erdők akadtak (Csiszár Á. 1971; 1974). Az Alföld keleti peremén, jobbára Bihar és Békés megyéből a szomszédos erdélyi hegyekben béreltek makkos erdőt. Állandó telephelyet nem létesítettek, az éjszakázó nyájat nagy tüzekkel vették körül, a pásztorok is e mellett aludtak, s kutyáik is itt húzódtak meg. Megemlítendő még, hogy más állatok is szívesen fogyasztják az erdei hullott vagy összegyűjtött makkot. Egyes területeken a juhokat is makkoltatták.
169. ábra. A disznó kifogásának eszközei: a) disznóütő fa, Debrecen (Hajdú vm.); b) disznófogó vas, Őrség (Vas vm.)
A legeltető sertéstenyésztés igen kevés építményt használt. Sok helyen (Zemplén, 760a Szernye-mocsár, a Taktaköz és a Kissárrét) csak szabadvackon, némi gallyból összerakott karámban deleltek vagy éjjeleztek. Ugyanilyen töviskarámot örökített meg Kabáról (Hajdú m.) Herman Ottó és Somogyból Takáts Gyula is. Egyszerű fedetlen építményeket említenek sok más helyen. Ezeket néhol kosárnak is nevezik. A Sárközben, a Duna mellett akol típusú karámokat használtak, amelyek egyik oldalán lábon álló tetők is védték a sertéseket.
170. ábra. Kanászkunyhó makkos erdőben: a) elölnézete; b) alaprajza: 1. füstlyuk, 2. fekvő földpad, 3. ülő földpad (Somogy vm.)
A szabadban élő sertések gyakran a szabadban fialtak. A közösségtől félrehúzódtak, legtöbbször dús növényzettel fedett részeken gödröt túrtak (bánya, fialó, fészek, gödör stb). Fialás után néhány hétig nevelték utódaikat. A pásztorok jobbára a Dunántúlon és az Északi-középhegység területén maguknak földkunyhót készítettek.
A sertésnyájakat őrző pásztorok eszközkészlete is csekély volt. A kanászbalta (kondásbalta) – Dél-Dunántúlon balaska, Észak-Magyarországon valaska – a sertéspásztor jelvénye, védekező eszköze volt, de használták makk és fagyöngy leverésére és tűzifa aprítására is. Régebben az erdőt járó emberek felszereléséhez is hozzátartozott. Használata jobbára a Dunántúlon és Észak-Magyarországon volt elterjedt, de megkerült az alföldi pásztorok kezén is. A baltát nem használó kanászok, kondások pásztorbotot hordtak. Terelésre rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú karikást használtak. A hagyományosan marhaszarvból készült kanászkürt a mindennap kijáró csürhések jelzőeszköze. Az erdőt járó pásztoroknak, különösen a makkoltatás időszakában hajdanán lőfegyverük is lehetett.
A legeltető disznótartásnak fontos és jellegzetes eszköze volt a disznóverő. A Teleki-kódex 1526-ban említi, hogy a szegény özvegy malackái leuerettetnec (leverettet-nek). 1561-ben verő artant, 1600-ban verő Ártányt, 1630-ban hízlalt verő Ártányt említenek. A 20. század elején a verő disznóról (verő malac) a nyelvészeti irodalomban élénk vita folyt (Csefkó Gy. 1914; 1921). A legeltetett nyájakból, az emberhez alig szokott sertéseket disznóütővel (disznóverő, ütő) vagy a kanászbalta fokával ütötték le, mert a kifogott visító állattal bajoló emberekre a falka rátámadt volna.
