A BELTERJES, HÁZI SERTÉSTARTÁS
761A BELTERJES, HÁZI SERTÉSTARTÁS
Belterjes sertéstartásnak nevezzük azt a módot, amikor gondoskodnak évi rendszeres táplálásukról, téli takarmányozásukról. Az állatokat legalább télen zárt és fedett épületekben helyezik el, gondoskodnak az utódok nemesítéséről, s a tenyésztés irányítása fokozatosan tanult szakemberek kezébe kerül. Széles körű belterjes sertéstenyésztés azonban csak szántóföldi takarmánytermesztés takarmánybázisán jött létre. A kukorica- és a burgonyatermesztés elterjedése előtti időszak termelőviszonyai, a nyomásos gazdálkodás gabona-monokultúrája a belterjes sertéstenyésztésnek csak szűk lehetőségeit teremtette meg.
A sertések takarmányozásának sok régi formája ismeretes:
A legelső sertéstakarmányokat a természetben található termékek összegyűjtésével (gyűjtögetéssel) biztosították. 1713-ban a Széchenyiek fertődszéplaki uradalmában így intézkedtek: „Többet nem hizlalhattam, hanem ha van fagyöngy az erdőn, hordozzanak lajtorját a pásztor uraimék, s vágjanak fagyöngyöt nekik le.” 1844-ben az Arad megyei kanászbojtárok 2–3 öles horgas rúddal másztak fel a fára, és baltájukkal vágták le a fagyöngyöt. Ugyanezt Bereg megye mocsaras területein hazavitték, a barkó falvakban leveréséhez csatlót (póznát) használtak. A gyűjtött növényeket leginkább forrázva tették a hízásra fogott sertések moslékjához. Az Ormánság-ban fenyért, Szentesen a 18. század végén paréjt vagy száraz szőlőlevelet, a Mezőségen káka, turbolya és hínár gyökerét, másutt tejes dudvát használtak a sertés böndősítésé-hez. De felhasználtak termesztett növényeket, illetőleg annak bizonyos részeit: Nádudvaron lucernamurvát és szénamurvát (apróra tört, porladó széna) forrázták le s elegyítették némi korpával a növendékek vagy a hízóba fogottak moslékjába. Székelyvarságon répalapit (levelet) forráznak. A Kiskunságban megesett, hogy sok növényi rostot tartalmazó lótrágyát is tettek a moslékba (Szabadfalvi J. 1991b: 132–133).
Erdei tölgy vagy bükkmakkot már századokkal korábban is szedtek (szedettek) sertések otthoni takarmányozásához mind az erdővel nem rendelkező települések lakói, mind az uradalmak. 1616-ban a munkácsi uradalom udvarbíráját így utasították: „A disznónak teleltetésekre is idején makk szedessék az erdőn és vermekben tároltassák az előbbeni szokás szerint, hogy tavasz... korpa a gondviseletlenség miatt a makkoló disznónak ne kelljen.” Bükkzsércről (Borsod m.) 1970-ben a következőket közölték: „Régebben is gyűjtötték és ma is gyűjtik a makkot. Ezt a munkát főleg asszonyok és gyerekek végzik. A makkot a sertéseknek és az erdőgazdaságnak gyűjtik.” A takarmányozás céljából származó makkszedésre a gazdasági, gazdaságtörténeti és részben a néprajzi irodalomban megszámlálhatatlan adat található.
A sertések táplálásában állati eredetű anyagok is felbukkannak. Nagyváthy János 1791-ben savó és sózás helyett máj adását ajánlotta. A rétközi (Szabolcs m.) Demecserben, Kéken és Beszterecen, illetőleg a Duna menti Sárközben halat, a Bodrogközben és Mezőtúr környékén szárított halat, csíkot és madártojást, a Nagysárréten elhullott állat húsát etették fel disznókkal. Szarvasról említik, hogy volt gazda, aki télen a maglók (növendék) részére egy rossz lovat vágatott le (Kiss L. 1961: 25, 49, 177; Andrásfalvy B. 1965: 25; Szűcs S. 1940; vö. még Halász P. 1970). A 17. századtól néhány történeti adattal rendelkezünk a felesleges tej sertéseknek adásáról 762is. A juhsavót a felső-tiszántúli juhászok is mindig a juhszállásokon tartott malacokkal vagy süldőkkel etették fel.
Történeti adatok szerint az uradalmak serfőzdéiben és malmaiban is hizlaltak sertéseket az üzemek melléktermékein. 1678-ban Thököly Imre birtokain az uradalmi sörfőzővel, Efraim zsidóval kötött szerződésben említik: „malátával 30 hitván sertést tartozik hizlaltatni esztendő által”. 1608-ban II. Rákóczi Ferenc utasítja gazdaságainak felügyelőit, hogy a pálinkafőzők ártányokat és ökröket tartoznak hizlalni. 1814-ben a kapócsapáti pálinkafőzőnél a bérlőnek 105 öreg sertést és 109 malacot kellett moslékkal ellátni. A malomporon, malmok elhullott lisztjén tartott disznóra már a 14. század végétől, jobbára a 15. századtól akad adat, szélesebb körű elterjedése azonban csak később következett be. A malmok mellett azonban sohasem említenek nagyszámú sertést (MGtSz 1897: 334; 1899: 246; Csiszár Á. 1974: 234).
171. ábra. Disznóól, Kisbégány (Bereg vm.)
A jellegzetes takarmánynövények meghonosodása előtt számításba kell venni a sertések hizlalásánál a gabonafélék szerepét is. Történeti adataink vannak arra, hogy sertéseknek is adtak gabonafélét, jobbára árpát, de a gabonafélék ocsúja jobbára a szárnyasoknak jutott. A gabonafélék közül elsősorban a vermekben megdohosodott került a sertések vályújába. A gabonafélékkel vagy származékaival való sertéstakarmányozást említik főúri birtokokról, ajánlják a 18–19. századi gazdasági szakírók, de fellelhető parasztnépünk gyakorlatában is: a 20. században elsősorban a süldők és a hizlalás első szakaszában lévő hízók kaptak árpát, illetőleg moslékba kevert korpát. A kukorica elterjedése előtt a gabonafélék sem játszottak meghatározó szerepet a magyar sertések takarmányozásában és hizlalásában. A répaféléket és a takarmánytököt is, melyet csak a 19. század utolsó harmadától, illetőleg a századfordulótól termesztettek, főzve és nyersen adták a sertéseknek. „Hizlalásuk úgyszólván semmibe sem került, disznótökön hizlalták ki. Egy réti kihizlalására elég volt két szekér tök nyersen, főzve vagy sütve. Ez utóbbit igen kedvelte” (Tálasi I. 1942a: 209). A tökféleségeknek 763a kukoricával való hizlalás időszakában is jelentős szerep jutott. Erre utal az ormánsági adat: „Akit betesznek hízónak, okvetlenül adnak neki tököt, mert az a belet növeszti és ha nagyobb a bele, többet tud enni, jobban hízik” (Kodolányi J. EA 3881: 3).
Napjaink tápon nevelése és hizlalása előtt a már modernnek és intenzívnek nevezhető sertéstenyésztés alapvető takarmánya, a burgonya és a kukorica is újkori jövevény. A burgonya szerepét a sertések takarmányozásában a történeti, gazdaságtörténeti adatok jelentősnek tartják. A Magyar Gazda 1845-ben (V. 16) a következőket ajánlja: „Gyakrabban hizlaltatnak a’ sertések gyökökkel: burgonya, murok és pasztinák e’ tekintetben legalkalmasabbak, ezek mellett azonban, ha jó szalonnára akarunk szert tenni, szempótlékot kell nyújtani: ... a’ burgonya legczélszerűbben főzve, ’s gabonával elegyítve nyújtatik...” A 20. század közepén az Ormánságból ezt jegyezték le: „Krumplit azért tesznek a moslékba, mert sűrűbb legyen, ne legyen vizes. A krumpli megjárja neki mindig... Javítja a disznót, még kukorica nélkül is csak olyan a zsír mint a kukoricától. A makktól sárgás a zsír” (Kodolányi J. EA 3881: 3).
A kukorica már a 17. század közepén megjelent a Kárpát-medence népeinél. 1655-ben a majorsági gazdálkodással foglalkozó kővári uradalomban törökbúzát is adtak a sertéseknek. A 17. század második felében a Rákóczi birtokon még főleg makkon, savón, tavaszgabonán és malomporon hizlalták a sertéseket, de fokozatosan megjelent a kukorica is. A falvak népe disznóval jobbára a 18. század közepétől etette. 1754-ben a Bodrogközben a makkoltatás után néhány hétig még kukoricával hizlalták tovább a sertéseket. A 18–19. század fordulóján Nagyváthy János (1791: II. 527) még nagyon költségesnek tartotta: „... a’ jó Árpa, zab’ Kukoriczától ugyan meg-hízik ám a’ sertés. De mi haszon van belőle, ha azt reá kell költeni...” Egy 1836-ban megjelent munkája is jelzi (193), hogy a 19. század első felében nem volt döntő szerepe a kukoricának: „A’ főtt árpától mindazonáltal szintúgy meghízik, mint a’ kukoriczától”.
A magyar falusi nép sertéshizlalásában a tengeri döntő szerephez csak a 19. század utolsó évtizedeitől jutott (Balassa I. 1960; Balogh I. 1965). A kukoricatermesztés Kismarján (Bihar m.) a makkos erdők kivágása után szélesedett ki, s vált a hizlalás alapjává. A Vásárhelyi-pusztán a hízót Egyed napján (szeptember 1.) fogták hízóba. Ezután már nem járt legelni. Először az évi gyenge kukoricát kapta, ezt először baltával összevágták. E mellé kapott moslékot is. Később szemesen adták a kukoricát, végül a hizlalást sűrű kukoricadara-moslékkal fejezték be. Filkeházán (Zemplén m.) is csak a makkoltatás megszűnése után, a 20. században tértek át a kukoricával való sertéshizlalásra (Petercsák T. 1972).
A takarmánynövényeket gyakran moslékba keverve adták a sertéseknek. A szentesi református eklézsia gazdaságában 1799-ben „A’ magló sertések nyáron tsürhére jártak... s pusztították a’ nyomást és nádalló rétet. Télenn p[edi]g. otsukorpa, kátsa ondó (tojás), galamb ganéj, törköly, parély, száraz szőlő levele vízzel öntve volt az eleségek... A magló magot is ritkán látott. A’ Hízóknak Uraság volt dolgok ezekhez képest. Darával kukoritzával 1–2 mására (mázsára) meghizlalták őket” (Filep A. 1959: 158). A Magyar Gazda c. folyóiratban 1844-ben (122) a moslék készítését így írták le: „Némely kisebb sertés-nyájaknál gyakorlatban vagyon a’ következő etetési mód is télen: egy edénybe gabonapolyvát töltenek, ennek tetejére korpa vagy árpadara 764hintetik, azután ismét polyva, erre megint korpa vagy dara ... ezen keverékre forróvizet öntenek, ’s minekutána az jó átjárja, összekeverik ’s hidegen a’ sertésnek adják: két három nap elteltével ezen keverék megsavanyodik ugyan, de a’ sertések jóízűen felemésztik.”
Néhány adat a 20. század első felének gyakorlatából: Szentgálon (Veszprém m.) a hízó disznónak árpadarát, répát, krumplival keverve, here-polyvát, ritkábban kukoricát, a malacoknak pedig krumplis letykót (moslékot) adtak (Vajkai A. 1959a: 78). A Zempléni-hegység falvaiban a legelőre járó sertések reggel és este moslékot kaptak. A hízók moslékjába főzött krumplit és kukoricadarát is tettek (Petercsák T. 1972: 517–519). A Felső-Tiszántúlon és a Jászságban a reggeli kihajtás előtt a legelőre járó süldőnek gyenge moslékot (mondták ivósnak is) adtak. Ez kevés korpából, háznál összegyűlt kenyérhéjból állt, melyet főtt burgonya levével forráztak le. A hizlalás másként történik: először árpalisztes sűrű moslékot adtak naponta háromszor. A 20. század közepén ezt helyettesítették kukoricadarával vagy szemes tengerivel. A hizlalás elején adtak hozzá főtt tököt vagy répát is (Szabó L. 1982a: 144–145, 151–152). Hajdúböszörményben „mikor a csürhéről este hazament a jószág csak csávát (erjesz-tett ivós) vagy kevés moslékot kapott, mert egész nap legelt... A moslékba krumplit, sült cukorrépát tettek, melyhez korpát, kukoricadarát is kevertek.” A hasas kocának és hízónak sűrű moslékot adtak. A hígabb, majd mind sűrűbb moslékkal való hizlalás hazánkban általánossá vált. Az utolsó néhány hétben már szinte kizárólag megáztatott kukoricadarát kaptak (Bencsik J. 1971: 204).
Herman Ottó (1914: 543) a moslék kifejezést csupán csáva (erjesztett moslék) jelentéseként, a következő helységekből és területekről említette: Tiszadob, Fajsz, Hódmezővásárhely, Hajdúböszörmény, Heves és Szatmár megye, Kiskunság, Rába-mellék, Göcsej, Ormánság. De van csávás edény, csávás dézsa is. Több helyütt előfordul, hogy csáva a neve, amíg készítik és például csáváshordóban van, de már ivósnak vagy mosléknak mondják, amikor a disznók elé teszik. A csáva szó, amely 1545-ben fordul nyelvünkben elő, szláv eredetű. A Balkán felől érkezett és jobbára Dél-Magyarországon ismerik. Köznyelvi jelentése ’bőrkikészítő lé’, ez azonban lehetett korpából készített folyadék is, innen kaphatta a ’sertésmosléknak leforrázott korpa’ jelentést. Az is felvethető, hogy eredeti jelentéséhez már az ’egyfajta sertésmoslék’ is hozzátartozott (Szabadfalvi J. 1999).
