HANG ÁLTAL ADOTT JELEK
HANG ÁLTAL ADOTT JELEK
Első helyen említhető hangos jel az emberi hang. Magashegyi emberek között szokás a hírek „megkiáltása”, rövid, szótagolt közlések formájában (Kárpátok, Alpok). Ennek alföldi megfelelője a gegőzés, gegőlés, azaz jeladás torokhangon. A békési, csongrádi tanyavilágban gégére tett ujjakkal módosított torokhangokkal adtak jeleket egymásnak. Elnevezése a gége szó dél-alföldi gegő alakváltozatából származik. Hódmezővásárhelyen a gegőzés szót ’éneklés, kántálás’ jelentésben is használták. Történeti előzményként fogható fel a hajdú katonák egykori hangjelzése, amit farkasüvöltésnek neveztek. A gyimesi csángók a nagy távolságra szóló üzenés, kiáltozás 817ezen módját hüdintésnek nevezik; tulajdonképpen a jódlinak egy válfaja. A felszorított gégefővel való kiáltás-ének neve a hazai szerbeknél grogtike. Ismerték a Dráva menti horvátok is.
177. ábra. Pásztorok jeladó eszközei: a) kondáskürt (1890 körül), Debrecen (Hajdú vm.); b) havasi kürt (1910–20-as évek), Csíkszentdomokos (Csík vm.); c) csordástrombita (1890 körül), Debrecen (Hajdú vm.)
Állat- és madárhangok utánzásával, esetleg csontsípokat is használva hozzá, főként a vadászok élnek. Ilyen hangjelek használata a mai mindennapi életben is szokásos. A vásárok árusai egykor hang nélkül, némán, de „beszélő jelek” (cégér) útján kínálhatták portékájukat. A vándorkereskedők, vándoriparosok azonban mindig is hangos kiáltásokkal hívták fel magukra a figyelmet. („Fazikat fódoz! Meszet vegyenek! stb.) A vásári kikiáltás a 19. században jött divatba, hogy felhívja a figyelmet az árura és annak olcsóságára. Városi utcákon az újságárusok, rikkancsok követik ezt a gyakorlatot több mint száz éve.
A szervezett éjszakai őrködés velejárója volt a bakterkiáltás, baktervers vagy -nóta. Ez a középkorban gyökerező intézmény a városok, falvak népének nyugalmát szolgálta, s a 19. század végén szűnt meg. Az énekes várvirrasztók, a városi és falusi órakiáltó 818bakterek rendszerint kürtöt is használtak (Szomjas-Schiffert Gy. 1972). Kiáltásaik 1–2 órás időközökben hangzottak el. (Nyolcat ütött már az óra! Élfélt többet nem kiáltok! Tűzre-vízre vigyázzatok! Ügyelek, ha tüzet látok... stb.)
A jeladás hangzó eszközeinek első csoportjába tartoznak a fúvósok, a különböző kürtök, tülkök, trombiták. Naponta kihajtó pásztorok reggelente marhaszarvból készült kürtöt (tülök, türkő) fújva figyelmeztették a gazdákat állataik kihajtására. A Kiskunságban kürtszóval hívta társait a cserényhez az ebédet főző pásztor, a lakos (Nagy Czirok L. 1959: 223). Szarukürtjeiket a pásztorok maguk készítették marhaszarvból. Többnyire díszítették is karcolással, savas maratással és felszerelték vállszíjjal, bőrsallangokkal. Éjjeliőrök, bakterek, toronyőrök szintén szarukürttel vagy réztrombitával jelezték az időt. A trombitát helyenként a csordások is igénybe vették (Barkóság), de jeladásra főként a katonaság használta. A postakürt pedig a lovas postakocsik kivonása után is a hírközlés jelképe maradt. Szarukürtjeinknek igen nagy múltja van. Különlegesen értékes, díszes és személyekhez kötött darabjai (például Lehel kürtje) maradtak ránk.
Fából, fakéregből készült, jellegzetes formájú kürtöt használtak a magas hegyek lakói, főként pásztorai. Udvarhely és Csík megye havasi településein szádokkürt, zádokkürt a hársfa kérgéből csavart, 2–3 méter hosszúságú jeladó eszköz neve (MTSz II. 482). Az irodalomban havasi kürtnek nevezett fakürtöt a magyar népcsoportok közül egyedül a havasi székely pásztorok használták. A kalotaszegi, mezőségi magyarok román szóval bucsinnak nevezik, s ők maguk nem éltek vele. Erdélyben a havasi kürt két vagy több hosszú fenyődongából készül, amiket mogyorófaabroncsok tartanak össze. Egyik válfajának tölcséres vége pipa módjára felhajlik, s a dongákat a kürt hosszában rátekert nyír- vagy hársfakéreg vonja be (Kós K. 1985: 50). Megtalálható ez a jeladó eszköz a szomszédos népek magashegyi csoportjainál is (gorálok, huculok, mócok, Naszód-vidéki románok). Sajátos búgó hangot ad, s a két-három erőteljes hangot szünetekkel tagolják. Hegytetőn, havasi tanyán álló pásztor vagy pásztorleány üzen általa. Távolabb a Balkán, illetve az Alpok és Skandinávia havasain követhetjük nyomon. Ismerik azonban Finnországban is, ahol nincsenek havasok.
A hangzó eszközök másik csoportjába sorolhatók a távközlés, jeladás ismert kellékei, a dobok és az ütővel megszólaltatható, fából, fémből készült egyéb hangjelzők. Afrikában a bantu népek magas szintre emelték a hírek közlésére is alkalmas „dobnyelvet”, miáltal országnyi terület lakóival is órákon belül közölhették a híreket. Európában a dobok csoportjába vonható eszközök csupán jeladásra, a figyelem felkeltésére szolgáltak. Egyik nálunk is elterjedt válfaja volt a száldob. Erdélyben egy szál felfüggesztett gerenda vagy deszkalap szolgált erre a célra, rendszerint hársfából (száldokfa), esetleg tölgyfából. A felfüggesztett szál gerendát két ember kongatta nehéz fakalapácsokkal. Szatmár megyében vadriasztásra használtak egy kézben vihető deszkát, amit egy fadarabbal ütögettek és szintén száldobnak neveztek (Magy. Népr. II. 41). Az eszköz neve összefügg a hársfa nyelvjárási száldob, száldok elnevezésével, továbbá a Száldobos, Száldobágy, Doboly típusú helynevekkel és határnevekkel.
Fejlettebb változata a faállványra felfüggesztett fatábla, amelyet kalapáccsal vagy fabunkóval ütögetnek. Általában magaslati pontokon, tornyokon, bányabejáróknál helyezték el, s kis tetőt is emeltek föléje. „Kelepelése” 2–3 km-re is elhallatszott. A 819Felföldön ezt az eszközt főként bányatelepeken, bányavárosokban használták. Selmecbányán 1609-ben kótogó néven említették, Rozsnyó környékén máig kolompnak nevezik. A szlovák bányászok nyelvében klopacska a neve (Paládi-Kovács A. 1985a: 310–311, 1988b: 30). Feljegyezték kopogó, kotokoló, bányászkolomp elnevezését is (Faller J. 1975: 156). Nagybánya, Kapnikbánya környékén, miként a Felföldön, kolomp a neve. A dunántúli, felvidéki bányákban használatos kótogó hossza 60–80 cm, szélessége 10–15 cm, vastagsága 2,5–3 cm volt. Három lyukat is fúrtak vagy égettek bele, hogy hangja harsányabb legyen. Naponta műszakkezdés előtt egy órával szólaltatták meg (a második kopogás kb. 10 percig tartott és a műszak kezdetét jelezte), s megkongatták nagy veszély, tűz esetén, továbbá bányásztemetések alkalmával is.
178. ábra. Száldob és lármafa. A száldob hangjelzésre szolgált, a szalmacsutak fényjelet adott (17–18. század), Csík vm.
Erdélyi bányásztelepüléseken (például Torockó) tóka néven ismerték (Jankó J. 1893a: 161). Székelyföldön szintén tóka, taka a neve, a fakalapácsot helyettesítő bunkós botocska neve pedig kópis (MTSz I. 1169, II. 747). Román ortodox templomok tornyában a 20. század elején is használták. Húsvét előtt nagypénteken az ércharangot helyettesítette. Ilyenkor a magyar római katolikus templomokban sem harangoznak, mert „a harangok Rómába mennek”. Harangszó helyett e napon a barkó, palóc falvakban kereplő szava hallatszik (Molnár B. 1974: 397–398). A tóka, taka szó az erdélyi magyar nyelvjárásokban a 18. század elejétől mutatható ki, valószínűleg 820átvétel a románból. Az Alföld délkeleti peremén (Arad és Csanád m.) dóka alakban ismerték, a keményfatáblát gyakorta felfüggesztett ekevassal helyettesítették (Beke Ö. 1946: 148).
Az Alföldön, a Kisalföldön használták ezt a jeladó eszközt a falvakban állomásozó lovas katonák is. Etetésre, sorakozóra, takarodóra adtak vele parancsot, mint a Vasárnapi Újság 1864-ben megírta. A tárgy rajzát közli Sopron megyéből Bátky cikke nyomán a Magyarság néprajza is (II. 206). A száldob és a hozzá hasonló ütős fatáblák használatát megfigyelték a Harz-hegységben, ahol a szénégetők és felügyelőik az 1850-es évekig használták. Már a 15. században feljegyezték nevét Szász-országban, az Érchegységben, s nagy múltra tekint vissza a stájer tájakon is (Bátky Zs. 1901: 144–145). Hagyományos formái eltűntek, de egyes munkahelyeken (például építkezések) előfordul, hogy a munka kezdetére vagy abbahagyására felfüggesztett síndarab, vaslemez ütögetésével adnak jelt.
Bányatelepeken, vasgyárakban a századfordulón gőzdudával váltották fel (például Ózd, Diósgyőr). Ezek hangja messzebb hangzik, s egész falucsoport számára jelzi az idő múlását. Az ózdi gyár dudáját több faluban vasjankónak becézték, s amíg a karóra, zsebrádió el nem terjedt, megszokott kérdés volt: „Fújtak-e már a gyárban? Fújtak-e már délre?” A táj életének napi ritmusához e jeladások, miként a templomi harangozások, szorosan hozzátartoztak.
A harangozás a hang általi hír- és jeladás igen elterjedt, intézményesített formája. Kultikus eredetű eljárás, s már az ókori Rómában ismerték. Az első templomi harangok az 5. század elején Itáliában készültek, s a kereszténységgel együtt terjedtek el Európában. Magyarországon a 11. század óta adatolható a templomi harangozás. A római keresztény egyház a 12. században kötelezővé tette a templomokhoz tartozó, felszentelt harangok használatát. Sok városunkban működött jelentős harangöntő műhely már a középkor folyamán. Nógrád megyében a 17. század első felében népi harangöntés alakult ki. Termékei, a kis súlyú, öntési hibás harangok ma már ritkán fordulnak elő (Patay P. 1963; 1977: 17–21). Innen a népi szólásmondás: „Annyit ért hozzá, mint hajdú a harangöntéshez”.
A haranglábakon, templomtornyokon felfüggesztett harangok mindenekelőtt az időt jelzik a felekezetük által meghatározott rend szerint. Meg kell különböztetni a harangok egyházi és polgári jellegű használatát. Előbbihez tartoznak az istentiszteletekhez és a temetésekhez kapcsolódó, utóbbihoz a napszakokhoz kötött harangozások. Voltak aztán az év egyes napjaihoz kötött harangozások, mint a békéscsabai evangélikusoknál a Szilveszter-éjféli és a Pál-napi (Dedinszky Gy. 1986: 7–12). A hazánkban megszokott déli harangszót az 1456. évi nándorfehérvári győzelem emlékére rendelték el. Harangszó figyelmezteti a hívőket az istentisztelet kezdetére. Az emberi élet fordulóinak eseményeit (keresztelő, házasságkötés, temetés), akárcsak az ünnepi eseményeket, szintén harangszó jelzi. Pontos jelrendszerét felekezetenként és tájanként változó módon, differenciáltan alakították ki. Nemek és korcsoportok, sőt halálnemek szerint is pontosan megszabták a rendjét. Némely vidéken nem harangoztak a villámsújtotta embernek és az öngyilkosnak. Visontán (Heves m.) férfinak háromszor, nőnek csak kétszer harangoznak a temetésen. Gyermeknek a kisharanggal, de csupán egyszer „cserdítenek” (Hoppál M. 1970: 55).
Egy-egy toronyban több, különböző méretű és más-más hangolású harang található. 821Ezek használata az adományozó (például a kegyúr) kívánságától is függött. Egyes harangokat csak ünnepeken, másokat csak halottak tiszteletére, lelki üdvéért lehetett megszólaltatni.
A megállás nélküli, egyszeri harangozás neve vers, ha több harangot egyidejűleg szólaltatnak meg, akkor összehúzzák. A halottat kikíséri a harangszó. Délben az öreg harangot (a legnagyobbat) húzzák meg, halottért a lélekharang szól. Egyházi szertartás közben csak röviden csendítenek, de ellenség közeledtének hírére vagy természeti csapás idején (árvíz, tűzvész, jégeső) „félreverték a harangot”.
A harangozás felelősségteljes munka, legtöbb helyen az egyházközösségek fizetett alkalmazottjának, a harangozónak a feladata.
A hangos jelek közé tartozik a dobszó, amely a közérdekű közlemények kihirdetését előzte meg. Néhány perces dobverés után a kisbíró kikiáltotta, felolvasta a rábízott közlemény szövegét a dobszó hallatára az utcára kisereglő és hallótávolságban elhelyezkedő lakosoknak. A dobolás és kihirdetés a település meghatározott, arra alkalmas pontjain történt. Doboláshoz nyakban vihető, kétfenekű dobot és két dobverőt használtak a község alkalmazásában álló kisbírók.
A kidobolás, kiharangozás, kolompolás nemcsak az elöljáróság és a hatóság eszköze volt. Etikai vétség esetén (zángózás, házasságtörés, paráznaság) a cselekedetet elítélő közvélemény, illetve a haragosok folyamodtak a híradás ezen zajos formáihoz (például vasedényt kongattak). Ezáltal a vád nyilvánosságra került, a zángózó feleket elítélték, a leány megejtésével vádolt legényt házasságkötésre kényszerítették stb. (Tálasi I. 1938: 222, Tárkány Szücs E. 1981: 345). Zajkeltés, kolompolás adta hírül a Felföld több vidékén – legtovább a palócoknál és a barkóknál – az eljegyzés eseményét is. Ózd és Borsodnádasd környékén az 1950–1960-as években is tartotta magát a régi szokás, hogy az eljegyzést tartó lányos ház előtt az utcán „kolompoltak”. Rendszerint tepsit, mozsarat, vasedényt vertek, marha- és juhkolompokat ráztak a szomszédsághoz tartozó suhancok. A cselekvés bajelhárító, mágikus védekező eredete már régen elhomályosult, de a párválasztást hírül adó üzenet megmaradt.
