SZEMÉLYI KÖZLEKEDÉS
SZEMÉLYI KÖZLEKEDÉS
A gyalogosközlekedés segédeszközei között első hely a lábbelit illeti meg. Ősi lábbelink a sarkatlan bocskor és saru, újabb a csizma. Azonban a falun belül és a határban a falusi nép még az 1950–1960-as években is szívesen járt lábbeli nélkül, mezítláb. Anekdoták szólnak a „mezítlábas paraszt” vastag, érzéketlen talpbőréről, amivel a szúrós búzatarlón is járhatott, s a kovácsműhelyben sem vette észre rögtön, ha tüzes vasdarabra, vasszilánkra, parázsra lépett. Szatmárban a „rétoldali”, az Ecsedi-láp szélén élő falvakról (Tyukod, Ura, Nagyecsed) azt tartotta szomszédságuk, hogy még a templomba is elmentek mezítláb. Városba vagy vásárra menet a csizmát, a bakancsot a vállukon vitték, s csak ismerős falu előtt húzták fel a lábukra, nehogy megszólják őket (Gunda B. 1956: 100).
Bocskort az első világháború után a magyar parasztok már kevés helyen viseltek. Elzárt, peremhelyzetű falvakban, erdélyi nyelvszigeteken azonban később is hordták. Továbbra is viselték a pásztorok (kondások, juhászok), s nyaranta az aratók is felkötötték a tarlón a használt csizmaszárból készült bocskoraikat. Az Alföld kerek orrú és hegyes orrú bocskorfajtáinak közös sajátsága, hogy a lábbeli felső szegélyébe fűzött szíjat hátul, a sarkuk fölött kötik meg. Ezzel szemben az erdélyi román és az udvarhelyi székely bocskor szíját a lábszárukra tekerik, s ott kötik meg (Gunda B. 1989b: 99–101). Ilyen módon kötik fel hegyes orrú bocskorukat a csíki székelyek, a gyimesi csángók is (Vámszer G. 1977: 136–137).
Sok vidéken még az 1920-as években is csak nagy ünnepen húztak csizmát. Így az többet lógott a szegen vagy a rúdon, mint amennyit a lábukon volt. Megbecsültségét jelzi, hogy a Kis-Küküllő vidékén a csizma jegyajándék volt, amit a vőlegény adott a menyasszonynak. A nyoszolyóasszony még a templomban is megmutatta a menyasszonykosárba vitt ajándékok között (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1978: 309). Csizma szintén többféle volt (lásd MN IV. Viselet fejezet), s lehettek eltérések tájak, falvak szerint is. Például a tornaalmásiakat otromba csizmájuk miatt a „nagycsizmás” jelzővel gúnyolták a vidék lakói.
A drága lábbeli kímélésére, helyettesítésére fapapucsok, fabocskorok is szolgálhattak. Gömörben a hámorok munkásai a 19. század derekán hársfából és egy rászögezett bőrdarabból készült fapapucsban dolgoztak. Rozsnyó vidékén a vasolvasztók, vasöntők, hámorok népe slapcsu néven ismert fapapucsot viselt (Paládi-Kovács A. 1988b: 39–40). Ózd, Salgótarján, Diósgyőr vasgyáraiban az olvasztárok, hengerészek az 1950-es évekig dolgoztak fatalpú papucsokban és bakancsokban.
Magyarországon főként a dél-dunántúli német parasztság viselte a klumpa elnevezésű facipőt, melynek párhuzamai Németalföldig vezetnek el bennünket. Készítői 848falusi specialisták, akik puhafából több méretben, nagy tömegben állítják elő és árusítják. A tolna-baranyai német falvakban nők és férfiak egyaránt viselik, de a házba nem lépnek be vele. A klumpák egykor a lakás és az iskola ajtaja mellett, a folyosón sorakoztak. Itt-ott távolabbi német szigeteken (például Szendehely, Nógrád m.) szintén használtak klumpát. Tolnában kevert lakosságú településeken a magyarok is átvették a facipő és bőrtalpú harisnyakapca, a pacsker viseletét (Gyönk, Kölesd). Egy Tolna megyéről 1829-ben készült felmérés a német falvak többségénél megemlíti, hogy télen és sárban facipőt, vulgo klumpa, klumpen hordanak (Egyed A. 1986: 43, 87. stb.). Az 1930-as években megjelent az ún. bőrős klumpa, amit otthon állítottak elő. A fabocskor folyók, tavak közelében másutt is felbukkan. Főként a jégen dolgozó nádvágók, nádaratók használják lábbelijük kímélése végett. Az egyszerű deszkatalptól a magas oldalú klumpáig több formai változata ismeretes. Szegestalpú fabocskorok a jégen is lehetővé teszik a biztonságos járást. Elnevezései közül ismertebb a bocskor, fabocskor, fapapucs, kalaborgya és a klumpa szó (Gunda B. 1940c).
182. ábra. Bocskortípusok (1930-as évek): a) magyar bocskor, Magyarremete (Bihar vm.); b) gyimesi csángó bocskor (Csík vm.); c) régimódi moldvai csángó bocskor, Bogdánfalva (Moldva); d) fából faragott bocskor bőrszíjakkal (Csík vm.)
849A gyalogjárás fontos kellékei a botok. Pásztorok, csőszök, kerülők, erdőt, hegyet járó emberek nem indulnak útnak bot nélkül. Könnyebb terhet, elemózsiát botra akasztva és vállra vetve visznek magukkal a vásárra jószágot terelő gazdák és embereik. Idősebb emberek még a falun belül is görbe bottal közlekednek. A bot biztonságosabbá teszi a járást, ezért a fájós lábú emberek közlekedéséhez nélkülözhetetlen segédeszköz. Egyes tájakon, például a Palócföldön az ún. binkós bot az 1920–1930-as években még hozzátartozott a férfiviselethez. Felnőtt ember nem járt bot nélkül a falun kívül. Azzal indult a vásárba, búcsúba, más falusi lakodalomba, sőt a városba, még a bíróságra is. Sok háznál 3–4 különböző formájú botot tartottak az egyik sarokban. A pásztorok különösen kedvelték az ólmos végű, fém- vagy csontbetétekkel díszített bunkós botokat. Ügyes kezű, faragó pásztorok nemcsak saját maguknak készítették, hanem eladásra is. A palóc juhászok berkenyefából, barkócából faragták a legjobb botokat. Még lábon állva kiszemelték, késsel megvagdosták és egy-két évig helyén hagyták, amíg a fa „kiforrta” sebeit. A fa héját tűz fölött párolva, gőzölve távolították el, majd az istálló hídlása alá tették, hogy szép piros színt nyerjen; végül szalonnával bezsírozták. A kiszemelt fát gyökerénél, bunkóval vágták ki, mert a binkós bot (palócok), macsukás bot (Erdély) különösen kedvelt volt. Gömörből és a Bükk vidékéről tömegével szállítottak botokat az Alföldre, s a „botozás”, a botnak való husángok megkeresése az erdőkben sokaknak speciális foglalkozásává vált (Paládi-Kovács A. 1988b: 132–135). Gyalogos embernek a bot, az ólmos fütykös védekező fegyverül is szolgált. A barkó marhakupecek „nagyerejű tölgyfabottal” járták az országot, s védték magukat a kutyák, rablók támadásaival szemben.
183. ábra. Hótalpak: a) fűzvesszőből fonva (1920-as évek), Karcsa (Zemplén vm.); b) gúzzsal fonva (1950-es évek), Tőkés (Szolnok-Doboka vm.)
Mocsarak, lápok, ingoványok között különös elővigyázatosságot kívánt a közlekedés. Egyik segédeszköze volt a két- vagy háromágú lápi bot, amellyel a pákász, csíkász, halász vagy a réti pásztor vizsgálgatta az ingó lápot, hogy biztonságos helyre léphessen vagy ugorhasson. Ez a bot többnyire három ágcsonkban végződik, s így 850süppedékes helyen is alkalmas támaszkodásra, szilárdabb pontok kitapogatására. Az Ecsedi-lápon használatos lápi botról már Herman Ottó is megemlékezett (Herman O. 1887–88: 207), s az általa közölt rajzot a Magyarság Néprajza is átvette. Hasonló botot használtak a dél-albániai mocsarak halász és vadász lakói még 1930 tájékán is. Tanulságos, az eszköz ősi múltjára fényt vető tény, hogy a régi egyiptomiak kultúrájából szintén előkerült ábrázolása (vö. Gunda B. 1939b: 229).
Ismerték a lápi botot a Körösök két Sárrétjén élő pákászok, s bizonyára használták az ország más mocsaras, rétes tájain is. A Kis-Balaton és a Nagyberek pásztorai ágas botnak, kétágú botnak nevezték. Sima végű bot könnyen becsúszott volna a vízi növények gyökerei közé, s utána buktak volna maguk is, amikor a zsombékot, lápszélt tapogatták vele. Zalavárról lápi bot nélkül – melynek hossza 200–250 cm volt – nem indultak neki a bereknek. Előfordult, hogy a kétágú bot egyik ága letört. Ilyen esetben kis deszkadarabot szegeltek vagy húztak a bot végére, ami segítette a tapogatást és a támaszkodást (Takács L. 1978: 33–34).
Keményebb talajú hegyvidéken – így a Dunántúlhoz közeli osztrák hegyekben – a pásztorok olyan hosszú és viszonylag erős botokat is tartottak maguknál, amivel a patakok vizét átugorhatták. Ezeknek az ugróbotoknak még művészi ábrázolása is fennmaradt az elmúlt századokból (vö. Takács L. 1978: 34). Alkalmi ugróbotokat magyar pásztorok, erdőjárók is használtak az északi és erdélyi hegyvidék patakvölgyeiben.
Ingoványos területen a járást a lábbeli alá kötött fatalp, rövid deszkalap vagy fűzvesszőből, esetleg gyékényből fonott lap, ún. láptalpaló teszi biztonságosabbá. Emlékei a 19. századból a Hanság, a Bodrogköz, a Nagy-Sárrét és az Ecsedi-láp vidékéről maradtak fenn. A sárréti pákász gyékényből fonott, kb. 40 cm átmérőjű, kör alakú talpallóval járt, miközben háromágú lápi botjával tapogatta az ingoványt (Szűcs S. 1942: 78, 83). A bodrogköziek fűzvesszőből fonott, kör alakú lábtalpalót használtak. Egy Kohl nevű német utazó 1842-ben kiadott könyvében megemlékezik a Hanságon keresztül tett útjáról. A talaj állandóan ingadozott alattuk, s találkoztak kaszásokkal, nádvágókkal, akik kis deszkalapot kötöztek a talpuk alá, hogy bátrabban léphessenek (Nagy G. 1972: 104; a Hansághoz Ürmössyné Nagy J. 1929: 55). Az Ormánság-ban szokás volt a befogott lovak patája alá deszkakorongot kötözni, hogy az állatok el ne süllyedjenek a nagy sárban (Gunda B. 1956: 27).
Vizenyős, sáros terepen falábra, gólyalábra álltak az emberek, hogy átlábolják a sekély patakot, tengelydagasztó sarat. A 20. század elején a nagykunsági, sárréti, bihari, baranyai, sőt itt-ott az erdélyi és felföldi gyerekek is iskolába jártak rajta. A rétközi gyerekek (Szabolcs m.) ősszel és tavasszal a nagy sár miatt szintén gólyalábon közlekedtek az utcákon. Baranyában – főként az ormánsági és drávaszögi falvakban – tanítás alatt 40–50 pár mankó volt nekitámasztva az iskola falának. Közlekedőeszköz és egyben játékszer volt a gyermekek számára (Gunda B. 1976a: 315). Agyagos talajú térségekben (például Szilágyság, erdélyi Mezőség) főként a lábbeli kímélése indokolta a faláb használatát. Patakok, sekély folyók átgázolására felnőttek is használták. A halászok helyenként gólyalábon gázolnak a vízben, s közlekednek vele az ártéri, kiöntéses földeken is. Sok vidéken megfigyelték a pásztoroknál (Kiskunság, Nagykunság, Hortobágy). Távolabb tekintve a Landes (Franciaország) pásztorai két méter magas gólyalábaikkal az ügető lóval is lépést tudtak tartani a bozótos, mocsaras 851síkságon (Andree, R. 1889: 99–100). A szláv népeknél és a románoknál a gyalogos közlekedésnek szintén régtől használatos eszköze a gólyaláb. Erdélyi román halászok gólyalábakon gázoltak be a folyók sekély vizébe, s csaptak le szigonyukkal az arra úszó halakra (Butură, V. 1978: 33 kép).
184. ábra. Gólyalábak Erdélyben: a) Magyarderzse (Szolnok-Doboka vm.); b) Botháza (Kolozs vm.); c) Domokos (Szolnok-Doboka vm.); d) Firtosváralja (Udvarhely vm.); e) Csík vm.
Népünknél a falábnak több formai és méretbeni változata ismeretes. Az alföldi faláb általában csak térdig ért és a közepe táján egy-egy talptartó deszka volt az oldalára erősítve. Erre léptek rá, majd a faláb felső szárát körültekert szíjjal, zsineggel a lábszárukhoz kötözték. Felállván a falábra egy hosszú botot, póznát vettek a kezükbe, amire támaszkodhattak járás közben. Gyakorlott ember bot nélkül is tudott járni a rövid falábon. A másik típus jóval hosszabb, s nem kötözik hozzá a lábhoz, csupán ráállnak. Felső végét kezükkel fogják, vagy a hónuk alá dugják. Járás közben ehhez nem használnak botot. A hosszú faláb taposója lehet a rúd ágcsonkja, még gyakrabban mesterséges, azaz faragott vagy toldott fadarab. A faláb (Mezőség, Székelyföld) elterjedt neve gólyaláb (Szatmár, Tiszántúl, Szeged vidéke), cséklye (Palócföld), csáklya (Szilágyság), mankó (Baranya, Somogy), lábka (Alföld, Kisalföld), garagulya (Zemplén), vargaláb (Csík), s Erdélyben itt-ott román jövevényszóval kotorág vagy katariga (Gunda B. 1976a: 314–320; Vámszer G. 1977: 170; Paládi-Kovács A. 1989a: 355–357).
A faláb kezdetleges, alkalmi változatait igen elterjedten és régtől fogva használja az emberiség. Nemcsak az ókori görögök és rómaiak, de a középkori németek és hollandok is ismerték. Pieter Bruegel 1560-ban készült festményével kezdődő újkori ikonográfiája szintén a gólyaláb széles elterjedtségét bizonyítja (Gunda B. 1976a: 318–319). Egyes afrikai népek maszkos, kultikus táncainak, szertartásainak fontos 852kelléke. Szórványosan előfordul az európai (olasz, francia, svéd) parasztkultúrák maszkos szokásaiban is.
Megnehezíti a gyalogosközlekedést a vastag, süppedős hóréteg is. Pásztorok, vadászok, erdőmunkások hótalp segítségével közlekedtek, különösen a Kárpátok magas hegyvidékein. Népcsoportjaink közül főként az erdélyi székelység ismeri. Ismeretes Ung és Szatmár megyében, s a Lápos folyó vidékén (Szolnok-Doboka m.). Voltaképpen rácsos fonatú, hajlékony faabroncsból készült, kerek vagy ovális formájú keret, amely a lábbeli talpára kötve megakadályozza, hogy a viselője a hóban elsüppedjen. Fonadéka lehet háncs, bőrszalag vagy zsineg. Esetenként keskeny léceket illesztenek vagy kerek bőrdarabot feszítenek ki a kb. 35–40 cm átmérőjű keretbe. A magyar hótalp általában nyírfa- vagy kőrisfaabroncs, amit zsinórokkal behálóznak. Erdélyi hótalpak fonadéka többnyire bőrszalagokból készült. A Bodrogközben 30–40 cm átmérőjű, kör vagy ellipszis alakú hótalpat használtak. Ennek kerete fűzfaabroncsból készült, amit vékonyabb fűzvesszővel befontak. A csizmára lapos szíjjal, madzaggal kötözték fel (Nagy G. 1971: 111).
Székelyföldi neve kereplye, köröpje. Említhető még a kerpeje, lábki, siklyó, sikolya, kosárcsik. A kereplye szó és alakváltozatai a szomszédos szláv nyelvekből kerültek a magyarba. Szlovén neve kerplje (Chernelházi Chernel 1897: 4). Nem valószínű azonban, hogy a tárgyat is a délszlávoktól vettük át, hiszen ismeri a Kárpátok minden népe (románok, szászok, ukránok, szlovákok stb.); leírták a Balkánon, az Alpokban, a Pireneusokban, a Kaukázusban (Gunda B. 1940d; Moszyński, K. 1967: I. 636; Baran, L. 1973: 79–80, 85; Marinov, V. 1973: 352, 354). Használják a skandinávok és a sarki övezet népei. Eredete a prehisztorikus időkbe nyúlik vissza. Az arktikus népek – különösen az amerikai földrészen – valóságos „művészetté fejlesztették” a hótalpkészítést. Ez a közlekedőeszköz minden valószínűség szerint Szibéria déli, délnyugati részén alakult ki, azonban Eurázsiában a sí kifejlesztése után a hótalp formai, technikai tökéletesítése abbamaradt (Lips, J. 1962: 196; Birket-Smith, K. 1969: 197). Talán ez magyarázza, hogy Közép-Európában és Skandináviában, a sarki térségek peremein egészen napjainkig a legegyszerűbb fonatos hótalp őrződött meg. Amikor nagy a hó Észak-Svédországban (Dalarna vidékén), a lovak patájára is hótalpat kötnek (Levander, L. 1943: 274. és 244–245. kép).
A sí, nemzetközi szóval skí, a magyarságnál nem használatos, illetve nem népi eredetű eszköz. Neve német közvetítéssel került a magyarba az 1880-as években. Ez a skandináv eredetű innováció nálunk megmaradt az egyik téli sport kellékének, népi használatba nem ment át. Havon szánkázni fából készült kezdetleges gyalogszánokon a falusi gyermekek is szoktak. Divattá, népszerű téli játékká az utóbbi száz évben vált, s a városok ródlija már iparos vagy egyenesen gyári termék volt.
Bajos a közlekedés eljegesedett téli utakon, befagyott tavak, folyók jégpáncélján is. Igás lovak patájára, jármos ökrök körmére téli patkót szoktak felrakatni a kováccsal az ország számos vidékén (MNA II. 119 térkép). Ez karmaival befúródik a jégbe, s biztosabbá teszi a jószág járását. Háromszéken a marha patájába vert jégszeget ikszegnek nevezték (MTSz I. 472). Parasztságunk zöme lábbelijére jégpatkót nem kötött, inkább alkalmi megoldásokhoz folyamodott. Szöget vert a csizmája, bakancsa sarkába vagy szalmával, zsákdarabbal, ronggyal tekerte körül a lábbelijét. Jégpatkónak a lábbelire időlegesen felköthető, hegyes körmökkel készült eszközt nevezik, 853amely a jégen és csúszós terepen szolgálja a járás biztonságát. Körmei a test súlya alatt befúródnak a jégbe, jeges talajba és ezzel óvja meg viselőjét az eséstől.
A jégpatkónak számos formai változatát ismerjük. Készítői falusi kovácsok voltak, ez a tény magyarázza a lokális változatok gazdagságát. Legelterjedtebb a négy körömmel és két felfelé hajló kengyelvassal készült jégpatkó, de nem ritka a három- és a kétkörmös forma sem. A jégpatkót általában a kengyelvasba vagy a talpvasba erősített szíjakkal kötik fel a lábbelire.
185. ábra. Jégpatkók: a–b) Torockó (Torda-Aranyos vm.); c) Szenna (Somogy vm.); d–e) Balaton környéke; f) Alföld; g) Tisza-vidék; h) a jégpatkó felerősítése
854Elnevezései közül a Dunántúlon, Kisalföldön a patkó, jégpatkó a leggyakoribb (Herman O. 1887–88: I. 380–381); ezt említik Szeged vidékéről, ahol a jégen járást egy szöges végű bot, a gusztony is segítette (Bálint S. 1977a: 22). Szórványosan előfordul még a macska, köröm elnevezés is. Talpisnak hívják a hétfalusi csángók. Vaskapaszkodó volt a neve Szarvaskőn (Heves m.). Részeinek szintén volt terminológiája: szár, fül, csecs, talp, köröm stb.
A jégpatkó elmaradhatatlan segédeszköze volt a tavak és folyók lékelésen alapuló téli halászatának. Tihanyban és a Balatonon általában még a kivágandó lékek helyét is jégpatkóval jelölték ki a körvonalak „megkörmözésével”. 1880–1890 tájékán a drávaszögi halászok télen is bocskorban jártak, jégpatkójukat a bocskorviselethez alakították, ezért ragaszkodtak a nagyobb talpfelületű, nyelves formához. Ugyanakkor a balatoniak már csizmát viseltek, s kengyeles jégpatkót használtak hozzá (Herman O. 1887–88: I. 380–381). Négy-„körmös”, félkengyeles volt a dunai halászok jégpatkója Baja vidékén. A halászokhoz hasonló módon viselték a jégpatkót a nádvágók, amikor a nádtoló kaszát a jégen maguk előtt csúsztatva „törték a nádat”. E foglalkozásokhoz kötődik a tárgy használata a Fertő, a Hanság, a Csallóköz, a Szigetköz, a Balaton, a Velencei-tó, a tolnai Sárköz és a bihari Sárrétek vidékén. A földrajzi környezethez és az említett foglalkozásokhoz kötődik ez a tárgy más népeknél is, például Lengyelország és Belorusszia mocsárvidékein (Moszyński, K. 1967: I. 638–640).
A jégpatkó nélkülözhetetlen eszköz a magas hegyek sziklás útjait járó pásztorok, vadászok, erdőmunkások számára. Hozzátartozik a gyimesi csángók, a Brassó és a Fogaras megyei román pásztorok felszereléséhez (Dunăre, N. 1972: 365). A Kárpátok és az Alpok népei mind ismerik a jégpatkó valamelyik formai változatát. Fakitermelésnél és -szállításnál, a facsúsztatók jeges pályáin dolgozó erdőmunkások számára nélkülözhetetlen (Weiss, R. 1941: Abb 13; Morvay P. 1939: 2–5). Közép-Európában bronzkori és vaskori leletek igazolják a jégpatkók több ezer éves múltját. Kezdetlegesebb csúszást gátló eszközöket korábban is használtak az emberek. Arktikus népek (csukcsok, eszkimók) nemrég még fából, csontból, fókabőrből készítettek fogazott, lábbelire köthető kapaszkodókat, melyekkel a jégen is biztonságosan közlekedhettek (Morvay P. 1939: 1–2).
A jégen közlekedéshez tartozik a fa- és csontkorcsolya, az ironga is. Ironga a ló vagy szarvasmarha lábszárcsontjából készült csontkorcsolya elterjedt népi neve. Kezdetleges formai változatát nem kötötték a lábukhoz, csak ráálltak. Megfelelő test- és lábtartás esetén az ironga a lábbeli alatt maradt a test ránehezedő súlya és a csont érdessége folytán. Az irongázó, hogy mozgásba lendüljön, egy hegyes, szög végű bottal (gusztony, csáklyás pálca) döfködte a jeget, beroggyantott térdei között hátra eresztve. Mivel lábait nem emelhette fel, a korcsolyázás csak egyenes vonalban történhetett és nem volt mód az egymás előli kitérésre sem (Herman O. 1902: 11). Az ironga másik, fejlettebb formája két végén fúrott lyukkal készült, s vékony szíjjal, zsineggel szorosan felköthető volt a lábbelire. Csontkorcsolyát a 20. század első harmadában még csaknem mindenütt használtak a Tisza mentén. Szórványosan Ungban, Szilágyban, Erdélyben, a Székelyföldön és a nyelvterület más részein is kedvelt játéka volt a parasztifjúságnak. Elnevezése Erdélyben csáklya, Nógrádban ilinka, ilonka, Szatmárban, Szolnok-Dobokában sikonka, Csallóközben sikolya, több 855alföldi helyen csúszka, csuszinga. Ezek többsége belső fejlődésű szó, s a jégen csúszást jelentő igékkel tart kapcsolatot (csúszik, sinkózik, siklik, iringál).
A csontkorcsolyát Európa és Ázsia északi részein már a prehisztorikus időkben ismerték. Régészeti leletek mellett Észak- és Nyugat-Európában régi írásos dokumentumok is tanúsítják használatát (például az Edda és a rúnák). 12. századi feljegyzések szerint Norvégiában a korcsolya lócsontból, Izlandon juhcsontból készült. Olaus Magnus a fényesre csiszolt vaskorcsolyák mellett megemlékezett a szarvas- és juhcsontból készült eszközökről is. A londoni ifjúság 1598-ban a City közelében elterülő Moorfielden állatcsontokat a talpa alá kötve és magát szeges botokkal lendületbe hozva oly sebesen siklott „mint a repülő madár” (Herman O. 1902: 8–10).
186. ábra. Gyermekek havon és jégen csúszkálásának eszközei: a–b) fakorcsolyák vagy csáklyák; c–d) korcsiák jégen csúszkáláshoz; e) gyermekszán (1950-es évek), Esztelnek (Háromszék vm.)
Esztergomban a 14. század első felében készült csontkorcsolyákat tártak fel a régészek. Marhacsontból készültek, s csak egyik részük volt kifúrva. Egy csontmegmunkáló műhelyben készülhettek, talán az 1339-ben „Korcsolyásnak” nevezett Hench mester termékei (Horváth I. 1978: 326–327). Ismeretlen eredetű, de a szomszéd nyelvekbe a magyarból átkerült korcsolya szavunk első írásos előfordulása ezek szerint nem a hordók rakodásához szolgáló gerendákra (TESz II. 571), hanem a 856csontkorcsolyákra vonatkoztatható. Ez utóbbi jelentés nem a 18. század végén tűnt fel először, mint a TESz írja, hanem sokkal korábban.
Régiségben vetekszik a csontkorcsolyával a fakorcsolya. A kiszemelt 25–30 cm-es fát „élesre faragják”, míg csak keresztmetszete háromszöghöz nem közelít. Egyik oldala a talphoz simul, ellentétes éle a jégen csúszik. Két végén keresztben átfúrják és egy-egy zsineget, bőrszíjat fűznek a lyukba, amivel a fakorcsolya felköthető a lábbelire. Előfordult, hogy a talphoz simuló oldalára két keresztlécet csapoltak, s ahhoz kötözték. A fakorcsolyát a fejlődés későbbi fokán vaséllel látták el. Hollandiában a 13. század folyamán tűnt fel a vasélű fakorcsolya, a modern acélkorcsolya viszont csak 1850 körül. Nálunk a falusi ifjúság az 1930–1940-es években sem használt még gyárilag készült korcsolyát (Györffy I. é. n. (1934)d: 254). A fakorcsolya főként a gyermekek, fiatalok téli szórakozására szolgált, közlekedésre nem használták. Lónyán (Bereg m.) szeges bottal hajtották a fakorcsolyát, Esztelneken (Háromszék m.) a csáklyát vagy glicsut (Babus J. 1959: 40; Gazda K. 1980: 252–253). Csíkszent-imrén a gilicsnek nevezett fakorcsolya talpán a kopás ellen vaspánt volt (Vámszer G. 1977: 170). Losoncon (Nógrád m.), Vácon (Pest m.) a fakorcsolya neve slutyifa, amelynek élébe egy használt kés vasa volt beverve (MTSz II. 409).
Korcsia, korcsiacska volt a neve Háromszékben a gyalogszánkóhoz hasonló csúszóeszköznek. Két keskeny, elöl sem felgörbülő talpfára deszkaülőkét szögeltek, s ráülve két szeges bot segítségével lökték magukat a jégen (Vámszer G. 1977: 170; Gazda K. 1980: 253–254). Szlavóniában a korciáz ige jelentése: „lábára egy darab jeget kötve csúszkál” (MTSz I. 1176). Tiszalök, Tiszadob környékén (Szabolcs m.) szokás volt a beállt folyó hátán jégkockán szállítani. Szegény emberek ilyen „jég-szánkán” csúsztatták el pár véka búzájukat a malomba. A zsákkal megterhelt jégtáblát egy bottal vagy faággal tolták maguk előtt (Ecsedi I. 1926b: 144). Téli halászat idején a balatoni halászok valódi, fából készült gyalogszánkókkal vitték ki a tóra szerszámaikat, hálóikat és az eleséget (Herman O. 1887–88: I. 383).
A Balaton jegén használt fakutya voltaképpen gyalogszánkó, de a székely korcsiá-tól eltérően magas üléssel van ellátva. Újabb eredetű eszköz, úri passzió. A fakutyázó a járművén ülve két szöges végű bottal a jeget lökdösve hajtja magát előre (Sági K. 1971: 347–352). Előképe azonban a népi gyermekjátékok között megtalálható.
Magyarországon még az ún. „vízenjárók”, azaz halászok, hajósok, révészek, tutajosok sem tudtak rendesen úszni. A mély vizektől távol élő parasztságnak meg alkalma sem volt arra, hogy megtanuljon. Ezért különféle segédeszközökhöz folyamodtak, ha jármű hiányában kellett átkelni a vízen. Az Alföldön az úszni nem tudók többnyire tutajnak, úszónádnak nevezett nádkötegre hasaltak és kézzel hajtották magukat előre. Alföldi vizeken nagy tököt, felfújt hólyagot, bendőt, kisebb hordót vagy nagy cserépfazekat, méginkább deszkát, farönköt vettek igénybe az úszáshoz. Elterjedt népi úszásmód az ún. „kutyaúszás”, ami azt jelenti, hogy az úszó nem szabályos, egyenletes mozdulatokkal, ritmusos levegővétellel, hanem kézzel-lábbal csapkodva tartja fenn magát a víz színén. A Duna szigetein legeltető szigetközi és sárközi pásztorok, ha nem volt ladik, a ló vagy szarvasmarha farkába kapaszkodva szokták átúszni a folyam ágait. Úszáshoz még a 20. század elején is kobaktököket kötöttek a felkarjukra a baranyai, somogyi pásztorok és parasztok (például Barcs, Szigetvár vidékén). Az alföldiek nádkévét, pallót, felfújt hólyagot vettek segédletül.
857Honfoglaló őseink állatbőrből készült, levegővel felfújt tömlőkre feküdve keltek át a Dunán, s vándorútjuk során más nagy folyókon is. Anonymus szerint 884-ben Álmosék „az Etel (Volga) folyót pogány módra tömlőn ülve úsztatták át” (Anony-mus 1977: 84). Bizánci források szerint hasonló módon keltek át a folyókon a kunok, s a többi lovas nomád nép is követte ezt az úszásmódot. II. Asszurnaszirpal (i. e. 884–859) asszír uralkodó nimrudi tróntermében látható egy dombormű, amely tömlőket felfújó, majd azokon úszó asszír katonákat ábrázol. Tömlőt elsősorban juh, csikó és borjú, ritkábban kecske, kutya, nyúl bőréből készítettek. Ezen állatok „töm-lőre nyúzása” napjainkig ismeretes. Azt jelenti, hogy a fejtől és az alsó végtagoktól eltekintve egyetlen darabban húzzák le a bőrt az állat testéről, anélkül, hogy a hasán felmetszenék (Ecsedi I. 1914: 214). A tömlő mint tárolóedény is igen ősi eszköze az emberiségnek. Bor, víz, tej, túró stb. tárolásában és szállításában is nélkülözhetetlen szerepet játszott (Hubschmied, J. 1955).
Eszközöket és találékonyságot kívánt a személyi közlekedés meredek magaslatokra és mélységekbe. A fára mászás főként a gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodáshoz kapcsolódott. Fészekrablás, gyümölcsszedés céljából a fiatal fiúk magas fákra is felmásztak segédeszköz nélkül. Erdei méhek odúját kifosztó mézvadászok, lombtakarmányt, fagyöngyöt gyűjtögető állattartók és madarászok fejszék, fatörzsbe verhető ékek, kapcsok segítségével másztak fel a magasabb fákra. Gyakran használtak kezdetleges létrákat, főként fenyőből csonkolt ágasfákat. Készíthették lombos fafajból is, lehetőleg sudár, egyenes növésű egyedekből. A létrát pótló ágasfa neve Székelyföldön csereke, csereklye, Erdély más részein és a Felföld keleti részén osztoró, öszrő, üsztürü (MTSz I. 294, II. 49). Parasztgazdaságok nélkülözhetetlen eszköze a hosszú létra, ami kazlakhoz, tetőjavításhoz bármikor kéznél van. Erdélyben és a Dunántúlon inkább lajtorja, a palócoknál rétla, rétlya, Abaúj-Tornában lábtó néven ismeretes.
A vertikális közlekedés, szállítás speciális eszközei bizonyos iparágakhoz, foglalkozásokhoz kötődnek (bányászat, kőműves, ács, kútásó és veremásó mesterség). Vermekbe, kutakba lejuthattak létrán is, a kazalrakodáshoz pedig megfeleltek egyszerű emelő gépezetek, például kútgémszerű gólyák (Paládi-Kovács A. 1979a: 433). A 19. század közepétől vannak adatok az ökörrel vont csigás emelőgépekről. Ezeket főként alföldi uradalmak használták a kazalrakodáshoz. Jelentősebb szintkülönbségeket kellett legyőzni a bányászatban. Kezdetben – lejtős aknában később is – a kőzetbe vésett lépcsőkön, illetve csonkolt ágasfa-létrákon közlekedtek a bányászok. Ezek a hágók, hágcsófák a középkor végén átadták a helyüket a valódi létráknak, majd a 15–16. században a 30–40 fokos lejtéssel készült csúsztató is megjelent a sel-meci bányákban. Ez két egyenes szálfából készült, amit egymástól 20–25 cm távolságra helyeztek el, s a köztük levő teret sima deszkával lepadlózták. A bányászok szétvetett lábakkal ültek a szálfákra és gyorsan lesiklottak rajtuk. Jó szolgálatot tett a széles kötényként hátul viselt farbőr és a csúsztató mellett kifeszített vastag kötél. A bányász a kötélbe kapaszkodva némileg fékezhette a sebességét. A bányából kifelé azonban ismét csak létrán vagy lépcsőn közlekedhettek, s a bányák mélyülésével a kijutás egyre több időt és fáradságot kívánt. A 16–17. században nálunk is megjelentek a hengercsigára tekert szállítókötelek. Ezeket emberi erővel vagy lovakkal hajtották. A kötél másik végén kötélhurok, bőrhám vagy fabödöny szolgált a bányászok részére. Magyarországon a 858bőrszíjakból készült selmeci kötélhámot használták a bányák többségében. Selmec-bányán a 17. század végén írták róla: „Utolsónak ültünk a bőrhámba; így a legbiztonságosabb. Mert ha a felsőkkel a hám (ez a hosszú kötélre erősített bőr, amelyen a leszállók ülnek) elszakadna, az alatta lévőkből is többet agyonüthet. Először imádkoztunk, s aztán beültünk s egy tekerőhengerrel ötvenöles kötélen lebocsátkoztunk” (Magyar Simplicissimus 1956: 232). A gyorsan pusztuló kenderkötélen a személyszállítás sok veszélyt rejtett magában, azonban a sodronykötél és vele az ún. „kasos szállítás” csak 1834 után kezdett elterjedni (Faller J. 1975: 30–37). Addig az aknában le- és feljáró kötélre csatlakozó hevederek, amelyekbe egy-egy bányász ülhetett, olykor csak háncsból, kenderkócból készültek, s állandó életveszélyt jelentettek. Kútásók közlekedése a mélyebb kutakban szintén kötélre, láncra szerelt és hengercsigával, kézi vitlával (csör-lővel), felhúzott hámok, vödrök révén történt.
A személyi közlekedés gyalogos formái a 20. század első felében egyre inkább visszaszorultak. Legtovább az állatvásárokra jószágot hajtó gazdák, pásztorok, hajcsárok és a katolikus kegyhelyeket látogató zarándokok tartották meg ezt a hagyományt. Búcsújáró csoportok falvanként szerveződtek, s a falu templomától indultak útnak. Elöl vitte valaki a feszületet, utána lépdelt az előénekes búcsúvezető. Templomuk több zászlaját is magukkal vitték, s amikor másik processzióval (búcsús menettel) találkoztak, köszönésképpen meghajtották lobogóikat egymás felé. A búcsújáró csoportok évszázadok óta ugyanazon az útvonalon haladtak, s esetleg útközben is megháltak egy-két alkalommal. Úti élelmüket, holmijukat a palóc nők díszes búcsústarisznyában vitték a hátukon. Hazafelé is napokig tartott gyalogútjuk, s hozzátartozóik már a falu határában várták őket (Paládi-Kovács A. 1982a: 151).
Hosszabb útra azonban inkább nyerges lovon vagy járműveken, lovas kocsin indultak. A nyergelés, lovaglás és a járművek leírása később következik, de az utazással kapcsolatos néhány szokásra és tárgyra itt kell kitérni. Akik postakocsival utaztak, számoltak azzal, hogy a lehető legköltségesebb és legkényelmetlenebb járművet veszik igénybe. Császári és királyi postakocsival kb. 5 mérföldet tudtak megtenni óránként. Olcsóbb és gyorsabb volt az osztrák határtól Pestig fuvarozó „paraszt-posta”, amit az országút mentén élő parasztok szerveztek meg és tartottak fenn, noha a kormányzat eleinte ellenezte. „Bámulatos – írta róluk Paget – milyen iramban hajtják ezek az emberek a könnyű, bécsi utazókocsik elé fogott négy apró lovukat...” (Paget, J. 1987: 32–33).
Az 1870–1880-as évektől a vasúti közlekedés, az 1920-as évektől a kerékpár gyors térhódítása, az 1940–1950-es években pedig a helyközi autóbuszjáratok megindulása teljesen kiszorította a hagyományos eszközöket, s megváltoztatta az utazással kapcsolatos szokásokat és mentalitást. Régi forgalmi szabály volt, hogy az üres szekér kitér a terhes szekér elől, a lovas kitér az ökrök elől, s a paraszt utat ad az úri batárnak, hintónak. A motorizációval a forgalmi szabályok is megváltoztak.
Sokat úton lévő fuvarosok – különösen a meszesek – sátoros, kóberes szekérrel jártak. Fazekasáruval, borvízzel szekerezők is rendszerint gyékényponyvával, ernyővel közlekedtek. A Tiszántúlon a gazdák is használtak ekhós szekeret. Személyszállításhoz a parasztgazdák a nyelvterület nagyobb részén kast tettek a szekérre, szénát, s helyenként párnát is tettek a kasba, s meleg pokrócokat, csergéket, ha hosszabb útra indultak. Az utasoknak – a bakon ülő kocsisoknak különösen – tanácsos volt meleg 859gubát, subát vagy legalább szűrt is magukkal vinni. Személyszállításra könnyebb, kisebb és díszesebb járműveket, kocsikat és szánokat tartottak. Az atyhai (Udvarhely m.) székelyek ilyen célra mindig a félvágás szekeret fogták be. Lakodalom alkalmával a kerekek küllőire s a szekérlajtorja pálcáira színes papírcsíkokat kötöztek, s a lovakat is feldíszítették (Pusztainé Madar I. 1973: 141). Lakodalmas kocsik és szánok feldíszítése országszerte szokásban volt. A nemesség és a parasztság tehetős rétege a 19. század közepén már féderes, rugós hintókon járt, s különösen az Alföldön terjedt el a féderes taligák (atyafitagadó) használata.
A Dunántúl s a Kisalföld parasztsága vesszőből font üléskosarat használt utazáshoz az 1950–1960-as évekig. Ezt főként a lovas kocsi elején helyezték el. Alsó felét szénával töltötték meg, felső része elöl nyitott, hátul zárt volt, s szénát vagy párnát tettek melléje, hogy melegítse a derekukat. Az Alföldön az ülés többnyire keresztbe tett deszka volt, esetleg bőrrel bevont karos ülés, csatos ülés. A palócok, barkók kedvelték a szalmafonatos kapcsos ülést. A párna a híres magyar „kocsiszekérhez” a középkor végétől hozzátartozott; már a legkorábbi híradások is megemlékeztek róla. Erdélyről szólva jegyezték fel az 1680-as években: „A párnazsákból hátul ülést csinálnak, a párnazsákra szőnyeget terítenek, s hátuk mögé szép, cifra török vánkost tesznek. A párnazsák mellé hátul mindenféle apróságot raknak. Az útra egy fazék káposztát főznek, s valami sültet visznek magukkal, fehér cipót, palackban vagy pincetokban bort... Némely főrendek után társzekereken viszik az enni- s innivalót, főként ha nagy csapattal vannak, s hosszú útra mennek” (Magyar Simplicissimus 1956: 160–161). Télen nélkülözhetetlen kellék volt a lábzsák, amit birkabőrrel szoktak kibélelni. Paget első erdélyi utazásán maga is kipróbálta, s „az emberi ész egyik legnagyszerűbb találmánya”-ként emlékezett meg róla (Paget, J. 1987: 256). A párnazsákból készült ülés mellett a hintó derekában vitt utazóláda, s a kisebb ládák, kosarak is említést érdemelnek (Apor P. 1972: 45–46). Kocsipárna 1806-ban Kismarján (Bihar m.) köznemesi szinten is használatos volt (Varga Gy. 1978: 285).
A hosszabb-rövidebb szekeres utazások kellékei voltak a különböző kosarak és ládák. Nagysajón (Beszterce-Naszód m.) 1681-ben szepet néven említik a vesszőből font, bőrrel bélelt utazókosarat (B. Nagy M. 1973: 195). A szekérderékba akasztható kosarat Lónyán (Bereg m.) korsókosár, Dunapatajon (Pest m.) oldalkosár néven ismerték. Vízzel, borral töltött korsót, kefét, lóvakarót, apróbb tárgyakat hordoztak benne az 1950-es évek végéig (NÉ 1962: 243–244; Babus J. 1959: 21). Az inventáriumokban országszerte fel-feltűnik a 19. században a kocsiláda és a szekérláda is. Hajdúböszörményben a századfordulón ülísláda néven ismerték (NÉ 1956: 266). Fuvarosok, hosszú útra menők szekerén vagy kocsiján helyet kapott az abrakostarisznya, s némi abraktakarmány is.
Hosszabb utazás előtt – tekintettel az utazás veszélyeire, kockázataira – némelyek végrendeletet írattak, legtöbben imádkoztak, s hosszan búcsúzkodtak szeretteiktől. Az utazáshoz számos szokás és hiedelem tapadt. Palócföldön a nagyobb útra készülő gazda indulás előtt ostornyelével keresztet húzott lovai előtt a porba. Sok vidéken a gazda felszállás előtt keresztet vetett a lovak felé, majd a bakra felülvén „Jézus segíts” fohászkodással csapott a lovak közé. Azt tartották, hogy déli harangszó alatt útnak indulni nem szerencsés. Az utazás sikerére előjelekből következtettek. Keresetlen talált patkó, találkozás kéményseprővel vagy cigánnyal szerencsét jelentett. 860Szerencsétlenséget jósoltak viszont abból, ha nyúl vagy fekete macska szaladt előttük keresztbe az úton. Az utazással kapcsolatos gazdag hiedelemkör egész Európában meglehetősen egységes.
