RUDAK ÉS KAMPÓK
RUDAK ÉS KAMPÓK
A teherhordó eszközöknek ez a csoportja különböző rendeltetésű, méretezésű, formájú tárgyakat ölel fel. Vállra vett kapanyél, kaszanyél, fejszenyél is lehet teherhordó eszköz, ha ráakasztják a tarisznyát vagy a vizesedényt. Érdemes mindjárt elkülöníteni a vállon és a kézben vitt rudak csoportját. Előbbiek közül főként Erdélyben és Moldvában volt használatban a kétszeresen görbe vízhordó vállhorog, amit rendesen a helyben használatos vizesedényről neveztek el (légelyhordó, budullóhordó, budonkahordó, kantahordó, Moldvában bóta- vagy fedeleshordó stb.). E horgas bot hossza 75–85 cm. Horgára akasztják a víztartó edényt, ami a hátukhoz simul, a bot nagy hajlata pedig a vállukon fekszik. Hosszabb elülső végét menet közben egyik kezükkel fogják. Előfordul, hogy a horgas bot elülső végére vaskampót erősítenek, s arra is akasztanak egy kisebb vizesedényt, hogy kiegyensúlyozza a terhet, könnyítse a kéz munkáját. Kalotaszegen a kantahordó horgas fát szépen kidíszítették, ami megbecsültségét mutatja. Egyes erdélyi román népcsoportok, így a mócok és a mokányok, cîrlig néven ismerik a vízhordó vállhorgot. Liptóban, Észak-Gömörben a szlovák parasztok nagy takarmányos kast cipeltek a hátukon vállukra vett, rövid horgas bot segítségével (Paládi-Kovács A. 1981a: 320–323; Bocşe, M. 1975: 588; Halász P. 1996: 292–294).
A vízhordó vállrudak elterjedtsége a magyar nyelvterületen ennél szélesebb. Ismerik a Dunántúl, az Alföld és az északi népterület sok pontján, de Erdélyben, a Kisalföldön és a Rábától nyugatra nem használatos. A vízhordáshoz használt vályús válliga, amit Észak- és Nyugat-Európa népei használtak, de a keleti szlávoknál és közeli lengyel, német tájakon is elterjedt (Szilézia, Szepesség), a magyaroknál ismeretlen (Paládi-Kovács A. 1981a: 312–313). Ez az eszköz használat közben vályús oldalával fekszik a teherhordó személy két vállán, rásimul a tarkójára, a rúd láncai a reájuk akasztott vizesedényekkel pedig kétoldalt a karjai mellett függnek. A magyar nyelvterületen csupa olyan vállrúd ismeretes, amit a teherhordó személy egyik vállára fektetve visz, s a rudat eközben a menetiránnyal párhuzamosan tartja. Magyarországon 865ezek a vállrudak elsősorban vizesedények szállítására szolgáltak. Az Alföld nevezetes állattartó vidékein, például a Hortobágyon ételhordó rúd néven ismeretes a középtájon kicsit lapos, 1,5 m hosszú, végein 30–40 cm-es drótkampókkal felszerelt vállrúd. Ott a tanyás bojtár vagy talyigás a rúd egyik végére akasztotta a meleg étellel teli bográcsot, másik végére pedig a kenyeres, eleséges tarisznyát, úgy vitte az ebédet a távolabb legeltető pásztoroknak (Ecsedi I. 1914: 147). A Balkánon és Európa déli övezetében rendszeresen hordtak ily módon üstöket, kosarakat, tarisznyákat. Délkelet-Ázsiában pedig még a földet is bambusz vállrudak két végére függesztett kerek kosarakban szállítják.
Népünk a vízhordó vállrudak két alaptípusát ismeri:
– hajlított vállrúd, függesztett kampó nélkül,
– egyenes, hengeres vállrúd, függesztett kampókkal ellátva (Paládi-Kovács A. 1981a: 314–316).
Ezek elterjedtsége igen tanulságos. Az ív alakú, hajlított vállrúd a nyelvterület déli részein, főként a Bácskában és a Bánságban terjedt el, de szórványosan megtalálható egészen a Balaton és a Hármas-Körös vonaláig. Használatos a moldvai csángók körében, akik tarisznyát is szállítanak vele. Ez a típus jellegzetesen dél-európai eredetű, hozzánk a Balkán felől került be. Igen kedvelt a szerbek, horvátok, így a hazai sokác és bunyevác közösségek körében. Mohácson a sokácoknál díszesen festett, tükörrel ellátott darabjait találták. Az ilyen cifra, tükrös vállrudakat leányok kapták szerelmi ajándékként. A délszláv–magyar interetnikus kapcsolatokra utal a vízhordó rúd ezen típusának terminológiája. Délvidéken a szerb-horvát kölcsönszó, az abra-nyica, obranyica terjedt el, Moldvában és Bukovinában pedig a moldovánok, ukránok között ismert karamiszla szóval nevezik meg a magyarok is (Paládi-Kovács A. 1981a: 316–319; Gunda B. 1982: 204–207; MNA III. 211. térkép; Halász P. 1996: 293–294).
A másik, a függesztett kampókkal felszerelt vízhordó vállrúd elterjedtebb, terminológiája is változatosabb (váska, vácska, csingafa, horog, gagó, kákó, garagulya, vállgém stb.). Ez a típus ismeretes a szomszédos szlovákságnál, továbbá a Lengyel Kárpátokban, de ott is szórványos az elterjedtsége (Gunda B. 1955a, 1956: 101–102, 1978: 142–145; Andel, K.–Markuš, M. 1971: 385; Tyłkowa, D. 1981: 38, 41). Nálunk a Dunántúlon, az északi magyar népterületen, továbbá az Alföld középső és északi tájain fordul elő. Használata a kutak elszaporodásával párhuzamosan erősen visszaszorult az utóbbi 100–150 év folyamán. Legtovább a perifériák, a falu és város végi negyedek, a puszták, bányatelepek, juhásztanyák szegény népe őrizte meg, de ők is csak kényszerűségből.
Mindkét típusnak több formai változata alakult ki. A vízhordó vállrudak hossza legalább 100 cm, de rendszerint 110–130 cm között mozog. Mindkét típusba tartozó vállrudakat kézművesek állították elő. A függesztett vaskampót, láncot kovácsok, a hajlított, vésett, kampós vagy horgas vállrudat pedig bognárok készítették. Tartós, szívós, nehezen repedő fanemeket használtak hozzá (szil, dió, eper).
A teherhordó rudak másik nagy csoportjába tartoznak a kétszemélyes rudak. Ezeket használják egyesével vagy párosával, cipelik kézben vagy vállukra véve, s a rudak formája, felszereltsége, rendeltetése is elég változatos. Nagyméretű faedények, dézsák, csöbrök fülein egy rudat szoktak átdugni és a rúd két végét kézbe fogva, vállra emelve szállítani. Ez volt a dézsahordás kezdetleges, egyetlen rudat igénylő 866módja, ami a nyelvterületen csaknem mindenütt előfordult. A 30–50 liter űrtartalmú csöbrökben főként vizet hordtak ily módon az istállóba, építkezéshez stb.
Fejlettebb formája a vállon vitt csöbörrúd, amely közepe táján egy láncon lógó hámfával, kisefával van felszerelve. Az erős, legalább 200–220 cm hosszú rúd hengeres 869formájú, átmérője 7–8 cm. A kisefa hossza, átmérője a csöbör méreteihez igazodik. A csöbörrúd szívós, könnyű fafajtából készült. Elterjedt szállítóeszköz volt a Dunántúl nyugati felén; Somogy, Baranya területén szórványosan fordult elő. Az említett térségben a szőlőhegyeken is használták vízhordásra, szüreti szőlőhordásra, s mindig férfiak dolgoztak vele. A vállon vitt kétszemélyes rudak másik változata két rúdból és a rudakhoz középen csapolással szilárdan rögzített közpálcából állt. Ennek a H alakú csöbörrúdnak a mértani középpontjában egy rövid lánc volt felerősítve, melynek a másik végére akasztották a csöbör füleibe illeszkedő hámfát. Ez a tárgytípus szórványosan fordul elő Kelet-Dunántúlon és a népterület északkeleti szélén (Abaúj, Szabolcs).
188. ábra. Teherhordó rudak: a) vízhordó rúd (1950 körül), Átány (Heves vm.); b) vízhordó válliga (1950-es évek), Zakárfalva (Szepes vm.); c) ételhordó rúd, Hortobágy (Hajdú vm.); d) abronica (Bánság); e) abronica, Baja (Bács-Bodrog vm.); f) abronica, Mohács (Bács-Bodrog vm.); g) légelyhordó rúd (1940-es évek), Torockószentgyörgy (Torda-Aranyos vm.)
86737. térkép. A vízhordó vállrúd típusai
86838. térkép. A dézsahordó rúd formái
189. ábra. Kapanyélre húzott légely és frustukos tarisznya szállítása (1940), Kolozsvár (Kolozs vm.)
A kétszemélyes csöbörrudak harmadik változatát kézben viszik. Formáját és használati módját jól tükrözi háromszéki megnevezése, a kétkéz rúd. Ugyanis mindig párosával használták és kézben vitték. A régi Hóstát (Kolozsvár) kettenhordó rúd elnevezésű eszköze kb. 2 m hosszú volt. A cseber fülein átdugott közpálca végeivel a rudak faragott hajlatában feküdt, s ha megcsúszott, a víz is kiborult, ezért a 20. században a rudakat középtájon már tenyérnyi szélesre méretezték, hogy akkora lyukat lehessen fúrni beléjük, amibe a közpálca befér. A kézben vitt rúdpár használatos Erdély egész területén, ismerik a Partium, a mai Kárpátalja és az északi nyelvhatár egyes falvaiban is (MNA III. 212. térkép). Az eszköz múltjára vet fényt, hogy Kolozsváron már 1568-ban feljegyezték nevét cseberrúd alakban, s Agricola is említi De re metallica c. 1556-ban kiadott munkájában. A szomszéd népek közül főként szlovák és szepességi német párhuzamait ismerjük.
Főként süppedős, vizenyős rétekről kellett a szénát kézben szekérrel megközelíthető, száraz helyre hordani. Akkora boglyácskákat raktak, amit két személy két rúdon 870kézben elvihetett (petrence, rudas, fiók, bukó, mereglye). Nők 40–50 kg, férfiak 70–80 kg súlyú szénarakást tudtak két rúdon elvinni. A szállításhoz használt rudakat nem alkalmilag keresték, hanem gondosan megválasztották, szárították, kérgét eltávolították és évekig megőrizték, használták. A szénahordó rudak hossza 300–350 cm nők számára, 400–450 cm a férfiak petrencefája. Átmérőjük 5–8 cm, egyik végük rendszerint kihegyezett, hogy könnyebben csússzanak be a szénarakás alá. Különböző fanemekből készülhetett; szil, hárs, akác, fűz vagy fenyő egyaránt megfelelt. Szeles időben egy hosszú, lapos kötelet is használtak hozzá, amivel a petrencét átlósan lekötötték, hogy ne hulljon el belőle szállítás közben. A réteken, kaszálókon használt rúdpár elnevezése a mezei szénarakás helyi nevéhez igazodva változik (petrencefa, petrencehordó rúd, rudasfa, rudashordó rúd, bukóhordó rúd, fiókhordó rúd), de egyéb neveit is feljegyezték. A Drávaszögben lancafa, a Tiszántúl egyes részein villahegy-hordó rúd, ill. vízegyhordó rúd, Erdélyben villancs, kalangyáló karó, szénahordó rúd néven is felbukkan (Paládi-Kovács A. 1979a: 325–327). A széna összehordása két rúd segítségével az egész magyar nyelvterületen szokásban volt az 1960–1970-es évekig.
Speciális teherhordó rúd a halottas koporsó szállítására szolgáló testvivő fa, testfogó pálca. Hossza 210–250 cm között van, a koporsó alá kerülő középső része lapos, két vége hengeres. Mindenütt szívós, kemény fafajtából készítik. A koporsóvitelhez rendszerint három ilyen rúd szükséges. Mindet keresztben csúsztatják át a koporsó alatt. Rövid szakaszon kézben, hosszabb úton vállra véve szállítják. Hosszabb úton a koporsóvivő férfiak hatos csoportjai többször is váltják egymást. A halottat vinni utolsó útjára szomszédok, munkatársak, távolabbi rokonok tiszte és kötelessége volt az 1960–1970-es évekig. A testvivő fa és a Szent Mihály lova elnevezésű koporsószállító rúd legtöbb vidéken egyházi tulajdonban vagy vallási társulati kezelésben volt (például kalandas társaság Kolozsvárott, K. Kovács L. 1944).
