HÁTALÁS, NYERGELÉS ÉS MÁLHÁS SZÁLLÍTÁS
HÁTALÁS, NYERGELÉS ÉS MÁLHÁS SZÁLLÍTÁS
A ló hátalására az i. e. 2. évezred közepétől vannak bizonyítékok, főként képes ábrázolások. Népünk legfőbb hátasállata szintén a ló már évezredek óta. A magyarok elődei az ugor korban (i. e. 500 előtt) ismerkedtek meg a lóval és a lovaglással. Erről tanúskodik ló, nyereg, fék, ostor szavunk ugor kori származása is. Ugor elődeink lovas vadászok voltak, rájuk illett Hérodotosznak a jürka vadászról adott ismertetése: fára mászva lesben áll, miközben készenlétben tartja lovát és kutyáját. A fáról meglátott vadat nyilával sebzi meg, majd lóra szállva üldözi, kutyája pedig kíséri. Az övön hordott tegezt mint a lovas vadászélet emlékét az obi-ugorok déli csoportjai is megőrizték. Európa a magyarságot mint lovas népet ismerte meg. A honfoglaló magyarok harcmodora szorosan kapcsolódott a lóhátalás szerszámaihoz, a nyereg és kengyel adta lehetőségekhez.
Az öszvérnek nálunk nem volt jelentősége, szamárháton is csak a juhászok közlekedtek. A megnevezés ótörök eredetéből következtetve honfoglaló eleink ismerték a tevét, de legfeljebb málhás állatnak használták. A szarvasmarha hátalása és málházása számos népnél megszokott, mindennapos gyakorlat (baskírok, kirgizek, tuvák; lásd Almásy Gy. 1902: 70; Tagán G. 1938: 230). Nálunk a csordások, gulyások hátalásra lovat használtak, de szükségből néha az ökör hátára is felültek. Például a Kiskunság peremein legeltető ökörcsordások, ha lovuk nem volt kéznél, ökörháton ülve hajtották át a jószágot a vizes, sáros turjánokon. Ökrészkedő gyerekek is ökrök hátára pattanva hajtották ki a járomból kifogott állatokat a falu, mezőváros közelében elterülő legelőre, a járásra (Tálasi I. 1936b: 190).
A magyar nép lovas volta az 1920–1930-as évekig helytálló megállapítás, mert az Alföld nagy határú városai, községei a vasutak kiépülése után sem mondhattak le a 890lovas közlekedésről. Kiskunsági parasztgazdaságokban, ha valahová sürgősen kellett menni, a gazda vagy a fia nyergelt és lóháton járt el a dologban. Csak a kerékpár elterjedése szorította vissza a lovas közlekedést (Nagy Czirok L. 1965: 183). Továbbra is lovon jártak a csikósok, gulyások, lovas csőszök. Ünnepélyes alkalmakon továbbra is országszerte szokásban maradt lovasbandériumok szervezése és parádézása. Békésben szüreti mulatság, képviselőválasztás, templom- és harangszentelés alkalmával nyergelték fel a legszebb lovakat, öltöztek be „lovas legénynek”. Tolna megyében a sárközi legények főként követválasztáskor és szüret idején szerveztek bandériumot. A Kiskunságban előkelőségek érkezése, sőt lakodalmi ágyvitel is elegendő ok volt a lovasbandérium parádézására (Garay Á. 1936: 110; Márton L. 1965: 346; Nagy Czirok L. 1965: 134).
Pásztorünnepek, lakodalmak alkalmával a kiskunok gyakran rendeztek futtatásokat, lovasversenyeket is. Például 1820-ban nevezetes futtatás esett a szentlőrinci pusztán, ahol a Kecskemétről felrendelt „fekete zsíros Inges-Gatyás Lovasok” úgy vágtattak, hogy „az Anglus paripákon velök nyargaló [úri] Lovasokat is nagyon hátra hagyták” (Kultsár István egykori tudósítása nyomán közli Madarassy L. 1912: 26). 1835-ben John Paget számára is legizgalmasabb látvány volt Rákos mezején a csikósok versenye, akik „furcsa öltözékükben, nyereg nélkül ülik meg a hosszú farkú vad paripákat”. Régebbi eleink lóversenyeinek emlékét őrizték meg az orosz krónikák. Egyik azt írja, hogy az 1150-ben Izoszláv kijevi orosz fejedelem udvarában felette nagy számban vendégeskedő magyarok nagy sokaság előtt játszottak lovaikon futtató és ugrató versenyeket a jaroszlavi téren, a kijeviek pedig csodálták őket (idézi Cs. Sebestyén K. 1934. és Tagán G. 1936b: 110). Hasonló lóversenyeik lehettek, mint amilyeneket a török és mongol lovasnépek napjainkig is rendezni szoktak. Az igazi keleti formájú lovasversenyek a mongolok, kalmükök, kirgizek, baskírok lovasjátékaihoz hasonló események (Tagán G. 1936b: 108; Róna Tas A. 1961: 195) nálunk a 19. századra eltűntek. A lakodalmi, szüreti bandériumok már inkább a parádét, mint a versengést tartották ébren.
Több vidékről van adat arra, főleg kisnemesi falvakból (Szárazvölgy falvai, Gömör m.), hogy a legények lóháton jártak udvarolni más falvakban élő leányokhoz. A főnemesség ifjai is vállalkoztak hosszabb utakra lóháton. Széchenyi György 1713-ban írta egyik levelében: „Fiam paripa szerben megyen alá...” (Nyr 1947. 106–107). A települések kapcsolatát a földesúrral, a járási szolgabíróval lovas küldöncök erősítették. Heves megyei falvak 18. századi iratai gyakran említik a „falu hírmondó lovát”, amelyen a küldönc vitte nyargalva a levelet vagy a szóbeli üzenetet (Soós I. 1974: 28).
Sajátosan alföldi magyar szokás volt a szántó lovak irányítása nyeregből. Négy lóval szántottak, s a bal hátsó volt közülük a nyerges. Ezen ült az ostoros, aki gyeplővel, ostorral irányította. Pethe Ferenc „költségszaporítás”-nak nevezte az ostoros mint második szántó személy foglalkoztatását, s Nápolytól Koppenhágáig, Barcelonától Edinburghig, Amsterdamig sorolta az általa bejárt tájakat, ahol nem szokás nyerget tenni a szántó lóra (Pethe F. 1805: 308). Valaha előfordult a szántó ló nyergelése Nyugat-Európában is, de a 17–18. század folyamán felhagytak vele. Debrecenben a 20. század elején még élt ez a módi, Szatmárököritón pedig még a két világháború között is előfordult (Balassa I. 1973a: 484). Ekkor már valóban magyar specialitásnak mutatkozott.
891A hátas ló irányítása, féken tartása már az ősmagyar korban főként zablás kantárral történt, de a nép megőrizte a kezdetlegesebb eszközöket is. Első, még ugor kori szerszám a fék, népnyelvünkben kötőfék. A Hortobágyon és vidékén századunkban is használatos még a szíjkantárhoz alakra és rendeltetésre hasonló kender kötőfík. Ennek hosszú szárát kantárszárként és zablaként is használhatták. A szegény ember vaszabla hiányában kötőféke szárát a ló száján, állán átvezette, szabad végét a másik oldalon a fékhez kötötte és máris irányítani tudta hátasát. Kiskunsági lótolvajok is azt vallották a törvény előtt, hogy egyéb szerszám hiányában „nyakravalót” és madzagot vetettek a ló szájába (Ecsedi I. 1914: 206; Tálasi I. 1936b: 192).
Népünk a 19–20. században főként szíjkantárt használt. Ez két fő alkotórészből állt: a tulajdonképpeni kantár és a kantárszár, amelynél fogva visszatartják a lovat. További tartozéka a kantárfej vagy fék, körül a ló fején, homlokkötő a homlokán, szeme alatt az orradzó, álla alatt az álladzó. Az alföldi magyar parasztok és föld-mívesek háromféle kantárt ismertek és használtak (Ecsedi I. 1914: 205):
1. csikóskantár (hátaláshoz),
2. szekereskantár (fogatolás, szántás alkalmával),
3. szemzőskantár (országútra, hosszú fuvarra).
Helyenként megmaradt a szőttesből készült, egyszerű, zablás kantár, de hatálas-hoz inkább az ún. csikóskantárt használták az alföldi magyarok. Ez bőrből készült, szemzője nem volt. A kantárfejen balról esett egy rézcsat, ennek kioldása után tették fel a kantárfejet a lóra (Tálasi I. 1936b: 192). A kantár az altáji török népek ősi lószerszáma, neve a magyarba is ótörök jövevényszóként került. A magyarból vette át a német, a szomszédos szlávság és románság is. Formai tekintetben a magyar csikósok kantára és a baskír kantárok között szembeötlő a hasonlóság (Tagán G. 1938: 226–227).
A ló féken tartását, irányítását szolgálja a szájába tett zabla. Ez az eszköz egyidős a fékkel és a ló domesztikációjával. Kezdetben főként fából, szíjból, csontból készülhetett. Eredetileg két csontból vagy szarvasagancsból készült pofapálca akadályozta, hogy a ló szájából kicsússzon. Mintegy 3 ezer éve kezdtek fémekből, előbb bronzból, később vasból is zablát készíteni.
A magyar nép zablái két nagy formai csoportba sorolhatók (Földes L. 1981: 145–147). Egyikbe tartoznak azok, melyeknek szájvasa egyetlen vaspálcából készül, s középen nem törik meg. E csoporton belül elkülöníthetők a rudas zablák és a feszítőzablák típusváltozatai. A másik nagy csoportot a középen csuklós illeszkedésű zablafélék alkotják. Ezen belül érdemes megkülönböztetni a kantárszárhoz, gyeplőhöz két vagy négy karikával kapcsolódó típusokat és a merev pofapálcás formát. A csuklós szájvasú, pofapálcás zablák mellett a honfoglaló magyarokkal jelent meg a Kárpát-medencében először a csuklós illeszkedésű csikózabla. A zabla szó nyelvünkben szláv jövevényszó, minden bizonnyal egyik korábban nem ismert formai változattal (feszítőzabla) együtt vette át népünk. Ez a megnevezés a középkor folyamán fokozatosan kiszorította az eszközcsoport korábbi elnevezését (emlő), amely az emik ’szopik’ ige származéka volt (Frecskay J. 1901: 193; Tóth Z. 1920–22). Az úri osztály és a katonaság által később kedvelt idegen zablatípusokat (például angol zablák) parasztságunk és a pásztornép nem vette át.
A ló hátalásának nem feltétlen kelléke a nyereg. Pásztorok, lovászok, szegény 892emberek gyakorta lovagoltak nyereg nélkül a legújabb időkig. Az első nyereg – amit Egyiptomból ismerünk – az i. e. 15. században készült, s mindössze egy négyszögletes bőrdarab, négy sarkán hosszú bőrszíjakkal a felerősítéshez. Hosszú ideig lótakaróhoz volt hasonló a pontusi szkíták nyerge is, amit átvettek tőlük a görögök, majd továbbadtak a rómaiaknak.
193. ábra. Zablatípusok a Kárpát-medencében (19. század vége): a) csuklós zabla egy karikával; b) csuklós zabla két karikával; c) csikózabla; d) egyrudas zabla egy karikával; e) kétrudas zabla két karikával; f) feszítő zabla
Alföldi csikósaink nyerget ritkán használtak. Szívesebben ülték meg a lovat szőrén, esetleg pokrócot, patracot vetettek a hátára. Kis darab beszegett pokrócot vagy tojásdad alakú, lapos vánkost használtak nyereg helyett, aminek két oldalára kengyelszíjat varrtak (Garay Á. 1936: 110). Parasztgazdaságokban egy pokrócot csatoltak 893nyereg helyett a ló hátára, bőrszíjon függő kengyelvasat vezettek át rajta, úgy lovagoltak ki a pusztára vagy a tanyára (Herczeg M. 1983: 270). Kelet-Európa lovas népei is gyakorta megelégszenek nemeztakaróval, párnával nyereg helyett (baskírok, tatárok, kozákok).
Pokrócot, takarót nyereg alá is szoktak a ló hátára teríteni. Ennek neve az Alföldön többnyire izzajtó, izzasztó, a Dunántúl és a Kisalföld vidékén csabrák, zsabrák, a Székelyföldön nemez. A nyeregtakaró lehet szőrrel töltött vánkos, vászonba varrott, rétegelt posztódarab is.
A magyar nyereg szerkezete egyszerű volt; fém nélkül, pusztán fából és bőrből készült. Két puhafa deszkából (nyírfa, rezgőnyárfa) faragták a ló hátára simuló nyeregszárnyakat (nyeregtábla). Ezek egy-egy tenyérnyi helyen feküdtek rá a ló hátára, ott kapcsolódott hozzájuk a ló hasa alatt átvezető széles bőrheveder és az első kápához közelebb a kengyelszíj. A két nyeregszárny végei elöl és hátul enyhén ívelten elálltak az állat testétől, hogy izomzatának szabad mozgását ne gátolják. A nyeregtáblákat, szárnyakat elöl és hátul is egy-egy ív alakú nyeregkápa hidalta át. A kápát a nyeregkészítő mesterek keményfából, főként hársfából faragták. Mindkét kápa ív alakú volt. A ló gerince felett fekvő részük széles ívben ki volt vágva, hogy a hátgerinc mozgását ne gátolják. Az első kápa csaknem merőlegesen illeszkedett a szárnyakba, a hátsó kicsit hátrabukott, hogy kényelmesen lehessen felülni és forgolódni a nyeregben. A két kápa között feszült a farbőr, erős marhabőrből, arra került a nyeregpárna. A két nyeregtábla elejéhez kapcsolták a szügyelőt, hátsó végéhez a farhámot. Ezek a bőrből készült tartozékok akadályozták meg, hogy a nyereg előre-hátra csúszkáljon a ló hátán (László Gy. 1944: 344–346).
Magyarországon a 19. század elejéig úr és paraszt egyaránt az előbb leírt egyszerű fanyerget használta. A magyar könnyűlovasság, a huszárság szintén ezt vette át, s terjesztette el Európa számos térségében. Még a 19. században is híres volt nyeregkészítéséről Tiszafüred (Heves m.) és Nagyigmánd (Komárom m.). Az erdélyi Kőhalomról is ezt írja egy 1842. évi „vásárlaistrom”: „A helybe készülő nyírfanyergeket nagy mennyiségbe hordják szét az országba” (Eth. 1979. 512). Amikor Nagy Frigyes porosz király magyar mintára huszárságot állított fel, Tiszafüredről vitetett ki nyergesmestereket Poroszországba, akik ott a magyar nyerget meghonosították (Csefkó Gy. 1922: 123; Györffy I. é. n. (1934)d 272). Kuli Mihály tiszafüredi nyergesmester, aki apjától és nagyapjától tanulta ezt a mesterséget, az 1940-es évek elején még a régi módon készítette nyergeit. Naponta egy nyerget tudott összeállítani, kora tavasztól őszig 300-at is elkészített, ha volt rá igény (László Gy. 1944: 346–347).
A magyar nyereg a honfoglalástól a 19. század végéig terjedő évezredben nem változott annyit, mint amennyit a sztyeppei nyergek változtak ugyanezen idő alatt. Nálunk nem fejlődött ki a faáthidalásos nyeregszerkezet. Akár a farbőrös tiszafüredi parasztnyerget nézzük, akár a kárpitozott ülésű úri nyerget, lényegében a 7–8. századi sztyeppei nyergek éltek nálunk tovább egészen a legújabb időkig (U. Kőhalmi K. 1972: 189). A zárt nyereg, amely Belső-Ázsia nyugati szélein a 12–16. század folyamán alakult ki, lényegesen fejlettebb. Középen, az ülésnél a két nyeregszárny már teljesen összeér, a hátsó kápa alacsony, kerekded. A ló nyakától hátrább kerülő nyeregben egyenes testtartással, csaknem kinyújtott lábbal helyezkedtek el. A kirgiz, 894kazah pusztákon is kialakult egy teljesen zárt faszerkezettel készült ülés, egy másik formájú hidas nyereg. Bőrszíjak helyett mindkét nyeregtípuson enyves ragasztást alkalmaznak (Almásy Gy. 1903: 695–696; U. Kőhalmi K. 1972: 144–145, 168–173). Egyes keleti nyergek török közvetítéssel azért Magyarországra is eljutottak és kedveltségnek örvendtek. 1664-ben egy névtelen francia utazó, papi ember leírta a szentgotthárdi csatában megütköző magyar és török lovasságot. A magyarok csupán prémmel szegett hosszúkás posztósüvegükkel különböztek a törököktől. Egyébként ugyanolyan lovakon ültek, hasonló nyeregben, egyforma kantárjuk és csótárjuk volt, s a mieink is törökök módján ültek a nyeregben. Tudniillik igen rövid kengyellel, s emiatt lábszáraikat felhúzva, térdüket erősen meghajlítva lovagoltak (Birkás G. 1948).
194. ábra. Teherhordó nyergek: a) nyeregfa málhás szamárra (1910-es évek), Kiskunság; b) fahordáshoz szolgáló kerezs málhás ló hátára (19. sz. vége), Torockó (Torda-Aranyos vm.)
Hódmezővásárhelyen a 18. század derekán készült bírói jegyzőkönyvekben is gyakran szerepel a török nyereg, amit a város lakói használnak lóháton való közlekedésükhöz (Herczeg M. 1983: 270). A későbbiekben inkább nyeregszerszámot emlegettek, aminek megfelelője az udvarhelyi székelységnél a nyerög-ször (MTSz 1542). A nyergek különbözőségét, értékének eltérését mutatja, hogy 1828-ban Vásárhelyen 45 krajcárra értékelték a gyengét, avultat, de ugyanakkor volt 20 Ft-os nyereg is. 895(Herczeg M. 1983: 270). A Dél-Alföldön a 19. században a régi kápás nyergeket fokozatosan kiszorította a priccsnyereg, s a 20. század első felében a módosabb gazdák már csak ilyet tartottak. Ez a váltás lassacskán más tájakat is megérintett. A 19. század végén már Erdély több vidékén is priccsnyereg használatát említették (Kalotaszeg, Szolnok-Doboka m., Udvarhely m.).
A régi szerkezetű nyereg helyenként az 1930–1940-es évekig használatban maradt. Kortárs megfigyelés szerint „Legtöbb magyar nyerget látni még az Alföldön. Gyermekkoromban [1870–80-as évek] még sok vidéken majdnem minden házban volt ilyen nyereg. Vásári vagy otthon csinált [!] nyergek, mind magyar típusúak” (Garay Á. 1936: 110). A Kiskunságban külön női nyergek is készültek, melyeknél a nyereg bal első szarva kifelé hajlott. Szoknyában lovagló nők csak a bal lábukat tették a kengyelbe, féloldalasan ültek a nyeregben, miközben jobb lábuk inát a nyereg kifelé hajló bal első szarván keresztben helyezték el. Előfordult az is, hogy férfiak módjára, két lábbal fogták közre a ló derekát, s a lovagláshoz nadrágot vettek fel (Nagy Czirok L. 1965: 184). A női nyereg és lószerszám a sztyeppei népeknél és honfoglaló őseinknél díszesebb volt, mint a többi. A szamárháton közlekedő juhászok kisebb fanyerget használtak, melynek neve szamár- vagy juhásznyereg. Szeged vidékén pufángnak nevezett párna került alá az állat bőrének kímélése végett (Bálint S. 1976: 481).
A nyereg fontos tartozéka a róla két oldalt lelógó kengyel, amelyben a lovas talpa nyugszik. Erős, a lovas súlyát megtartó kengyelszíj kell hozzá, amit a nyereg két oldalára kapcsolhatnak. A csatra járó kengyelszíjak hosszát könnyen, a lovas igénye szerint lehet szabályozni, hosszabbra vagy rövidebbre venni. A kengyel nem nélkülözhetetlen kelléke a lovaglásnak, a szkíták még nem ismerték. Előzménye a szíjkengyel, a bőrszíj két végén formált hurok, amit csak átvetettek a nyereg fölött. Belső-Ázsiában az i. e. 2–1. században a szíjkengyel már gyakori lehetett. Az i. sz. 4. századi kínai lószobrokon is látható szíjkengyel. A kötél- és szíjkengyel egyes formáit a magyar népi kultúra napjainkig megőrizte (például Átány). Eredetileg ezt a formát, a szíj- vagy kötélgúzst, a ló hátáról lelógó állatbőrt nevezte meg az ugor kori előzmények alapján az ősmagyar korban képzett kengyel szavunk is.
A tárgytörténet következő állomása a fakengyel volt. Fakengyelt a sztyeppei népek az időszámításunk kezdete óta használnak. Maradványai 6-7. századi sírleletekből is előkerültek, s egyes népeknél a 20. századig használatban maradtak (U. Kőhalmi K. 1972: 91; Tagán G. 1938: 226). Előbb csak a kengyel füleit, majd az egész tárgyat készítették vasból, s a vaskengyel az 5-6. században világhódító útnak indult. A népvándorlás révén terjedt el a Távol-Keleten (Kína, Korea, Japán) és Európában. Földrészünkön valószínűleg az avarok terjesztették el. Mindenesetre a bizánciak először a 6. században láttak kengyelt, mégpedig az avar követek lovain (Bóna I. 1974: 87; Bakay K. 1978: 266).
A honfoglaló magyarok a kengyelt szintén a nyereg elülső részén, közvetlenül az első kápa mögött függesztették fel, de a magyar kengyel formája eltért az avarétól. A hosszú fülű avar és a körte formájú magyar kengyelek csak abban egyeztek meg, hogy talprészük hajlított volt. Az avar és a puha talpú magyar lábbelikhez a széles talpallójú, kerekded formájú kengyel felelt meg. Kemény talpú csizmákhoz viszont sík talpallóval készült kengyel kellett. A fémkengyelt mindig a lovasok lábbelidivatjá-hoz igazították a kovácsok.
896Parasztságunk 17-18. századi kengyeltípusai között megtalálható az ősi, körte alakú kengyel éppúgy, mint a 18. század második felében elterjedő, egyenes talpallójú, nyugati kengyelforma (Selmeczi L. 1967: 104). A nyugati kengyeldivatot a nemesség a 16-17. században kezdte utánozni, akkoriban vált szét parasztság és nemesség útja a kengyeltípusok használatában. Fakengyelt a honfoglaló magyarság még általában használt; vaskengyelét is annak formáját utánozva alakította (Dienes I. 1958). Parasztságunk azonban – különösen Erdélyben – továbbra is ragaszkodott a fakengyelhez egész a 20. század elejéig. A hortobágyi pásztorok szintén használták a századforduló tájékán. Különösen télen volt előnyös, mert a fakengyel nem vált csúszóssá a fagyban, s nem hűtötte a lábat úgy, mint a hideg vas. Télen, hogy ne fázzon a lovas lába, a vaskengyelt báránybőrrel vonták be vagy kengyelbundát húztak a lábbelijére. A kengyelt általában jó bőre méretezték, nehogy a lovas lába fennakadjon, ha leesett a lóról vagy hátasa felbukott vele az úton.
195. ábra. Kengyelek: a) kötélkengyel (1950 körül), Átány (Heves vm.); b) szíjkengyel (1950 körül), Átány (Heves vm.); c) fakengyel (1910-es évek), Udvarhely vm.; d) fakengyel, Gyer-gyóholló (Csík vm.); e) fakengyel (1910-es évek), Gyergyóbélbor (Csík vm.); f–g) vaskengyelek (Esztergom vm.); h) tarajos sarkantyú (Esztergom vm.)
897A nyereg további tartozékai az ülés felerősítésére szolgálnak. Elöl a szügyellőnek nevezett széles bőrpánt a ló szügyéhez, hátul a farmatring nevű kötéldarab a faroktőhöz köti a nyerget. Egy széles, a ló hasa alatt átvetett szíj, amit terhelő, heveder néven ismer népünk, a nyereg félrefordulását nehezíti meg. Ezt a tartozékot valószínűleg a huszárság vezette be először. Tanulságos Jókai Mór megfigyelése, aki felfigyelt arra, hogy a hortobágyi csikós és gulyás lószerszáma különbözött egymástól. A gulyásnak díszes, sallangos szerszám volt a lován, „magas tatár nyergét” széles heveder szorította a ló derekához, ellenben a csikós nyergének nem volt terhelője, csak úgy, heveder nélkül dobták a ló hátára (Jókai M. 1890: 142–143).
A hátaslovat a magyar lovasok rendszerint a lábbeli kérgére vagy sarkára erősített sarkantyúval késztetik gyorsabb futásra. Ennek az eszköznek honfoglalás kori leletek között még nincs nyoma. Keleti lovas népek nem használták. Ott a rövid ostor, a korbács, kancsuka helyettesítette. A bizánci görög seregnek Leo császár már ajánlotta a sarkantyú használatát. Ez a tárgy valószínűleg Nyugat-Európából került hozzánk, s igen kedveltté vált. Nálunk már a középkorban minden lovas hordhatta, ellenben a németeknél csak a lovagok viselhették. Egyes feltevések szerint a sarkantyú egykorú a kengyellel, s már honfoglaló eleink ismerhették (Ecsedi I. 1914: 198). Ennek bizonyítékát azonban nem találjuk. A sarkantyú szó a 14. század végén tűnik fel az írásbeliségben, nyelvünk belső fejlődésének terméke, a serkent, sarkant ige származéka (TESz III. 493).
Hosszú európai története folyamán e tárgycsoportnak több formai változata alakult ki, főként a lovas katonaság igényeihez igazodva. Magyar parasztok, pásztorok között két különálló formai csoportja ismeretes. Régebbinek tartják a felütött sarkantyút, amit a csizma kemény sarkába ütött rövid szegekkel tartósan felerősítenek. Csikósaink a 18-19. században nagy taréjú, felütött sarkantyút viseltek. Újabban az egyszerűbb, zajtalan felkötős sarkantyú volt divatban. Ez nem a csizma sarkán, hanem bokánál a kérgén állt. A sarkantyú két szárnyába csatos szíjat húztak, azzal kötözték fel a lábukra (Ecsedi I. 1914: 198–199). Készült vasból, rézből, végződhetett csúcsban vagy fogazott korongban. Kedvelték a nagy taréjú rézsarkantyút. A 20. század első harmadában a lovagláshoz szokott alföldi gazdák nehezen hagyták el sarkantyúviseletüket. Nemcsak a legények, de még a szőlőben kapálgató öregek is ragaszkodtak hozzá, pedig ott akadályozta őket a mozgásban (Nagy Czirok L. 1965: 133). A díszsarkantyúk közül a táncsarkantyú ma is nélkülözhetetlen kelléke néhány magyar férfitáncnak, egykor pedig a férfiviselet tartozéka volt. Juhászok a hátasállatnak befogott szamarat a fél lábra felkötött, kicsiny, vékony bőrre való sarkantyúval nógatták (félsarkantyú, szamárszúró, juhászsarkantyú).
Parasztságunk, pásztornépünk arra törekedett, hogy hátaslova kitartó és feltétlenül engedelmes legyen. A szilaj csikó betörése hátaslónak akkor kezdődött, amikor a kötőféket a fejére és a zablát a szájába tudták tenni. Idomítása, betanítása azonban hosszabb folyamat volt. A feszítőzablával felkantározott lovakat a katonaságnál különböző járásmódokra is idomították. Ezek megnevezésére főképp belső fejlődésű magyar szavaink vannak (nyargalás, ügetés, vágta), csak a poroszka szót kölcsönöztük a szerbhorvátból. A poroszkáló ló egyszerre lép a bal mellső és hátsó, majd a jobb mellső és hátsó lábával, tehát az ügetéssel éppen ellentétes járásmód. A poroszkáló mozgásból a ló közvetlenül megy át vágtába. Furcsa, hogy eleink a poroszka szót a 898szlávból kölcsönözték, hiszen erre a mozgásra a nomád népek is régtől fogva tanították lovaikat (Bartha A. 1968: 152).
Nyugat-európai krónikákban és felületes útleírásokban gyakran szereplő hiedelem, hogy a honfoglaló magyarok és egyes sztyeppei népek fogyasztás előtt nyereg alatt puhították a húst. A nyereg alatt puhított hús mendemondája egyike a magyarokról Nyugat- és Közép-Európában a középkor óta széltében elterjedt sztereotípiáknak. Az etnológia már a 20. század elején bizonyította, hogy a sztyeppei népek a ló hátának nyargalástól feltört sebeire szoktak felnyergelés előtt nyers hússzeleteket rakni. Ezt a gyógyászati célra használt húst azonban sohasem eszik meg (Bátky Zs. 1903a: 393–94).
A magyar könnyűlovasság, a huszárság, továbbá a nemesi, úri osztály lovaglással kapcsolatos eszközkészlete, ismeretanyaga döntően a népnél megőrződött hagyományokra épült, de a 16–17. század óta sok külföldi, főként nyugat-európai elemmel bővült. Ezek ismertetésére itt nincs terünk.
A málhás szállítást Györffy István igen szűkszavúan említette a Magyarság Néprajza II. kötetében egy alföldi ún. „terhelő csacsinyereg” rajza kapcsán. Közli, hogy ezt a nyerget tergenyének is nevezik, s „arra való, hogy a juhász a cókmókját reá aggassa, rakja”. Az Alföldön terhek szállítására ritkán használtak mást, mint szamarat, s a málhás szállításnak alárendelt szerep jutott. A gúnyás szamár legtovább a Hortobágyon és a kiskun pusztákon szolgált mint a nyájjuhász teherhordója.
Ma már kuriózumszámba megy a szarvasmarha hajdani igénybevétele. Egykor a marhahajcsárok szokása volt, hogy gúnyájukat valamelyik – kevésbé szilaj – marha fejére rakták és a két szarvához kötözték. Esetenként éltek ezzel a módozattal a kiskunsági gulyások is.
A csacsi szerepét az magyarázza, hogy az alföldi juhászok lótartását a vármegyék és a városok tanácsai tiltották. Hátas és málhás állat nélkül azonban nem lehettek meg. Különösen az egész esztendőt kint töltő meddőnyájak pásztorai, akiknek nem volt állandó szállásuk. A hortobágyi nyájjuhász mindenét magával hordta a nyáj élén vagy közepén ballagó szamár hátán. Rendesen két tergenyés szamarat tartott: az egyik vitte az eleséget, a másik a gúnyát. Angyalházán, Hajdúszoboszló hortobágyi legelőjén, az 1910-es években a szamár felmálházásának aprólékosan kimódolt rendje volt. Előbb egy ócska szűr maradékát terítették a hátára, majd egy magyar juh (racka) bőrét, s arra ismét egy szűrposztót. Csak ezután tették rá a csacsinyerget, a tergenyét. A málházó (terhelő) nyergekre kétfelől egy-egy juhtömlőt akasztottak. Bal felől a nagyobbikban a kenyeret, jobb felől a kisebbikben a száraztésztás vászonzacskót és a szalonnászacskót tartották. (Tömlőnek nevezték a Tiszántúl pásztorai az állat bőrének egyben való lenyúzásával nyert bőrzsákot. Kiskunsági megfelelője az iszák, bőriszák.) A tömlőket két ún. takaró bőrrel, majd egy ponyvával letakarták és egy forgókarikás kötéllel lekötözték. Így nem árthatott a juhász eleségének sem az eső, sem a napsütés. A ponyva tetejére még felkötözték az ivóvíztartó csobánt, s a főzéshez szolgáló vasbográcsot (Tiszántúlon vasfazík) és tartozékait (főzőfa, kutyagerinc, sütő).
A hortobágyi nyájjuhász másik málhás szamara a gúnyát vitte, azaz a rackabőrből varrott, hosszú nagy juhászbundát, a szűrt, a vászonból varrott fejír ruhát (ing, bőgatya), továbbá a baltát, harangot (kolompot), pergőt és egyéb pásztorkészségeket 899(Ecsedi I. 1914: 105–106). Szeged vidékén a gúnyás szamár hordozta a juhászok összes felszerelését. Gúnyapokrócba csomagolták aprólékos gonddal, s ha a szálláshoz értek, a kunyhó melletti gúnyapadra helyezték (Bálint S. 1976: 481).
Hasonló módon éltek az 1930-as évekig a kiskunsági gúnyásjuhászok is. Semmiféle enyhelyük, állandó szállásuk nem volt, s minden holmijukat szamárháton szállították. Ahol a juhászdél vagy az este érte őket, ott letanyáztak, vizet kerestek („kopolyát vetettek”, azaz gödörkutat ástak), majd főzni kezdtek. Nyájaikban időnként 25–30 szamár is akadt. Ezek közül kerültek ki a gúnyások (málhások), amelyeket hátalásra nem használtak. Felmálházásuknak a Kunságban is kialakult rendje volt. A kiskunhalasi juhász először a birkabőrből vagy csikóbőrből készült üllést tette a szamár hátára, arra került a nyereg. Balról (hajszáról) állva szorították le terhellő-fölrántó-szíjakkal.
A málhás nyereg első szarvaira került a hajszás iszák, amelyben kenyeret, eleséget tartottak, másik oldalára a csás iszák (jobb oldali), amibe az apró eszközök, tartóedények, borotva, pásztorkészségek kerültek. Az ásót a málhás nyereg két szarva közé tették, a vizes csobolyót a csás (jobb) oldalon, a bográcsot a hajszás (bal) oldalon akasztották fel. Végül az egészet pokróccal letakarták és pányvakötéllel lekötötték. Ruhafélét, subát, szűrt rendszerint a másik szamár hátára rakodtak (Tálasi I. 1936b: 47–48).
A tergenyés szamarak századokon át hozzátartoztak az alföldi puszták, téres legelők képéhez. Bél Mátyás Notitia Hungariae ... c. műve (1735–42) több vármegyéről szólva feljegyezte. Pest megyéről is megemlítette, hogy a pásztorok enni- és innivalóikat szamárháton hordták magukkal. A 19. század elején Kultsár István jegyezte fel, hogy amikor a Ferenc császár tiszteletére rendezett mezei ünnepségen bemutatták a császárnak a gyönyörű hófehér magyar juhokat (alföldi rackákat), a nyáj előtt ballagott dudálva a pásztor, utána kullogtak a teherhordó szamarak. Szépen emlékezett meg az alföldi juhászok tergenyés szamarairól Prónay Gábor is Vázlatok Magyarhon népéletéből c. művében (1855). Azt írja, hogy a juhnyájban otthonos állatok bundákkal és élelemmel terhelve tipegnek a szétterülő nyáj között, miközben maguk is legelésznek. Terhüktől a juhász csak délidőben és éjszakára szabadította meg őket. (Az említett szerzőkre hivatkozik Madarassy L. 1912: 38.)
A tergenye szó története hiányosan feltárt, eredete ismeretlen. ’Teher, poggyász’ jelentését a 18. század elejétől, ’málhás nyereg’ értelmét csupán a 19. század derekától adatolták. Nyilvánvaló pedig, hogy igen régi tárgyat és fogalmat jelöl, s legalább a középkorig visszanyúlik. Gúnya szavunk ’batyu, cókmók’, illetve ’lepedő’ jelentésben a 16. század elején tűnt fel az írott forrásokban. Valószínűleg valamely déli szláv nyelvből származó jövevényszó. Ott ’pokróc’ jelentése is él (TESz I. 1106; III. 898).
Lovak málházása az alföldi, dunántúli magyarságnál ritkán fordul elő, s a málházás eszközkészlete is kialakulatlan. A kiskunsági pásztor vagy pusztázó lovas századunk elején még „lófarkára köti a kisebb batyut, s ez már századokkal ezelőtt is így volt” (Tálasi I. 1936b: 190). A Körösök vidékén, így a gyulai tanyákon az 1930-as években gyakran megesett, hogy a búzát párosával összeszíjazott zsákokban, lovak hátán vitték a malomba. Két lovon négy zsák terményt – zsákonként 50–60 kg-ot – tudtak egyszerre elszállítani. A nagy sár miatt ez volt az ésszerű szállítási mód, s nem kellett hozzá ún. sárhajó sem.
900Az északi magyar népterületen a málhás szállításmód szórványosan fordult elő. Helyenként a terep- és útviszonyok, továbbá a szegénység rákényszerítette az embereket a málhás szállításra. Például Nagyvisnyó (Borsod m.) lakosai „pokrócba kötözve”, lóháton szoktak terhet szállítani olyan helyekre, ahová kocsival nem juthattak el. Vittek így a Bükkbe teli vizesedényeket, élelmet, szerszámot s mindenféle batyut. Mészégető bükki szlovák falvak szegényebb családjai az égetett meszet szamár hátára rakott zsákokban vitték eladni közeli piackörzetükbe (Viga Gy. 1980a). Gyöngyös erdeiből tűzifát szamárháton is szállítottak, taxája 1817-ben ugyanúgy 6 Ft volt, mint a gyalogos fahordóké (Petercsák T. 1992: 45). Boldogkőváralja (Abaúj m.) határában a várhoz vezető Szamárút a helyi hagyomány szerint azért kapta ezt a nevet, mert egykor a málhás szamarak ott hordták a vizet a várbéli ciszternákba. Szamárháton hordták fel a vizet a szőlőhegyekre is (Paládi-Kovács A. 1973f: 557). Hasonló adalékok még bizonyára említhetők lennének.
A málhás szállításmód sokkal fontosabb szerepet játszott Erdélyben és az Északi-Kárpátok egyes vidékein. Ebben a sajátos domborzati és útviszonyok mellett egyes gazdasági tevékenységek igénye volt a meghatározó. Különösen a bányászat, a magashegyi pásztorkodás és egyes termények, háziipari készítmények piacra juttatása kívánta meg a szállítást málhás állatokkal.
Az Erdélyi Érchegység magyar és román bányászai a 18–19. században a kibányászott követ vagy szekéren, vagy faedényekben, lóháton szállították a zúzdákhoz, ahol porrá őrölték és kiválasztották belőle az aranyat (Moldován G. 1899: 868). A toroc-kói (Torda-Aranyos m.) magyar bányászok vaskőszállítását málhás lovakkal több szerző is megörökítette. Orbán Balázs csak szűkszavú leírást adott a kerezsnek nevezett málhás teherhordó eszközről (Orbán B. 1868–73: V. 214), melynek segítségével a bányafát is lovak hátán, oldalán tudták szállítani, és a hozzá tartozó nyeregről. Részletesen ismerteti a torockói bányászok ércszállító eszközeit, a kőkast, nyerget és lószerszámot Jankó János: „A már leírt kőkertből megvásárolt vaskő kosarakba rakva, lovak hátán hordatik a kohókba. Egy lóra két kosarat tesznek, melynek mindegyikében körülbelül egy mázsa vaskő van. A kőkas áll függőleges mogyorólécekből, melyet harántul a mogyorófa símje fűz keresztül és össze. A kas szája bőrrel van beszegve, hogy ki ne bomoljék. A két kast a ló két oldalán a gúzs tartja össze egymással, s tartja fenn a nyergen. A lóra legalul ponyva jön, erre fektetik a szalmával töltött zsák- vagy párnaszerű pálmastot, erre teszik a nyerget, mely két fából való nyereghorogból áll; a két horog közt vízszintesen a nyeregkápa, oldalt pedig a nyeregdeszka van. A nyeregből indul ki egy szíj a farok alá s ez a forhám, forhámlevél, mely kettőt a közszíjú köti össze. A mellső horogfától a szügy alá húzódik a szügyellő, a hasa alá a heveder, míg a csatt nélküli fele a vederkengur. A ló fején egyszerű kötőfék van” (Jankó J. 1893b: 22).
A torockói málházásról, a bányafa és a faszén szállításáról további nagyon fontos adatokkal szolgál Kós Károly. Tőle tudjuk meg, hogy erre a munkára bérmunkásokat fogadtak a torockói hámorokat üzemeltető verősgazdák. A lóhajtó egyidejűleg 5–6 mokány lóval dolgozott. Az első lovat a kötőfékjénél fogva vezette, a többi ló – farkuknál és kötőfékjüknél egymás után kötve – libasorban követte őket a keskeny hegyi ösvényen. A lóhajtó pénzfizetést, útitarisznyát (azaz élelmet) és kellő számú bocskort kapott. Sokszor havonta elnyűtt egy pár bocskort a köves, hegyi terepen. A 901verősgazdák egész esztendőre szoktak lóhajtókat felfogadni. Bérüket, illetményüket is ők fizették. Télen át vaskövet és bányafát szállítottak, tavasztól őszig pedig a faszenet hordták a kohókhoz és a verőnek nevezett hámorokhoz. Távoli munkahelyeken dolgozó szénégetőknek, bányászoknak a lóhajtó vitt hazulról friss húst és üzenetet minden szerdán és szombaton.
Torockón a bányafát a ló hátán átvetett kerezs közbeiktatásával, az ívesen hajló mogyorófabordák közé helyezve szállították. A vasércet, vaskövet pedig párosan föltett, mogyoróvesszőből font vékás kassal hordták (2 véka = 1 lókő volt a számolás egysége). „Faszenet – minthogy jóval kisebb a fajsúlya – háromszor nagyobb űrtartalmú szénkassal szállítottak, szintén párosával a ló oldalára erősítve (6 véka = 1 lószén). A gúzzsal egymáshoz kötött kasokat felpokrócozott és szügyellős, farhámos, hevederes fanyereggel fölnyergelt ló hátán vetették át” (Kós K. 1972: 58).
A kis hozamú bányákhoz sehol sem építettek szekérutat. Erdély és az Északi-Kárpátok más vidékein is szokásban lehetett tehát a bányatermék, a bányafa és a faszén szállítása málhás lovakon. A teher súlya azonban aligha érte el a két métermázsát, mint Jankó közleménye nyomán gondolnánk. Valószínűleg bécsi mázsát (54 kg) kell érteni a mázsa megjelölésen, s így a hasznos terhelés 108 kg volt. Összehasonlításul érdemes megemlíteni, hogy a kirgizek egy lóra 150 kg-nál több súlyt nem raktak. Azt is csak rendkívüli esetekben, mivel a kirgizek fő málhás állata a teve. Az üzbégeknél gyakoribb a málhás ló, de ők is csak sík területen terhelik meg a lovat 150–200 kg-mal (Tagán G. 1938: 235–236). Hegyi ösvényeken a kis mokány lovak ekkora terhet aligha képesek elszállítani.
A Kárpátok magashegyi övezetében a málházás elsősorban a pásztorkodáshoz, különösképpen a havasi juhászathoz kapcsolódik. Például Gyimesben a hegyi szállásról lovakkal viszik haza a sajtot. „Nyár idején a keskeny hegyi ösvényeken gyakran találkozunk a völgyek felé igyekvő csángókkal, amint sajttal megrakott lovukat vezetik. Két-három hetenként mennek le a faluba, aszerint, hogy gyűl a kőccség [tej-termék], a gazdának mennyi a fejeje, [azaz] a fejős állata” (Gunda B. 1956: 93). Ló hátán átvetett zsákokban, általvetőkben szállítják a sajtot, a pásztorok élelmét, holmiját a Székelyföld magashegyi részein, a Hargitán és a Görgényi-havasokban is (K. Kovács L. 1968: 45). Az alacsonyabb hegy- és dombvidékek kosarazó juhászatából rendszerint frissen hordják be a tejet a faluba. Tejhordáshoz gyakrabban használnak szamarat. Kalotaszeg (Kolozs m.) falvaiból a gazdák, gazdaasszonyok kijárnak a juh-kosárhoz tejért, kötőféken vezetve a téhordó szamarat. A szamár hátán pokrócba tett fanyeregre szerelve lóg kétfelől a két tejesbödön vagy újabban a bádogból készült putton (Kós K. 1947b: 20). Hasonló módon történik a juhtej hazaszállítása a mezei kosártól a Szilágyság és a Mezőség falvaiban is. Háromszéken deberke nevű faedényben, málhás szamáron szállítják a tejet, savót, máskor az ordát (K. Kovács L. 1969: 651).
Természetesen a szomszédos népek magashegyi csoportjai sem lehettek meg málhás állatok nélkül. A Déli-Kárpátok híres román pásztortelepülésén, Resinár határában a málházás szinte kizárólagos szállítási mód volt. A teherhordó állatok – túlnyomórészt lovak – hátára kétoldalt lelógó általvetőt akasztottak, abba rakták a juhsajtot, túrót, házi eszközöket, s egyéb szállítandó terheket. A Fogarasi-havasok román pásztorainak is egyedüli szállító alkalmatossága volt az e célra kitűnően bevált 902hegyi ló. Még a szénát, takarmányt is lóháton szállították be a házakhoz a havasi kaszálókról. A teherhordó nyereg Mezőségen feljegyzett neve, a szekszena nyilván román szó (Mezőbodon, 1679 – B. Nagy M. 1973: 135). Erdély városaiban a 19. században még mindennapos látvány volt a kosarakkal, zsákokkal megterhelt málhás ló.
A Tiszántúl és a Bánság magyarsága főként vásárokon találkozott ezzel a látvánnyal. Az Erdélyi Érchegységben élő mócok, e nevezetes román táji csoport háziiparosai a Tiszántúl nagy részét ellátták faedényekkel az első világháború előtt. „A faárukat aprótermetű lovaikon hozták. A vándor móc sohasem ült fel a ló hátára, hanem maga után vezette az állatot. Az aprótermetű lovak két-három mázsa terhet is elbírtak” (Gunda B. 1943a: 13; 1966a: 365). Dézsát áruló románok nélkül nem múlt el gyulai, békési vásár. Már hetekkel előre látni lehetett őket. „Fáradt kis lovaik hátára volt felkötözve hevederekkel jobbról balról a vásári portéka. Nagy dézsákban a kis dézsák, abban még kisebb dézsák és abban még kisebb edények...” (Kirner A. B. 1964: 107).
Megtalálható a málhás szállítás emléke a szlovák, ruszin havasi pásztorkodásban is. Szepesben a Magas-Tátra pásztorszállásairól a sajtot lóháton szállították le a gazdákhoz, két posztózsebbel ellátott zsákokban, átalvetőkben. Hasonló zsákokban hordták le a zsendicével teli csobolyókat, szlovák nevén obonkákat is (Podolák, J. 1967: 125). A Lengyel Tátrában szintén málhás lovakon szállították le a tejet a szállásokról, mint azt a 19. századi művészi ábrázolások is tanúsítják. Keletebbre a kárpát-ukrán huculok nyáron a lovat kizárólag a tej- és tejtermékek szállítására használják. A tejet berbencében (berbenica), azaz szűk átmérőjű hordócskában, a túrót, sajtot pedig átalvető iszákban szállítják (Falkowski, J. 1937: 60; Mandibura, M. D. 1978: 93). Kettős zsák vagy átalvető Erdélyben és a Mediterráneum országaiban az emberi erővel történő teherhordás domináns eszköze, s ugyanott az állatok málházásában is nélkülözhetetlen (Vakarelski, C. 1966: 383; Dias, J. 1971: 406–407; Marinov, V. 1973: 360; Gunda B. 1981a: 9). Készülhet posztóból, vászonból, bőrből. Málhás nyereg nélkül, az állat hátán átvetve is használható. A balkáni népek főként posztóból varrják, az erdélyi magyarok inkább vászonból. Elnevezései közül az iszák (Kalotaszeg) a román desag átvétele is lehet. Olyan vándorszó, amely a kései latinban már kimutatható, él több újlatin nyelvben, átkerült szláv nyelvekbe, az újgörögbe stb. A magyarban 1405 körül jegyezték le először (TESz II. 244). Erdélyben a románságnak a középkor óta biztosan szerepe volt a málhás szállítási mód és a kettős zsák, az iszák terjedésében. Mellesleg a balkáni vlachok, aromunok málhás állataikkal karavánszerű áruszállítást is vállaltak. E tevékenységüknek a középkortól a 20. század elejéig szerepe volt a Balkán áruforgalmában. Az aromun málházó teherhordók a 19. század végén a nomád pásztoroktól elkülönült foglalkozási csoportot alkottak (Földes L. 1982: 361). Málhás lovak karavánjai az 1860–1870-es években is jártak még Erdély és Moldva között. Egy magyar utazó 1864-ben 70–80 lóból álló karavánnal találkozott, Brassóban készült tulipános ládát vittek Moldvába. Minden lóra két láda jutott, s három-három ló mellett ballagott egy hajcsár (Ethn. 1982. 422–423).
Jellegzetes eszköze a málhás szállításnak a régi Gömör, Torna és Szepes vármegye összehordó vidékén a lóháti kosár vagy lóhátas kosár. Betlér lakosairól már 1749-ben feljegyezték, hogy gyümölcsöt és gabonát a Szepességbe is szállítanak, „lovaikat ilyesféle áruval terhelik meg kosárszámra” (Bél M. 1992: 39). A lóháti kosár űrtartalma 9031 véka, mintegy 25 liter. Széles háncsszalagból fonják puttonyhoz hasonló formára. Gyümöcsszedés céljára kisebb méretben készítenek hasonló formájú háncs-kosarat. Lapos hátoldalából felső pereme fölé emelkedik egy erős, félkörösen hajlított káva. Azonban nem olyan öblösen félgömbölyű, mint a Bükk-vidéki hátikosár. Magasságához mérten a keresztmetszete szűk, s fenekétől a szája felé is szűkül kicsit. Hevedere nincs, szükség esetén lepedőbe kötve veszik fel a hátukra. A Gömör-Tornai karsztvidék magyar falvai főként gyümölcsöt szállítottak benne az észak-gömöri, dél-szepesi városokba (Rozsnyó, Dobsina, Szomolnok, Mecenzéf, Igló, Göl-nicbánya). Párosával összekötötték és a köteléket, a teherhordó lepedő (korcos, pacókos) összekötött végeit a ló hátán átvetve, két oldalt lógatták a kosarakat. A lovat kötőféken vezették, nem ültek fel a hátára. A málhás lovakkal kerülő nélkül, a szádelői és az áji völgy ösvényein, hegyi hágóin át érték el a szepességi városokat (Paládi-Kovács A. 1973f: 552–555). A Torna-patak völgyében a hegyet – ahol szőlőt, gyümölcsöt termesztettek – csak lóval lehetett járni, szekérrel nem. Még a trágyát is kosarakban hordták fel a szőlőhegyre. A Csermosnya-patak völgyében a lóra málhás nyerget tettek, amikor kosarat, ottani szóval kasocskát szállítottak vele. Még az erdei gyűjtögetésben is hasznát vették a málhás lónak. Gyűjtögetés közben a ló mindig követte az embereket, akik a ló két oldalára erősített nagyobb kosarakba üríthették a gombával, málnával vagy brusnyicával (áfonya) megtelt kézi kosarakat. A Cser-mosnya és a Felső-Sajó-völgy, a gömöri bányavidék magyar falvai málhás lovak segítségével hordták le a sajtot, túrót a juhászok hegyi szállásairól, sőt a szénakaszások-nak is lóháti kosarakban vitték fel az ebédet és az ivóvizet a magashegyi kaszálókra. Berzéte, Kőrös, Csucsom, Lucska, Barka és a többi magyar falu az 1910–1920-as évek fordulójáig élt ezzel a szállítási móddal. Később egyre ritkábban folyamodtak hozzá, s az 1950–1960-as években már a régi fanyergeket is eladogatták a közeli szlovákságnak (Rédova, Felső-Sajó).
Ratkó (Gömör m.) tímárai a bőröket málhás lovak hátán szállították Rozsnyóra, Lőcsére, Eperjesre, Kassára. Csapatostól jártak a hegyeken és hágókon át vezető ösvényeken. Mikolcsány (Gömör m.) magyar falu lakosai feltehetőleg e célból tartottak a 18. század derekán öszvéreket is (Bél M. 1992: 65–68), ami a Kárpát-medencében kuriózumnak számított. Öszvértartásra a hadseregen kívül csupán néhány uradalmi major vállalkozott a 18–20. században.
