CSÚSZTATÓ, VONTATÓ, SÁRHAJÓ
CSÚSZTATÓ, VONTATÓ, SÁRHAJÓ
A kereket nem ismerő társadalmakban nehéz terhek szállítása csúsztatás és vontatás révén, emberi erővel történt. Rudakat, állatbőröket, gúzsokat, köteleket, görgőket alkalmaztak hozzá. A kezdetleges csúszójárművek nem a havon való közlekedés eszközei voltak. Meglepően változatos módozatai, eszköz- és járműcsoportjai léteznek a csúsztatásnak, vontatásnak a kerekes járművekkel, hátas- és vonóállatokkal rendelkező kultúrákban is. A páros csúszórúd, francia szóval a travois nemcsak a préri indiánoknál kedvelt szállítóeszköz, hanem az egykori Európa számos népénél. Olyan alkalmatosság ez kb. 4 m hossszú rudakból, amelyet egyik végénél a nyereghez fogatnak, közepe táján kötik fel rá a szállítandó terhet, a rudak másik vége pedig a 904földön csúszik. A sarkövi népeknél és Ázsiában a csúszórudak elterjedtsége egybeesik a rudakból készült sátoréval. Csúszórúdjaikat sátorkarónak is felhasználják a kutyával, rénszarvassal, lóval vándorló közösségek. A baskírok, kirgizek a 20. század elején még használták (Tagán G. 1938: 232; Lips, J. 1962: 200). Kézenfekvő, hogy honfoglaló őseink is éltek vele.
196. ábra. Csúsztatófélék: a) csúsztató (1950-es évek), Szentendrei-sziget (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); b) korcsuja, saroglya szekérhez és szénacsúsztatáshoz (1950-es évek), Botháza (Kolozs vm.)
Emberi erővel vont páros csúszórudak, saroglyák még mindig használatban vannak az Északi-Kárpátok sok vidékén (Baran, L. 1973: 66–67; Ikvai N. 1962: 43; Paládi-Kovács A. 1981b: 30). Írország, Wales, Skócia tájain a lóval vontatott páros csúszórúd egészen közönséges szállítóeszköz volt a 18–19. században (Jenkins, G. 1962: 14–15; Fenton, A. 1973: 147–157), s említhető dél-európai, krími, ukrajnai, skandináviai, illetve kutyára alkalmazott sarkvidéki elterjedtsége is (Birket-Smith, K. 1969: 199; Tarr L. 1968: 10–12).
A rudas csúsztató másik fő formája először kora bronzkori (i. e. 2. évezred) sziklakarcolaton tűnik fel (Liguria, Észak-Olaszország). Járomhoz kapcsolt V alakú csúsztatót húz két szarvasmarha. H. Kothe német etnológus bizonyította be, hogy a képen látható tárgy nem lehet sem szán, sem borona, mert akkor egész hosszában a földön kellene feküdnie. Azonban az eszköz egyik vége járomhoz van erősítve, a másik két vége a földön vonszolódik. Így csak „jármos rudas csúsztató” (Stangen-schleife) lehet (Kothe, H. 1953). A páros rudas csúsztatóból, H alakú saroglya, majd kétrudas taliga fejlődött ki – véli Haudricourt –, míg a V, Y alakú csúsztatóból A alakú saroglya, majd egyrudas, kettős fogatú taliga és szekér alakult. Ez utóbbi őshazája 905Elő-Ázsiában van, ahol már az i. e. 4. évezredben is használták. Ott és a közeli Indiában, a Kaukázusban napjainkig előfordul.
Az állatbőrnek az ősi vadászkultúrákban és a régi bányák kezdetleges ércszállításában jutott fontos szerep. Már Strabon említi Geographica c. művében a Kaukázusban az időszámításunk kezdete körül használatos „bőrszánkót”. A középkori Németországban a bűnösöket bőrszánkón szállították a vesztőhelyre, Dániában pedig még a 19. században is ilyen eszközzel húzták haza a lisztet a malomból. Lappok, eszkimók és más sarkövi népek az elejtett vad bőrébe pakolják a feldarabolt állat húsát és a havon csúsztatva húzzák haza (Birket-Smith, K. 1969: 197–198). Nálunk sem ismeretlen a bőrkötény (lásd farbőr), bőrzsák a csúszó közlekedésben és szállításban. A vaskövet Torockón még a 19. század végén is lóbőrből készült zsákban vonszolták ki a fejtésből. Az olyan bányautat, amelyen csak zsákkal lehetett közlekedni és szállítani, zsákútnak nevezték. Gömörben, Szepesben szintén ismerték az érc bőrzsákos kivonszolását a bányából (Jankó J. 1893a: 199–202; Paládi-Kovács A. 1985a: 306–307).
A havon való közlekedésnek magas hegyekben meglepő módozatai fordultak elő. Simplicissimus a 17. század végén Kisszeben (Szepes m.) közelében élt át vezetőjével egy szokatlan utazást: „Kinézett egy fiatal fenyőt, a nála levő pallossal levágta, s oda cipeltük a várromhoz. Ő előre a vastagabb végére ült, én mögötte foglaltam helyet, a gallyakba pedig megfogództunk. Aztán egy kicsit előre csúsztattuk, s a fenyőszál iszonyatosan, mint valami háztetőről, nagy hirtelenséggel lebukott. Mint a kilőtt nyíl, úgy utaztunk lefelé. Csak arra intett jó előre, vigyázzak a lábamra, nehogy valami oldalt álló bokorba akadjon. Ügyeltem is magamra, s így nem volt baj. Negyedóra fele sem telt bele, már lejutottunk, egyenesen a falu közepébe” (Magyar Simplicis-simus 1956: 116). Hasonló módon a Kárpátok és az Alpok több vidékén „közelítet-tek” le szénát, farönköt stb. a magas hegyekből.
