VONTATÁS, VONTATÓK
VONTATÁS, VONTATÓK
A boglyába rakott szálastakarmány és kalászos gabona szállításmódja, ökör- vagy lófogattal történő behúzatása a szérűre, rakodóhelyre. Gondosan rakott boglyát kíván, amit szállítás előtt nem rakodnak át, hanem egészben vontatnak el a kívánt helyre. A vontatás előnye a rakodás elkerülésében rejlik, miáltal idő, munkaerő és pénz takarítható meg.
Három fő módozata ismeretes: 1. fenékvontatás kötéllel, lánccal, 2. rudas vontatás, 3. kerekes vontatás.
Eredeti módja az ún. fenékvontatás. Ez úgy történik, hogy a boglyát töve körül egy hosszú, erős kötéllel vagy lánccal körülövezik és igásjószággal elhúzatják anélkül, hogy a boglya alá bármit is tennének. Ez a módszer nagy vonóerőt kíván, 4–6 lovat vagy ökröt legalább, ezért főként uradalmak és igaerővel bőven rendelkező alföldi parasztgazdaságok alkalmazták. Érzékletesen leírta ezt az eljárást már Pethe Ferenc, aki rámutatott, hogy a láncos vontatáshoz elegendő 3–4 ló, s fél nap alatt 20–30 kis boglya is összegyűjthető ezzel az eljárással (Pethe F. 1805: 721). Ugyanakkor mások 8–12 ökörrel végzett láncos-köteles fenékvontatást emlegettek (vö. Hoffmann T. 1963: 120–121). A fenékvontatás az Alföld egyes részein az 1940–1950-es évekig fennmaradt, tovább, mint a fejlettebb „szekeres vontatás”, kerekes vontatás. A Dunántúl és az Felföld parasztsága sohasem gyakorolta, csupán az uradalmi gazdálkodásban találkozott vele (Paládi-Kovács A. 1979a: 319).
A rudas vontatás kisebb vonóerőt kíván, de kicsivel több munkát kell fordítani az előkészítésére, ugyanis előbb egy vagy két rudat kell a boglya alá szúrni, amihez a szénát lekötik és az ökör- vagy lófogathoz kapcsolják. Az Alföldön két „gombos végű” rúddal, az északi népterületen (Gömörben, Abaújban) egyetlen nyárssal vontatták össze a szénaboglyákat a kaszálón. A tolnai Sárközben is csupán egy vontató-rudat dugtak a boglya alá, de négy ökörrel húzatták. Ismeretes a rudas vontatás a 909Székelyföldön. Ott a bogjahúzó rúd 2,5 m hosszú és egy lovat fognak eléje. Kolozsvár hóstáti népe a 20. század elején még két 3–3,5 m hosszú vontatófával és ökrökkel végezte ezt a munkát. A 20. század elején módolták ki a vontatószánka nevű eszközt, amelynek neve ellenére semmi köze sincs a szánhoz. Valójában 4–5 párhuzamosan fekvő rúdból és azokat elöl összekapcsoló keresztfából áll, amihez a húzóláncot hurkolják (Sándor G. 1944: 6–8, 19–21).
197. ábra. Vontatófák: a) régebbi fajta vontatófa (1940-es évek). Részei: 1. rúd, 2. talpalólánc, 3. istrangok, 4. akasztóvilla, 5. butykója, 6. kompósszeg, 7. perec, 8. kapacs, 9. az istrangok urka, Kolozsvár, Hóstát (Kolozs vm.); b) újabb fajta vontatószánka. Részei: 1. előfa vagy járma, 2. talpak vagy villásrúdok, 3. közek, szárnyak vagy csúsztatók, 4. slófos szegek, 5. talpalólánc, 6. csatláslánc, Kolozsvár, Hóstát (Kolozs vm.)
910A „kerekes vontatók” között könnyen szétszedhető, összerakható, valamint szilárdan épített, mereven rögzített formákat lehet elkülöníteni. Az utóbbiak (csámesz, masina, repceszekér, bolondkocsi) alacsony építésű, teljes járműnek tekinthetők. Ezek főként repceszállításra használatosak. Deszkából készült rakfelületükre kötéllel, ökörrel, azaz „fenékvontatás”-sal húzatták fel a mezei boglyát. Ezeket a vontatószekereket az 1820-as évektől alkalmazták Csongrád, Csanád, Békés uradalmai, s mind végig a nagybirtok és a nagyobb paraszti üzemek jellegzetessége maradt (Balassa I. 1949b: 286–287, 290). A szétszedhető kerekes vontató szembetűnő sajátossága, hogy hátsó tengelye kétszer-háromszor olyan hosszú, mint az első. Rakodása úgy történt, hogy három erős rudat, vendégoldalt a boglya alá dugtak, majd megemelték és a vontató tengelyét alágurítva a járművet ideiglenesen összeszerelték. Kerekei többnyire fatörzsből fűrészelt sajtkerekek voltak. Az ilyen bolondkocsi, ördögszekér használatának legnehezebb mozzanata a boglya megemelése volt, amit különféle segédeszközökkel próbáltak könnyíteni. Rövid, villás ágú támaszt (jancsi, jankó, samu, inas, kutya, macska, bicke stb.) mindenütt igénybe vettek, s helyi újításként állványos, hengeres emelőket is alkalmaztak. Említhető például a Vásárhelyi-pusztán használt tekerő (Nagy Gy. 1962: 339–341).
198. ábra. Kerekes vontató és tartozékai (1950 körül): a) vontatókocsi; b) kisrúd vagy rudasfa; c) inas; d) húzatólánc; e) favilla, Hódmezővásárhely (Csongrád vm.)
A szétszedhető és szilárd rögzítésű vontatószekerek között számos átmeneti forma létezett (például a pendölös bolondkocsi Hódmezővásárhelyen, a kiskunsági csámesz). Csámesz szavunk eredetileg egy kezdetleges vízi járművet jelölt. A magyarba szerb közvetítéssel került az oszmán-törökből (Györffy I. 1928: 20). Jelentésfejlődését a széna vízi szállítása, illetve vizenyős kaszálókról való kimenekítésének módja teszi érthetővé.
911A széna vontatózása hazánkban a középkorba nyúlik vissza, s a Dél-Alföldön a kötetlenül kezelt gabona vontatózása is visszavezethető a 16. századig. A vontatózás az Alföld jellegzetes szállítási módja. Bizonyítja ezt a ’mezei szénarakás’ jelentésű vontató szó elterjedtsége (Paládi-Kovács A. 1979a: 306, XXVIII. térkép) és egy speciális boglyaméret kialakítása is. A vontatózás legfejlettebb eljárásai, eszközei egyedül az Alföldön találhatók meg. Ott a munka gyorsításának, a rakodások kiküszöbölésének igénye hívta életre, s így vált korán a racionális munkaszervezésre törekvő alföldi parasztság gazdálkodásának jellegzetességévé. Ez a döntő minőségi különbség a munkamegtakarítást nem eredményező, de a terepviszonyok miatt kényszerűen használt csúsztatás eljárásaival szemben.
