NYÁRI SZÁNOK
NYÁRI SZÁNOK
A nyári szán őstörténetéhez, primitív előzményeihez tartozhat a bakszán, bak-csacsa, bak(i)szekér elnevezésű szánszerű eszköz. Erdős hegy- és dombvidékeinken széles elterjedtsége van. Főként a nyelvterület peremvidékein találkozunk vele. A Mecsek vidékén, Zalában (Göcsej, Hetés), a Börzsönyben, Gömörben, Abaúj és Zemplén erdővidékein, Erdély egyes tájain kedvelt gyermekjáték még ma is. Csíkban a bakszán fűzvesszőből készül, a Brassó megyei csángóknál e szánforma gyermekjáték neve berszán (Vámszer G. 1977: 169; NyIrK 1977: 64; Gazda K. 1980: 255). Voltaképpen két félkörívben meghajlított, hüvelyk vastagságú vesszőből készítik. Az íveket a végüknél egy rövidebb, villás elágazású faággal összefogják és egy hosszabb pálcával kapcsolják össze. Ez utóbbi a csúszóeszköz rúdjaként szolgál (Kunt E. 1974: 119–123). Gyermekjáték, amit főleg tavasszal, nyár elején készítenek. Gyermekek kezén található meg szomszédos szlovák és román tájakon is. A bolgárok „görög szekér”-ként ismerik. Kultúrtörténetéhez tartozik, hogy a 17. században ismerték Németalföldön, látható Pieter Brueghel egyik festményén (Gunda B. 1970b: 221; 1981b: 65–69). Eredetileg széna, lomb, rőzse szállítására is szolgálhatott ez a kezdetleges nyári szán.
A magyar terminológia figyelmet érdemel, mert játékszert és valódi járművet egyaránt jelöl. Kemenesalján és a Répce mellékén (Vas m.) a kerekes targoncát nevezik bakszekérnek, az udvarhelyi székelyek és a hétfalusi csángók pedig a rövid előszánt ismerik bakszán néven. E szócsoporthoz tartozik baksa szavunk is, aminek szintén van ’szán’ jelentése.
A valódi nyári szánkók zöme kézzel vont gyalogszán, de vannak példák fogatos szán nyári használatára is. Nyári szánjaink közül a kézi szánok változatossága, jelentősége tűnik szembe, a téli szánok között viszont az igás, fogatos járműveké a főszerep. A nyári gyalogszánok többségét favágók, szénégetők, mészégetők használják. Ölfát közelítenek vele a hegyvidéki erdőkben, de nem túl nagy távolságra. Ezeknek a fahordó gyalogszánoknak több formája, szerkezeti típusa ismeretes.
Három alapformát lehet elkülöníteni:
– egyrudas szánkó,
– kétrudas nyári szán,
– kávás elejű szánkó.
Az egyrudas gyalogszánkó inkább télen, havon használatos, nyári igénybevétele csak szórványosan fordul elő. Szerkesztése a fogatos szánok felépítését követi, attól csak kisebb méreteivel különbözik. Rúdját vagy középen helyezték el a két szánorrot összekapcsoló rúdhoz és az első eplényhez csatolva, vagy csak az egyik szánorrhoz gúzsolták (újabban drótozták). Utóbbi esetben a szán másik orrára kötelet hurkoltak, amit az ember a vállára vett és „belefeküdve” húzta a szánkót. Meredek helyen egy-másfél méter, enyhén lejtős parton fél méter (m3) ölfát szállítottak vele a bükki 914erdőmunkások. Meredek parton csatlóláncba kötött ölfát is akasztottak utána, ami a földön csúszva fékezte a szán gyorsulását. Ezt a szánkótípust használták Szilvásvárad, Nagyvisnyó, Dédes (Borsod m.) erdeiben, ezt ismerik a Mátra, Cserhát, Karancs vidékének erdőmunkásai is. A szánkó legfeljebb két évig tartott el az erős igénybevétel miatt, noha csupa keményfát használtak a készítéséhez. Szilvásváradon a szántalp anyaga gyertyán vagy bükk, a két eplényé és a négy karóé (rakoncáé) tölgy vagy bükk, a négy sulyoké (szánkólábé) pedig tölgy (Paládi-Kovács A. 1989a: 359).
199. ábra. Nyári szánok: a) egyrudas nyári szánkó, Szilvásvárad (Borsod vm.); b) faközelítő vagy román szánkó (1950 körül), Bernecebaráti (Hont vm.)
Kétrudas nyári szánkót szintén használtak a palóc vidéken és az egész északi magyar nyelvterületen. Típusos formáját először Herkely Károly örökítette meg Gömörben. Ennek a szánkónak két hosszú rúdja van, rúdja és talpa egyetlen fából készül (Herkely K. 1941a: 262). Erre a célra megfelelően hajló, görbe fát kell keresni az erdőben. Répáshután (Borsod m.) a kétrudas nyári szánkó szélessége kb. 70 cm, hossza a rúddal együtt 220–240 cm, s ebből a talp hossza 100–110 cm. A szállítást 915végző ember a két rúd közé áll és a rudakat markolva húzza vagy tartja vissza a szánt. Az ölfát a szán talpaira kezdik rakodni keresztbe, majd az eplény magasságát elérvén hosszában rakodnak a négy rakonca közé. A rakomány nagysága a tereptől függően váltakozik 1/4 és 3/4 méter (m3) között. A 20. században főként ezt a szánkót használták nemcsak Gömör, de a Karancs, Medves, Bükk és a Zempléni-hegység erdőmunkásai is. Bükki, zempléni szlovák falvakban különösen kedvelt szántípus. Nélkülözhetetlen segítőtársa a szénégetőknek, több vidéken használták a mészégetők is. Alkalmanként követ, trágyát szállítanak vele a belterületen és a közeli mezőkön (Gunda B. 1977a: 128–131; Paládi-Kovács A. 1984a: 150, 1989a: 359–360). Neve szánkó, gyalogszánkó, szenes szánkó; a bükki és zempléni szlovákok nyelvén sánky vagy vlačuhy. A Zempléni-hegység több falujában stelbák a neve (Füzér, Regéc, Mogyoróska). Mogyoróskán – s bizonyára nemcsak ott – szalonnabőrrel szokták megkenni a talpát, aztán „úgy csúszik, mint a havon”.
A Börzsönyben régebben, a 19. században, rudas szánkóval, gyalogszánkóval jártak az erdőre fáért. Két orrára hámnak való kötelet kötöztek, középen álló rúdja szolgált fékezésre és irányításra. Ezt azonban főként havon használták, nem nyáron. A 20. század elején jelent meg a vidéken az ún. román szánkó, amivel a favágók nyáron dolgoznak; ölfát közelítenek vele. Ez már a harmadik alapforma, a kávás elejű nyári szánkó legfejlettebb változata. A Börzsönyben nagy gondot fordítanak a szánkóutak kiválasztására, karbantartására is. Ahol a terepnek nincs elég esése, ott dorongutat, rönkutat építenek. A mesterséges szánutak hossza olykor több száz méter.
A Börzsönyben meghonosodott nyári szánkó feltűnő sajátossága az elején félkörben visszahajló két káva, s az azt rögzítő járomszerkezet. Maguk az erdőmukások készítik, vasszög és fémalkatrész nélkül. Összesen 11 darabból áll, s minden alkatrésznek neve van. Méretei folytán a gyalog- és a fogatos szánok között van a helye. Talpa 200–210 cm, eplínye 90–95 cm, az eplényekre hosszában fektetett levél 160–170 cm hosszú. Minden alkatrésze szívós, erős fafajtákból készül (bükk, gyertyán, som). Az új szánkó súlya 30 kg, a kiszáradt, öreg szánkóé 27–28 kg. Ennek azért van jelentősége, mert visszaúton nem csúsztatják, hanem a szánkó jármát a tarkójuk mögé helyezve, nyakba véve, hátukon cipelik fel a hegyre. Egy alkalommal 3–5 q ölfát húznak le vele. Minthogy rúdja egyáltalán nincs, a két erős kávába kapaszkodva húzzák a szánkót maguk után. Minden munkás egyedül végzi munkáját, vonszolja a nehéz rakományt.
Ezt az Észak-Magyarországon egyedülálló szántípust a Börzsöny-vidéki falvakban (Kemence, Bernecebaráti) román szánkónak nevezik. Nevét onnan kapta, hogy 1910 tájékán Bihar megyéből hozatott román erdőmunkásoknál látták először (Erdélyi Z. 1958: 389–395). A börzsönyi munkások később meghonosították ezt a szántípust a Dunántúl egyes pontjain, ahol ma is használatos, de elnevezése helyi névadás terméke (Bakonybélen csuszkora; Dömösön, Visegrádon ródli a neve).
Kávás elejű nyári szánkót Erdély több vidékén használnak az erdőmunkások. Közeli rokonságban áll a börzsönyi formával a Székelyvarságon (Udvarhely m.) leírt fahordó szán, amely kisebb és kevésbé fejlett változata e típusnak. Két visszahajló kávája és az eplényeken a szán hosszában a széleken fekvő levéldeszkák mindenképpen rokonítják vele (vö. Tagán G. 1943: 30). A Hargitában fényképezett székely szánt is emberi erővel húzzák a lejtős terep gyalogútjain lefelé.
916Tanulságos a szántípus távolabbi, európai elterjedtsége is. Párhuzamait főként az Alpok országaiban, német, olasz, francia nyelvterületen lehet kimutatni. Ott számos helyen leírták, dokumentálták. Minden valószínűség szerint az Alpokban jelent meg először, s ezt az innovációt vitték szét a német és olasz vándormunkások. Így kerülhetett a Vogézekbe és cseh területre is. Erdélybe valószínűleg északolasz munkások vitték magukkal, akik út- és vasútépítés végett nagy számban megfordultak ott a 19. század egyes periódusaiban (vö. Erdélyi Z. 1958: 400–402; Stebler, F. G. 1903: 302; Moser, O. 1977: 211–212. Abb. 9).
Az erdélyi nyári szánokról nincs kellő áttekintésünk. Ismerünk Háromszéken és a hétfalusi csángóknál feljegyzett szánneveket (bakonta, bakóca, bakonca, csoklya), amelyekről nem lehet tudni, hogy csupán télen, havon vagy egész esztendőben használatos szánokat jelölnek. Ezeknek a formáját nem írták le; az ’erdőlő szán’ értelmezésből kiindulva nyári szánok is lehetnek (vö. MTSz I. 88). Sajátos szántartozék Brassó megyében a csoszó, az erdőlő szán elé akasztott ’szánorr, csúsztató szántalp’, amely a szán fékezését segíti elő, de formája ennek sem ismeretes (MTSz I. 348).
Erdélyben is ritkábban fordul elő a szénahordó nyári szánkó. Gunda Béla fényképezett a Lápos völgyi Domokoson (Szolnok-Doboka m.) olyan szénahordó gyalogszánt, melynek konstrukciója is igen figyelemre méltó. Egyetlen rúdja van, amely villásan csatlakozik a két szánorrhoz (Gunda B. 1977a: 136). A szánorr közelítésével orszok, orcok beiktatásával főként az erdélyi szánokon helyezik el a szánrudat, az Alföldön és a Dunántúlon pedig a személyszállító szánok követik ezt a szerkesztési elvet. Szénahordó nyári gyalogszánt a Bihari- és a Gyalui-havasok román parasztsága, pásztornépe is használt. Egyes településeiken szekeret egyáltalán nem lehet használni, ezért a szállítást csak málhás lovakkal és szánokkal tudták megoldani.
Igás szánt népünk nyáron csak elvétve fogott be. Az Alföld vízjárta részein főként fű-, sás-, nád- és szénaszállításra használtak fogatos szánokat. Györffy István írja, hogy a Nagykunságban a rét süppedékes helyeiről a szénát régebben szánon húzatták el. A Kis-Sárréten pedig a repcét húzatták be a szérűre deszkával borított szánokon (Györffy I. é. n. /1934/d: 258). A Kiskunságban is gyakran előfordult egészen a közelmúltig, hogy a vizes kaszálón vágott füvet szánkón húzatták ki a vízből a szárazra. Hódmezővásárhely pusztáján szintén szánon vontatták ki a vízből a lekaszált füvet (Tálasi I. 1936b: 172; Nagy Gy. 1963: 143–144).
Fogatos nyári szánt a bükki szénégetők, mészégetők is használtak az 1920–1930-as évekig. Ölfát közelítettek vele a mészégető kemencéhez, a szenes boksához, miléhez. Csúszórudakkal kiegészített félszán volt ez, amit egy pár ökörrel húzattak. Nyáron is jól csúszott a meredek partoldalon, ezért láncot kellett kötni a szántalpak alá. Alkalmanként 1–3 m3 ölfa szállítását oldották meg vele (Paládi-Kovács A. 1984: 151). A Börzsönyben a 20. század derekán alakították ki a lóvontatású „román szánkót”, amit szálfaközelítésre, ölfa- és trágyahordásra is használtak (Erdélyi Z. 1958: 396–398).
Igás szán nyári alkalmazása a magyarságnál a recens korban ritka, a szlávságnál sokkal gyakoribb volt. Moszyński írja, hogy az északi oroszok egész éven át használják a szánt, s a nyári szánnak a temetkezéssel összefüggésben kultikus rendeltetése is van (Moszyński, K. 1929: 638. §).
A Kárpátok és a Balkán hegyi pásztorai kedvelték a szántalpra épített pásztorkunyhókat. 917Ezeket a füves hegyoldalakon ökörigával vontatták tovább, amikor új legelőre vonultak (Vakarelski, C. 1956–58). Szántalpas pásztorkunyhók a magyar falvak juhászatában is jelen voltak a régi Alsó-Fehér megyében (MNA III. 157. térkép), nagyobb szerepet kaptak azonban a dél-erdélyi román pásztorkodásban. Szán-talpra épített gabonatároló kamrákat, szántalpas hombárokat a történeti Dél-Magyarországon, Bácska, Bánát és Baranya népei használtak az 1960-as évekig. Tűz esetén az ilyen hombárokat igás ökrökkel vontatták el, hogy biztonságba helyezzék (Füzes E. 1984: 158–162). Hercegovinában a 20. század elején szántalpra épített, sövényfalú házakat figyeltek meg, amelyeket öt pár ökörrel vontattak az újabb telephelyre.
