LÓFOGATOK
LÓFOGATOK
A ló fogatolásának a technikatörténet és a jelenkori Európa is számos módját, eszközcsoportját ismeri. Az úri rend és a sporttá fejlődött fogathajtás eszközkészlete az utóbbi két-három évszázadban elvált a népi örökségtől, számos tárgyat, szokást vett át más, főként nyugati kultúrákból. Itt elsősorban a paraszti, népi tradíciókról lehet szó, először is az igás lószerszámok alaprétegéről. E tekintetben meglepően egységes népünk eszközkészlete. Magyar nyelvterületen csaknem kizárólag szügyhámot, ún. „magyar szerszámot” használnak. Nyakhámot, vállhámot az ország nyugati, északnyugati szélein (Timaffy L. 1967: 177; MNA II. 115. térkép), Budapesten és szűkebb környékén, s néhány dunántúli városunkban használtak a fuvarosok nyugati fajtájú, nehéz, hidegvérű igáslovaikon (például söröslovak). A nyakhám, vállhám az egyes járomra emlékeztető húzószerszám. Helyenként szarvasmarhára is alkalmazták az 1920–1960 közötti évtizedekben. A nyakhám környezetünkben a német, cseh, szlovák, szlovén, távolabb a francia, angol lótartók fogatos szerszáma.
Népünknél a szügyhám régi, egyszerű formája volt a kenderhám, különösen a szamárhám és a kancahám vagy levélszerszám. A kenderhám vastag fonálszőttesből (gurtniból) készült. Az északi népterületen paraszt hám, gurtnyi szerszám volt a neve. Haslója nem volt, karikák, kulcsok sem tartoztak hozzá. Szügyellő, húzó része tenyérnyi széles, válltartó része pedig háromujjnyi széles szőttesből készült. A két alkatrész találkozásához varrták mindkét oldalon az istrángot, a hámfához hurkolt húzókötelet. A kancahámnak nemcsak válltartó, de háttartó pántja is volt. Ezzel a szerszámmal sokkal könnyebben ment a ló be- és kifogása, mint a későbbi szügykarikás, haslós hámmal (Tálasi I. 1936b: 187–189; Zólyomi J. 1984: 274).
A kenderhámokat házilag varrták, de a bőrből varrott szerszám a szíjgyártó (Kis-kunságban lószabó) munkája. A bőrből készült „jobbfajta” szügyhám fontos tartozéka a hasló, a hámot az állat hasa alatt összekötő széles pánt, amely arra szolgál, hogy a hám ne fordulhasson félre a lovon. Hátszíja párnázott, hogy ne törje az állat bőrét, s ezen vannak a külső és belső ágtartó karikák a gyeplőágak számára. Szügyhúzó része közepén van a nyaktartó karika.
Helyenként az iparos által készített, bőrből varrott lószerszám mellett léteztek primitív, alkalmi fogatoló eszközök. Komádi (Bihar m.) és a Kis-Sárrét tanyáin az 1900-as évek elején a gazdák még maguk fonta gyékényhámba fogták a lovakat, amikor a mezőről a vontatónak nevezett szénaboglyákat behúzatták. Egy idényt kibírt a liliomsásból készült hám, addig is kímélték vele a drága lószerszámot. Négy 968darabból szokták összeállítani: húzó (szügyellő), istráng, nyakpánt, hátpánt. Ritkán szakadt el, s gyorsan lehetett pótolni. A ló fejére szintén gyékényből font kötőféket vetettek (Molnár B. 1966: 118–119, 122).
Az említett archaikus vonóeszközök nem változtatnak azon a tényen, hogy az igás, kocsis lószerszámot Magyarországon már a középkor végén is iparosok, céhekbe tömörült szíjgyártók készítették. Ők látták el a falvak népét, a parasztságot, s nagyban hozzájárultak a lószerszám formai tökéletesítéséhez, terminológiai egysége-süléséhez az egész magyar nyelvterületen.
204. ábra. Igáshám lóra. Részei: 1. húzója, 2. vállkarika, 3. vállszíj, 4. csürök, 5. estráng, 6. marszíj, 7. gyeplőkarika, 8. segédszíj, 9. hasló, 10. hátszíj, 11. hámtáska (1920-as évek), Debrecen (Hajdú vm.)
A 20. század elején a debreceni, tiszántúli kocsizó lószerszám hét darabból állt: 1. hám, 2. gyeplő, 3. nyakló, 4. kantár, 5. nyereg, 6. ostor, 7. csengő (Balogh I. 1965–66: 178). A Kisalföldön ugyanakkor a lószerszám négy fő része a következő: 1. hám, 2. kantár, 3. nyakló, 4. gyeplő (Timaffy L. 1966: 223). Ott a nyerget, az ostort és a csengőt a 20. században már nem számították hozzá, mert a nyeregből hajtást előbb váltotta fel a „bakról hajtás”. A szerszám négy első fő részét az országban mindenütt szíjgyártó-mesterek készítették. E részek jelentősége különbözik, hiszen gyeplő és kantár a hátasló felszerszámozásához is szükséges, a kocsi fékezése pedig nyakló nélkül is megoldható. A kocsizó lószerszám legfontosabb részlege a hám. Ennek három fontos alkatrésze van: a húzónak, szügyellőnek nevezett széles bőrpánt, az ehhez kapcsolódó hátszíj (kápa) és a nyakszíj (marszíj). Fejlettebb hámokhoz további pántok, szíjak tartoznak. Ehhez kapcsolódik a kötélből, szíjból, láncból készült istráng. A hám jelentőségét mutatja, hogy neve gyakran a tágabb jelentésű ’kocsizó ló-szerszám’ szinonímájaként használatos. Erdélyben a fent leírt szerszám csak elő-hámnak, félhámnak minősül. Az egészhámhoz ugyanis két félhám tartozik, az elő- és utóhám, vagy farhám. Erdély 17. századi fogatain „A hámok széles bőrből valók, nagy csatosak, a hámokban rendszerint kötél van, melyet hámistrángnak hívnak. 969Szemén alól a lónak nagy, szív forma bőr van, amely az orráig ér. (Magyar Simpli-cissimus é. n. 160. Szó szerint ezt írják 1736-ban is. Vö. Apor P. 1972: 45.)
A kocsizó szerszámnak a ló fejére alkalmazott részlege a kantár, ami az állat irányítását segíti elő. Ennek is számos alkatrésze, tucatnyi tartozéka van (fejszíj, homlokszíj, pofaszíj, állszíj, orrszíj, szemző, sallang stb.). Lényeges, hogy a ló szájában tartja a zablát és azon keresztül a gyeplővel kapcsolódik össze. A két-két zablakarikából egyik a kantár, másik a gyeplő csatlakoztatására szolgál. A gyeplő hossza, alkotóelemeinek száma és vezetésének, összekapcsolásának módja a jármű elé fogott lovak számától, hajtásának jellegétől függ (nyeregből, saraglyából, bakról). Egyes elemeit a helyzetükre utaló (külső-, belső-, köz-, kereszt-) szár, ág, ér elnevezésekkel különböztetik meg.
205. ábra. Nyerges kantár, parasztkantár (1920-as évek), Debrecen (Hajdú vm.)
Népünknél a fogatolási módokban számos jellegzetesség figyelhető meg. Magyar paraszt kocsi elé egy lovat csak kényszerűségből fog be, egyrudas járművei páros fogatolást kívánnak. Ekéhez, szántáshoz is legalább két lóra van szüksége, s még a parádés szánka elé is két lovat fog be. A magyar fogatolást a 20. században az egész nyelvterületen a kétlovas fogat jellemezte. Ebben nyilván szerepe van annak, hogy a lófogatok párosával fejtik ki a legtöbb vonóerőt. Az egy lóra számított legnagyobb erőkifejtés négy ló összefogása esetén várható. A teher nagysága és a tehetősség fitogtatása azonban ennél nagyobb létszámú fogatok kialakításához vezetett. A befogás módja, a lovak száma és a szerszám jellege szerint beszéltek egyes-, kettes-, hármas-, négyes-, illetve igás- vagy parádés fogatról. Fogat szavunk a nyelvújítás idején 970jelent meg, viszont a németből vett cug a városokban és a katonaságnál már a 18. század elején feltűnt (MNy 1983. 509). Az összefogott lovak száma történetileg is változott; a 19. század közepe óta csökkent. A 19. században a négyes fogatok országszerte gyakoriak, bár több vidéken akkor is megelégedtek a hármas fogattal. Három lovat egymás mellé szoktak befogni, úgy volt egyszerűbb a gyeplőzésük, istrángozásuk. A harmadik ló neve ez esetben is lógós. Kétrudas ajoncaszekerünk a középkorban és az újkor elején hármas fogattal járt, mint az orosz, lengyel trojka. Öt ló befogása esetén három járt elöl, kettő hátul. Az elülsők a rúd végére akasztott hámfát (kisafa) vagy keresztest (többszörös hámfa) húztak istrángjaikkal. Hasonlóan történt hét-nyolc ló befogása is, két sorra, elöl járókra és hátul járókra osztva a lovakat (Herman O. 1910: 53, 55; Ecsedi I. 1911: 50–52). Hat lovat három sorba párosával fogtak be, de csak angol vállhámot használó úri fogatok esetében. A hajóvontató lovak fogatolása is gyakran eltért a kocsizó fogatokétól.
Ötös, hetes, nyolcas fogatot többnyire úri hintók, díszes batárok elé fogtak, s a parádézásban a nép fiai kocsisként, hajdúként vettek részt. Alföldi cívisgazdák közül a tehetősebbek szintén befogtak öt-hat lovat a kocsijuk elé.
Ott, ahol az ökörfogatot csak újabban váltotta fel a lófogat, a lovak befogási hely szerinti megnevezése az ökrökről öröklődött. Vajszlón (Baranya m.), s itt-ott a Kiskunságban is a rúdtól jobbra járó ló neve hajszás, a balról járóé csás. A hajszásnak erősebbnek kellett lennie, mert szántásnál az járt a barázdában, az volt a párban a vezető. A lovak párosítása, helyük kijelölése és munkájuk betanítása szakértelmet kívánt. Tanult ökrök, lovak „átnevelése” sokkal nehezebben ment (Kodolányi J. 1956: 141). Kettős lófogatoknál a szekérrúdtól jobbra áll a rudas, balra a kezes. Három ló esetén a harmadik a lógós. A harmadik lovat mindig a rudas mellé fogták. Nógrádban, a Cserhát falvaiban a hátsó ágashoz láncot kötöttek, s a szekér jobb oldalán kivezették, arra tették a lógós ló befogásához szolgáló hámfát (Zólyomi J. 1984: 274).
Négyes, ötös, hetes fogatoknál a befogás helye szerinti megnevezés országosan egységes. Ötös fogatnál a bal hátsótól indulva a lovak megnevezése a következő: 1. nyerges, 2. rudas, 3. gyeplős, 4. ostorhegyes, 5. láncos (embertülső láncos). A fogat „vezére” a gyeplős, segítője a nyerges. Ezt a rendet szolgálja a bonyolult gyeplőrendszer is. Hetes fogatnál az első öt ló neve ugyanaz, a 6. ló neve hajszás láncos, a 7. ló neve lógós (hajszás lógós). Egyes helyeken az ostorhegyest kisafásnak nevezik. Egyébként akár nyeregből, akár saroglyából vagy bakról hajtják a fogatot, a lovak pozíciójának és „képzettségének” megnevezése ugyanaz (Pettkó-Szandtner T. 1931: 64). Az első sorba fogott lovakat együttesen elöljáróknak nevezi a népnyelv.
A fogathajtás módja és a fogat nagysága szorosan összefügg, s a hajtásmódban a népi tradícióknak is lehet szerepe. Mátyás király sógora, Hippolit magyar kocsisa Itáliában is híres volt arról, hogy nyeregből hajtott nyolc lovat. A Magyar Simplicissi-mus 1683-ban Erdélyben figyelte meg, hogy a hintó elé rendszerint hat, de olykor nyolc lovat fognak be. A kocsis nem a bakon ül, hanem a nyerges lovon, s a nyeregből hajtja a lovakat (Magyar Simplicissimus é. n. 160). Apor Péter 1736-ban megerősítette, hogy a régi erdélyiek nem ismerték a bakról való fogathajtást, kizárólag nyeregből hajtottak. Az ő idejében a bakról hajtás még igen új keletű szokás volt, de már ismerték (Apor P. 1972: 45). A nyeregből való fogathajtás a 20. század elejéig megmaradt, különösen az Alföldön, így Debrecen vidékén. Az 1910–1920-as években 971a tiszántúli kocsis „a rúdtól balra levő nyerges lóra nyerget tesz és lóhátról hajt, ami keleti szokás” (Györffy I. é. n. /1934/d: 271). Ennek a hajtásmódnak igen gazdag ikonográfiája van, s nemcsak Magyarországon. Ismeretesek olyan ábrázolások is, amelyeken a kocsis nem a bakon ül, hanam a saroglyában, a kocsi elején lévő fonott üléskosárban. Nyeregből angol, francia, német kocsisok is hajtottak a 17–18. században, de ennek történeti összefüggéseit kevéssé ismerjük.
A lófogat irányítása gyeplővel, ostorral és szavakkal történik. Gyeplőnek azt a hosszú szíjpárt nevezik, amely kétoldalt a ló zablájához van erősítve. Régi magyar nevén ere, de ez a szó csak egy-két dunántúli nyelvjárásban és Szlavóniában őrződött meg a századfordulóig. Parasztságunk a 20. században könnyű, olcsó gyeplőket használt (csikógyöplü, kettős gyöplü), de az úri fogatokon díszesebb, a lovak számával egyre bonyolultabb gyeplőrendszerek találhatók (magyar, német, francia szár). A díszes hajtószárakat szárcsattal fogatják össze (Bálint S. 1977a: 61).
A lófogat hajtásához hosszú nyelű és kötelű ostor szükséges. Régebben a hetes, nyolcas fogatokat a nyeregben ülő kocsisok suhogónak nevezett hosszú ostorral hajtották. Ennek kötele nyaklósan, telenggel, telek-szíjjal volt az ostornyélre erősítve, azaz elfordult, forgott a nyélen használat közben. A suhogó végét rendesen csapóval, sudárral látták el, ami hamarosan rojtosra szakadozott a sok cserdítés, durrogtatás következtében. A kettős fogathoz szolgáló ostor nyelének hossza 180 cm, szíja 110 cm, a négyes fogathoz való ostor nyelének hossza 170 cm, a suhogója 350 cm körül volt. Keleti lovasnépek kocsihajtáshoz is rövid nyelű, hosszú kötelű ostort használnak, hasonlót a magyar csikósok karikásához. Régebben a szíjgyártók ostorkészítéssel is foglalkoztak, s a vásárokon cifra bojtos, sallangos, cirom és egyéb ostorféléket árultak. Álldogálás közben hintókon, személyszállító kocsikon az ostor helye a bak melletti ostortartóban volt, menet közben pedig a kocsis jobb kezében (Pettkó-Szandtner T. 1931: 197–201; Bálint S. 1977a: 61).
Fogathajtók, fogatvezetők gyakran szólnak a lovakhoz. Cohol, cúgat, culálgat mondja a népnyelv arra, aki lovat indulásra nógat. Szántáskor a lovakat hajtó ostoros, ustoros szólongatja a jószágot. Indításra a gyí, gyű szó a legelterjedtebb, megállásra a hó, hóha, hő, tolatásra a hókk és a currik szó általános. Balra fordító szó a hozzád, hőszte, jobbra fordító a tüled te, covasz ide, közéjük menve mondják farta te (MNA II. 135. térkép; Pusztainé Madar I. 1976: 465).
A jármű fékezésére, tolatására különböző technikai megoldások, eszközök szolgálnak. Erdélyben a hám nemcsak a szekér húzására, de tolatására is alkalmas, mert farhámmal kiegészített egész hámot, kettős hámot használnak (MNA II. 117. térkép). Ennél a kocsizó lószerszámnál a nyakló hiányzik, mert szükségtelen. A rúdfőhöz kapcsolódó tartólánc azonban nem a szügyellő karikájához, hanem a farhámhoz vezető tartószíjhoz kötődik. Az erdélyi kocsizó lószerszám fejlődése már elég régen külön úton jár. Kolozsváron 1598-ban 1 lóra való hámot „farhámostól” 1 Ft 50 dénárért adnak, Háromszéken pedig 1708-ban említenek négy lóra való farhámokat (EMSztT III. 701; Bogáts D. 1943: 37), s később is gyakran emlegetik a források egész Erdélyben (Kós K. 1976: 86, 101). 19. századi feljegyzések a Kassától, Losonc-tól északra elterülő Felföld lófogatain levő farhámot említenek (Madarassy L. 1932: 25; Zólyomi J. 1984: 274). A szlovák, ruszin lószerszámokat sajnos még nem írták le alaposabban. Az északi magyar népterületen a farhám főként egylovas fogatokon 972használatos, a többiben a lovak nyaklóval fékezik, tolatják a kocsit. Bükki, mátrai, cserháti falvakban a lószerszám, a 18–19. századi „paraszt hám”, „kender hám” tartozéka volt a farmatring is, amely fékezésnél megakadályozta a szügyhám előrecsúszását (Zólyomi J. 1984: 274; Paládi-Kovács A. 1989a: 374).
Az Alföld, a Dunántúl és a Kisalföld magyar lófogatai nyaklóval vagy a szügyellőt a rúdvéghez kapcsoló tartószíjjal, tartólánccal fékezik a járművet. Régebbi eszköz a népi fogatolásban napjainkig fennmaradt nyakló. A kezdetleges kötélnyaklót a századok alatt fokozatosan felváltották kenderből font lapos pántokkal, majd széles bőrpántokkal. Ez utóbbit évszázadok óta szíjgyártók készítik. Kisalföldi szíjgyártók limitációiban a 17. században már szerepel (Timaffy L. 1966: 232–233). A nyaklót lánc köti a kocsirúd végének vasalásához.
A magyar hámok további fejlődése során a szügyellőhöz kapcsolt tartószíj és tartólánc is megjelent. Először sík vidéken és személyszállító fogatokon kezdték alkalmazni. Hátránya, hogy fékezésnél a szügyhámot kicsit előrehúzza a lovakon, amennyire a vállszíj, a hátszíj és a hasló engedi. Az ún. kancahámon még nem volt szügykarika és tartószíj. A szügyellőhöz kapcsolt tartóláncot a tehetős alföldi gazdák a 19–20. század fordulóján jobbnak mondták a tartószíjnál és a nyaklónál. Elterjedése az utóbbi százötven évre tehető (Pettkó-Szandtner T. 1931: 61–62). A Kisalföldön nyak-lót a dombos peremvidékek, szügykarikához kapcsolt rúdtartó láncot pedig a vízközök síksági parasztsága használ (Timaffy L. 1966: 233).
A kocsizással együtt terjedt a lovak patkolása. Népünk csak a honfoglalás után ismerkedett meg a patkóval. A tárgy neve a 14. századtól adatolható és kovács szavunkkal együtt délszláv jövevény. A középkori magyar patkóleletek a közép-európai germán típussal mutatnak formai azonosságot (Zimmermann Á. 1906: 66, 69). A sztyeppei népek még a 20. század elején sem vasalták lovaikat, de a kelták az i. e. 1. században már használták a vasból készült lópatkót. Magyar főrendek a 15–16. században rendszeresen patkoltattak, kezeltették lovaik patáit, s a 17. században az erdélyi urak a hintóhoz tartozó ládácskában patkolózacskót is hordoztak (Apor P. 1972: 46). A ménesbe járó lovakon, a hátaslovakon ritkán volt patkó.
A lópatkónak sok formája, változata ismeretes. Parasztságunk télen éles patkót, nyáron sima patkót kért a kovácstól. Szegeden nemcsak téli és nyári patkót, de magyar és német patkót is megkülönböztettek, s a kovácsok még többfélét ismertek (Bálint S. 1976: 457). Az Alföldön egy-egy patkó három hónapig tart, de a köves országutakon sokat járó fuvarosok lovait havonta kell patkoltatni (Pusztainé Madar I. 1976: 462). Patkoláshoz a makrancos lovat különféle kínzóeszközökkel (pipa, karika) tették ártalmatlanná, illetve kaloda, iskola elnevezésű, gerendából ácsolt patkolóállványra függesztették fel a hasa alá vetett gurtni és az állványra szerelt két csiga segítségével. Kovácsműhelyek mellett máig lehet látni patkolóállványokat is. A pata kezelése, gyógyítása szintén a kovácsok dolga, akiknek szerszám- és ismeretanyagára a 17–18. század óta nagy hatást gyakorolt az állandó katonaság és a lóorvoslás tudománya.
A 20. század elején a debreceni négyes és ötös fogat elképzelhetetlen volt csengő nélkül. Kétlovas fogatra csak szánhúzás esetén tettek csengőt, mindig a balról álló lóra. Három ló esetén a lógós, négy-, öt-, hatlovas fogatban az ostorhegyes nyakába került a csengő, a gazda és a kocsis büszkesége (Balogh I. 1965–66: 184).
973Még egy tartozékról kell szólni. A Dunántúl némely vidékén a muraközi lovak és más nehéz testű, hideg vérű fajtához tartozó fuvaroslovak fejére nyáron lósapkát tettek napszúrás ellen. Vászonból varrták az asszonyok, s a fuvarosok a kantárra tűzték a ló feje fölé. Ez a szokás a Földközi-tenger mellékén sokfelé elterjedt. Helyenként apró napernyőket tűznek a bérkocsis lovak feje fölé (például Malaga, Andalúzia).
A szügyhám minden bizonnyal a sztyeppei népek találmánya, akiktől a 6. században már a szlávok s a velük érintkező germánok is megismerték. Nyugat-Európában a 9. századtól mutatható ki (Tarr L. 1968: 162–163; Keszi-Kovács L. 1983: 171–173). Népünk keletről hozta magával, s maga is hozzájárult a terjedéséhez. Szügyhámot a közelmúltban északnémet, északlengyel, délsvéd, különböző francia és angol tájakon is használnak, de sehol sem olyan kizárólagossággal, mint a magyar nyelvterületen. A magyar lófogatok összeállítása, hajtásmódja, szerszámozása sok eredetiséget őrzött meg napjainkig (vö. Pettkó-Szandtner T. 1931). Eredetiségét igazolja a fogatolással kapcsolatos gazdag szaknyelv is. Legősibb elemeihez (fék, fékemlő, ín, ideg, ere, szár, ostor, nyereg) igen korán társult az ótörök kantár és gyeplő, valamint a nemzetközi vándorszónak mutatkozó, Mandzsúriától Angliáig elterjedt szócsaládhoz tartozó hám (vö. Keszi-Kovács L. 1983: 173; Paládi-Kovács A. 1997b: 193–198). A középkori átvételek, mint a szláv eredetű zabla, zabola és a német eredetű istráng a „felesleges jövevényszavak” kategóriájába tartoznak. Az említett régi szakszókincs folyamatosan gyarapodott belső fejlődésű szavakkal is (szíjgyártó, szügyellő, nyakló, farkalló, hasló, fejlő, húzó, fogat, lógós, ostorhegyes stb.).
A 18. század elejétől a szügyhámok fejlődéséhez nyugati minták is hozzájárultak. Ehhez az úri fogatok szerszámozása és a német iparosok bevándorlása nagyban hozzájárult. Nagyobb városainkban magyar és német szíjgyártók működtek egyidejűleg, akik ún. magyar és német szerszámot készítettek. A magyar vagy paraszt szerszám egyszerűbb, könnyebb, de díszesebb, a német vagy kúcsos szerszám súlyosabb, simább és célszerűbb volt. Utóbbival jelent meg a kápáshám, a hasló, olykor a farmatring.
A 19. század elején az árszabások említenek már francia hámot, angol hámot, divatja lett a lapos angol bőristrángnak, a francia szárral készült gyeplőnek, fogatrendszernek (Herman O. 1910: 54; Ecsedi I. 1911: 52; Balogh I. 1965–66: 180–181; Pett-kó-Szandtner T. 1931: 65, 68; Bálint S. 1977a: 59–60; Zólyomi J. 1984: 275). A magyar lófogatok szerszámozása anyagi kultúránk nagy múltú, sokágú együttese, melynek értéke művelődéstörténeti szempontból igen jelentős. Ugyanakkor a sallangokkal, fonott bőrdíszekkel, rézcsatokkal felszerelt kocsizó lószerszámok esztétikailag is értékelhető, becses darabjai a tárgyalkotó népművészetnek.
