TEXTIL- ÉS TEXTILFELDOLGOZÓ IPAR (SZŰRCSAPÓ, SZŰRSZABÓ, TAKÁCS, POSZTÓS, SZABÓ, GOMBKÖTŐ, KÉKFESTŐ, SÜVEGES, KALAPOS, KÖTELES)
95TEXTIL- ÉS TEXTILFELDOLGOZÓ IPAR (SZŰRCSAPÓ, SZŰRSZABÓ, TAKÁCS, POSZTÓS, SZABÓ, GOMBKÖTŐ, KÉKFESTŐ, SÜVEGES, KALAPOS, KÖTELES)
A legtöbb egyszakmás céhes szervezetet felmutató iparcsoport. A ruházkodás alapanyagainak előállítását és feldolgozását végző szakmákat foglalja magában. Egyedül a kötelesszakma szolgálja a mezőgazdaság, halászat és vadászat igényeinek kielégítését, a többi mind közvetlenül a viselet egyes darabjainak váltómíves, illetve vásári termékeit állította elő, zömében kifejezetten az árutermelés keretei között. Az alapanyagot a csapók, posztósok, takácsok adják. Az egyes iparágak elterjedési térképeinek (25–26., 54. térkép) fehér foltjai esetünkben nemcsak a források hiányos ismeretéből adódnak, hanem éppen a távolsági kereskedelem feltételezését kényszerítik ki. Ugyanis a szűrcsapók legfőbb központja ugyan Debrecen (1398), az állattartás juhállománya biztosíthatná a nyers gyapjút az Alföld nagy területein, de mégis alig alakultak itt csapócéhek. A magyarázatot Györffy István adta meg, aki a szűrszabók történetének legkiválóbb ismerője: „A XVII. század elején a kecskeméti szűrszabók Erdélyből a Szászföldről a szűrposztót csempészik, mivel nem kaptak a kivitelre engedélyt [ti. az erdélyi fejedelemtől – D. O.], mint a debreceni és váradi szűrszabók. Később pedig a duna-tiszaközi szűrszabók debreceni szűrszabóktól, a veszprémi, gyöngyösi, putnoki stb. csapóktól szerezték be a posztószükségletüket” (Györffy I. 1930: 78). A Nagyszeben közelében fekvő Nagydisznód szűrposztója hasonlóan nagy területeken volt keresett a szűrszabók körében. A szarvasi szűcsmesterséggel kapcsolatosan írja Dorogi Márton: „Az irhának való bőrökről természetesen az ollóval lenyírható szőrt lenyírták. Az év folyamán így összegyűlt gyapjút József napja körül adták el. Ezt az alkalmat mázsálásnak nevezték. Nagydisznódról jöttek a szűrposztósok, azok vették meg. Ilyenkor nagy lakomát csaptak, birkát vágtak, elborozgattak. A lakomán ott voltak a szűrszabók is, mivel nekik meg szűrposztót szállítottak a nagydisznódi szűrposztósok. A lakomát is sokszor a szűcsök fizették” (Dorogi 1960: 13). Másrészt a bőrruhák, a subák és ködmönök éppen az alföldi tájon voltak a legelterjedtebbek, így hát a kép érthetővé válik. – A szebeni, segesvári, szászsebesi és szászvárosi céhek 1376-os szabályzata így rendelkezik: „Továbbá a gyapjúszövők [tudniillik a szűrposztókészítők vagy úgynevezett csapómesterek] a céhtagságot négy forintért, két font viaszért, két veder borért s lakomáért nyerjék el. Amelyik hamis gyapjúszőttest készít, valamennyi ingó javának elvesztésével bírságoltassék meg. Aki pedig a rendes hosszúságot és szélességet el nem érő szűrposztót rendes vég gyanánt adna el, az olyan azt teljesen veszítse el” (Kovách–Binder 1981: 63–64). – A debreceni csapók a vidék juhállományának gyapjúhozadékából biztosították a nyersanyagot, feltehetően bedolgozó fonókat is alkalmaztak. A szűrposztókészítés évszázadokon át az egyik legvagyonosabb réteget alakította ki a városban. A divat változásával, a 18. század második felében a guba szövése került előtérbe. 1785-ben 87 mester dolgozott Debrecenben 43 legénnyel és 47 inassal, évi termelésük 10 659 darab (Varga 1981a). A Tiszántúl északi felében Szatmárnémeti és Nagyvárad csapócéhei játszottak jelentős szerepet, amit Györffy István a cifraszűrről írott monográfiájában megfelelő részletességgel tárgyal.
A dunántúli szűrposztókészítés legfontosabb területe Veszprém megye. Öt céhük alakult a 17–18. században (Pápa 1606, Veszprém 1640, Várpalota 1700, Devecser 1757, Tapolcafő 1777), ami egyben a Györffy által „bakonyi szűr” néven jelölt 100hímzett szűrök csoportjának kialakulását tette később lehetővé. A munkabérekről – szerencsés módon – a pápaiak 1637-ben kelt céhlevélmásolatában olvashatunk bővebb részletezést: „A szűr kallónak minden mester egy végtül adjon 10 pénzt és ételt, mellék fonyónak is a mellék fonyástól 33 pénzt, a ki penig ételt kíván, adjanak 25 pénzt. A mellék tépőnek is adjanak 10 pénzt, béltépéstül és csapástul 10 pénzt, szövéstül adjon 5 pénzt, egy bélfonástul adjon 10 pénzt. A ki pedig maga kenyerén egy vég szűrt megkészít, annak adjanak egy forintot, a mely mester penig az inast mással taníttatja szövésre, az adjon 15 szűr szövéstül flo. 2. A ki penig többet adna, annak büntetése 1 forint” (TT 1894. 642).
96-9725. térkép. Önálló csapócéhek, 14–19. század
Zólyom vármegye: Zólyom 18. sz.; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1700; Vas vármegye: Kőszeg é. n., Szombathely 1776; Komárom vármegye: Komárom 1698, Tata 1749; Somogy vármegye: Kaposvár 19. sz.; Zala vármegye: Egerszeg (Zala-) 1728, Tapolca 1698; Tolna vármegye: Ozorai Uradalom 1749, Szekszárd 1744; Veszprém vármegye: Veszprém 1640, Devecser 1757, Palota (Vár-) 1700, Pápa 1606, Tapolcafő 1777; Bereg vármegye: Munkács 1817; Borsod vármegye: Miskolc 1732; Gömör vármegye: Rozsnyó 1601, Ratkó 1770, Rimaszombat 1611, Klenóc és Nyusta 1825; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Gyöngyös 1666, Pásztó 1748; Bihar vármegye: Debrecen (1398) 1513; Szatmár vármegye: Szatmárnémeti 1513; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Vác 1711; [Szeben vármegye: Szeben, Szászsebes; Nagyküküllő vármegye: Medgyes, Segesvár]
98-9926. térkép Magyarországi posztóscéhek, 15–19. század
Bács-Bodrog vármegye: Apatin 1770; Nógrád vármegye: Balassagyarmat 1741; Nyitra vármegye: Szakolca 1698; Brezova 1725, Privigye 1651, Próna (Német-) 1673, Szenic 1622, Verbő 1624, Vitten 1717, Hrussó és Lubina 1718; Pozsony vármegye: Szentgyörgy 1725, Modor 1648, Nagyszombat 1695, Vöröskői Uradalom 1730; Trencsén vármegye: Trencsén 1579, Bán 1665, Beckó 1622, Illava 1592, Lednice 1630, Pucho 1638, Rajec 1712, Zsolna 1568, Ugróc (Zay-) 1820; Zólyom vármegye: Radvány 1705; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1715, Csór 1847; Baranya vármegye: Pécs 1755; Vas vármegye: Kőszeg 1609, Pinkafő 1769, Rohonc 1741; Komárom vármegye: Tata és Tóváros 1846, Tata és Gesztesi Uradalom 1767; Győr vármegye: Győr 1669, Győr-Sziget 1745; Sopron vármegye: Sopron 1627; Veszprém vármegye: Veszprém 1771, Palota (Vár-) 1834, Pápa 1769; Gömör vármegye: Jolsva 1609, Ratkó 1627, Ice (Nagy-) 1834; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Gyöngyös 1780; Sáros vármegye: Bártfa 1575, Szeben 1616; Szepes vármegye: Késmárk 1475, Lőcse 1518, a 16 szepesi város 1777; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1767; Szebeni szék: Nagyszeben 1657
A csapómesterek Fejér, Komárom, Veszprém, Vas, Zala és Tolna megyében szövetségre léptek 1744-ben. A főbb kérdések a következők voltak: A gyapjú árát egymással szemben nem verik föl a kereskedőnél, alkuba nem kezdenek a céhmester nélkül. Ha háznál találkoznának össze gyapjúvásárlásnál, úgy a szomszéd és azonos céhbeliek egymásra nem licitálnak. Inast addig nem szabadítanak fel, amíg szabadulólevelét ki nem váltotta 2 forint díj ellenében. A vándorló legény érkezéskor a céhmesternél tartozik jelentkezni és tanulólevelét átadni. A mesterséget, „… hogyha ámbár kort ért volna is az inas … négy esztendőkre beállni … megengedtetik … azon alul befogadni szabad ne légyen”. Szökött inast máshol szegődtetni tilos. „A mester legényeink midőn aratásra akarnak, messzebb való útra két héttel előbb, közelebb penig az ő idejében elmehetnek, úgy mindazonáltal, hogy mihelyest aratását elvégzi, visszajönni neki kölletik; egyébaránt ha munkáján túl csak egy holnapot eltöltene, nyári olyan időben a hol mulatott, a telet iss ott tölthesse, és sehol műhely nekie ne adattassék.” A korábbi században szokásos fonóasszonyok dolgában is megállapodnak: „Hogy ezentúl egy mestertársunknak ne légyen szabad leányt vagy asszonyt fonyóul befogadni, ha csak esztendő számra bé nem szegődik, és azt is hogy tiszta személy lészen. Kivévén a mester ember, nem különben szűrszerszámos gyermekeit és feleségeit, kiknek fonyóul szolgálni mindenütt ellenben megengedtetik.” Kilenc város mesterei 24 forint büntetés terhe mellett szentül fogadták az egyezség megtartását. A győri, tapolcai és ozorai céh 2-2 mestere kiegészítést is fűzött a megállapodáshoz, miszerint a mester fia fél taxát fizet felvételkor; a vándor igazolást hozzon előző munkahelyéről. „Egy mester legénynek se legyen szabad sem szőlőt, sem kertet, sem tehenet, sem penig semmi nemű baromfit is tartani.” Teljesen világosak az érdekek a gyapjúvásárlásban, a munkaerő biztosításában és megtartásában, a családtagok, illetve éves szerződésű fonók alkalmazásában (TT 1895. 90).
A posztósok céhei (26. térkép) Erdélyben, a Felföldön és a Dunántúl Balatontól északra eső vidékein jól kiegészítik a csapók által szervezett területek szomszédságait. A hazai céhes posztós a középszerű minőséget soha nem haladta meg a gyapjú minősége miatt. Így hát az átlag polgári viselet, illetve az ünnepi paraszti posztóruha, valamint a katonaság szükségleteinek felelt meg a termékeik minősége. Jól ismerjük a Sopronba települt morva posztósok történetét a 17. századból, ismerjük festődéjüket, szárítójukat és kallójukat a 19. század elejéről. Termékeik egyaránt kelendőek voltak, a rábaközi magyarság körében a világoskék, a 17. században délről idemenekült horvátoknál a fehér, majd a barna, illetve a Sopron környéki németek férfiviseletében a sötétkék és a fekete volt a kedvelt (Dávidházy 1954a; 1955; 1976). Természetesen a kereskedelem által importált gyengébb minőségű anyagok még ezeknek a hazai termékeknek is konkurenciát jelentettek. A cseh, lengyel, sziléziai posztók éppúgy jelen voltak minden országos vásáron, mint a brassói posztó, a 16. század óta bedolgozórendszerben (Verlagsystem) festett és kikészített posztóféleségek.
101A hazai textilmanufaktúrák termeléséről, termékösszetételéről, ezen belül a posztóféleségek minőségéről, a külföldi konkurenciával folytatott verseny és bukás okairól történeti feldolgozás ad részletes tájékoztatást (Endrei 1969).
Ha a királyi városok és a megyék árszabásait is figyelembe vesszük egyes szakmák termékeinek elterjedését illetően, akkor például a szűrszabóknál azt látjuk, hogy a korai és kevésbé díszes darabok már a 16. században szerepelnek Zalában, Vas megye déli felében és Sopronban, jóllehet itt szűrszabó céhek csak a 18. és 19. században alakultak, de a cifraszűrök klasszikus díszítései később sem jellemzőek a készítményekre. A Győr megyei árszabásból olvashatjuk 1818-ban: „Egy öreg embernek való hosszabb Dolmán szűr a millyent a Han mellékiek [Hanság] és a Rábaköziek viselnek 7 Fl. Egy kurtább mint a Rábán kívül viselik 5 Fl 12 Kr. Kisebb 13, és 15 esztendős gyermeknek való 4 Fl.” A szűrposztóból készült ruhák egyszerűek, de a ,,széles vállos embernek való öreg szűr” sem cifra. A cifrázás tilalma 1793-ban kezdődött Somogy megyében, nem sok foganattal (Gönczi 1942).
Hasonló módon a táji adottságokkal és a nagytáji munkamegosztás kialakulásával magyarázható a céhes takácsok szervezeteinek elterjedése is (54. térkép). A nagyállattartó területeken, a török kiűzése után is ritka településhálózattal rendelkező alföldi vidékeken nem alakultak, nem szerveződtek újjá olyan mértékben a takácscéhek, hogy a szövés paraszti gyakorlatát visszaszoríthatták volna. A Tiszán túl és Nógrádtól északkeletre eső területek paraszti lakossága az önellátás keretében állította elő a maga által termelt kenderből a szükséges vásznat. A Felföld takácscéheinek ritkább volta pedig a szövés sok évszázados háziipari gyakorlatát jelzi. Tudjuk, hogy a szepességi szász városok és falvak már a 14. században olyan tömegű vásznat állítottak elő, hogy az messze meghaladta a helyi és tágabb környezetük szükségleteit, az ország déli területei felé irányult kereskedelmük. 1378-ban az erdélyi szászok azzal a kéréssel fordultak Nagy Lajos királyhoz, hogy a szepesi szászokat, akik vásáraikat felkeresik, eltiltaná, mivel azok nagy mennyiségű szövött árut adnak el. A király azzal a megszorítással adta meg erre az engedélyt, hogy a szepesi szászok csak a hét erdélyi szász város országos vásárait látogathatják, árujukat rőfönként nem, hanem csak végszám árusíthatják (Lipták 1938). A Zsigmond király által a céhek ellenében támogatott barhentszövők, a bedolgozórendszer (Verlagsystem) keretében, Bártfa, illetve Kassa város tanácsa szigorú ellenőrzése mellett, ezer végszám szállították a pamutvásznakat, illetve pamutvetülékkel szőtt mintás vásznakat Buda, Fehérvár, Debrecen vásáraira, bizományosaikhoz. – A Duna-Tisza közének takácsai kiváltságaikat inkább a hímes szövések terén tudták érvényesíteni a 18. századi céheikben. A Dunántúl kétharmadán, Zala–Veszprém–Fejér megyétől északra azonban olyan mértékű a szervezettség, a céhes helyek sűrűsége, hogy az kizárta a paraszti szövés lehetőségét. A Dunántúl megyéiben a térképen mutatkozó ritkább területek magyarázata a következő: Moson megye egész területe egyetlen megyei céhhez tartozott, Győr megyében a magyar takácsok az egyházi birtok céhébe kényszerültek, Fejér megyében a sármelléki takácsok helységenkénti filiális mesterei foglalják el a teret. Somogy, Tolna, Baranya sajátosságainak felderítése még várat magára.
Késmárk kékfestőinek festett és nyers vászonnal való kereskedéséről 1737-ből maradt fenn megállapodás. Húsz mestere egy-egy országos vásárra 1000–1500 rőf árut vihetett, többet nem, elkerülendő a túlkínálat. Így Eperjes mellett Tállya, Istvánfalva, Keresztúr, Tokaj, újhely (Sátoralja-), Miskolc és Debrecen szerepel vásári körzetük kiemelt pontjaként (MGtSz 1898). A szepességi vászon a 19. század második felében – kiterjedt és jól szervezett kereskedelmi és bizományosi hálózat révén – az egész országban kapható volt.
102-10327. térkép. Önálló szűrszabó céhek, 14–19. század
Bács-Bodrog vármegye. Újvidék 1827; Bars vármegye: Léva 1801; Nyitra vármegye: Újvár (Érsek-) 1697; Pozsony vármegye: Modor 1709, Nagyszombat 1702, Csütörtök 1675; Esztergom vármegye: Esztergom 1693; Zólyom vármegye: Pelsőc 1846; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1733; Baranya vármegye: Pécs 1710, Siklós 1716; Vas vármegye: Szombathely 1774; Komárom vármegye: Komárom é. n.; Moson vármegye: Óvár (Magyar-) 1629; Győr vármegye: Győr 1723; Sopron vármegye: Sopron 1836; Zala vármegye: Egerszeg (Zala-) 1775, Keszthely 1865, Sümeg 1818; Veszprém vármegye: Palota 1832, Pápa 1767; Abaúj vármegye: Gönc 1837; Gömör vármegye: Rimaszombat 1693; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Eger 1775; Bihar vármegye: Debrecen 1697; Csongrád vármegye: Szeged 1827; Szabolcs vármegye: Nyíregyháza 1829; Szatmár vármegye: Szatmárnémeti 1831; Temes vármegye: Versec 1817; Hajdú kerület: Böszörmény (Hajdu-) és Nagykálló 1827; PestPilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1741, Buda 1761, Vác 1761, Szentendre 1817, Kecskemét 1824, Nagykőrös 1829, Ráckeve 1817
104-10528. térkép. Szűrszabó árszabások, 16–19. század
1 = Sopron város, 1569
2 = Sopron vm., 1724 3 = Moson vm., 1744 4 = Győr vm., 1601 5 = Komárom vm., 1811 6 = Fejér vm., 1724 7 = Veszprém vm., 1746 8 = Vas vm., 1597 9 = Alsó-Lendva, 1558 10 = Zala vm., 1598 11 = Somogy vm., 1737 12 = Kaposvár város, 1665 13 = Tolna vm., 1744 14 = Baranya vm., 1793 15 = Bács-Bodrog vm., 1794 |
16 = Szeged város, 1739
17 = Csongrád vm., 1765 18 = Csanád vm., 1813 19 = Erdély, 1609 20 = Békés vm., 1812 21 = Pest-Pilis-Solt vm., 1724 22 = Nagykunság, 1812 23 = Debrecen város, 1793 24 = Bihar vm., 1706 25 = Szatmár vm., 1706 26 = Ugocsa vm., 1706 27 = Szabolcs vm., 1695 28 = Borsod vm., 1672 29 = Miskolc mezőváros, 1634 30 = Eger város, 1710 31 = Heves és Külső-Szolnok vm., 1660 |
32 = Jász kerület, 1813
33 = Gyöngyös mezőváros, 1730 34 = Kishont vm., 1706 35 = Esztergom vm., 1724 36 = Pozsony vm., 1706 37 = Nyitra vm., 1705 38 = Nyitra mezőváros, 1740 39 = Bars vm., 1602 40 = Hont vm., 1706 41 = Nógrád vm., 1696 42 = Zólyom vm., 1706 43 = Gömör vm., 1704 44 = Abaúj vm., 1742 45 = Kassa város, 1741 46 = Zemplén vm., 1699 |
106-10729. térkép. Önálló szabócéhek,, 15–19. század
Árva vármegye: Nagyfalu 1712; Bács-Bodrog vármegye: Újvidék 1764; Bars vármegye: Körmöcbánya 1531, Szentbenedek 1718, Szentkereszt 1678, Léva 1719; Hont vármegye: Bélabánya 1666, Selmecbánya 1446, Bát 1695, Szebeleb 1682, Szebeleb és Németi 1682; Liptó vármegye: Szentmiklós (Liptó-) 1785, Lipcse (Német-) 1696, Rózsahegy 1588; Nógrád vármegye: Fülek 1674, Kékkő 1571; Nyitra vármegye: Nyitra 1711, Bajmóc 1670, Csejte 1718, Galgóc 1651, Holics 1769, Privigy 1613, Prcna (Német-) 1613, Sassin 1666, Sempte 1653, Szenic 1701, Tápolcsány (Nagy-) 1684, újhely (Vág-) 1630, újhely (Vág-) és Galgóc 1558, újvár (Érsek-) 1540, Örmény 1724, Verbó 1682, Vitten 1642; Pozsony vármegye: Pozsony 1411, Bazin 1753, Szentgyörgy 1699, Modor 1590, Nagyszombat 1558, Diószeg é. n., Lévárd (Nagy-) 1659; Nalacka 1741, Pozsonyváralja 1765, Püspöki 1671, Somorja 1690, Stomfa 1660, Szerdahely 1722, Szered és Sempte 1661, Szered, Ujváros és Sempte 1636, Szomolány és Diós (Felső-) 1776, Detrekői Uradalom 1731, Csesztve 1771, Szempc és Berencs 1701; Esztergom vármegye: Esztergom 1737; Trencsén vármegye: Trencsén 1712, Bán 1666, Beckó 1592, Beszterce (Vág-) 1659, Bicse (Nagy-) 1616, Illava 1667, Zsolna 1534, újhely (Kisuca-) 1696, Várna 1686; Zólyom vármegye: Breznóbánya 1571, Korpona 1638, Besztercebánya 1764, Zólyom 1571, Radvány 1670; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1692; Baranya vármegye: Pécs 1699, Mohács 1699, Siklós 1716; Vas vármegye: Kőszeg 1619, Szombathely 1604, Vasvár 1719, Muraszombat, Lendva, (Felső-) és Keresztúr (Rába-) 1777, Pinkafő 1612, Rohonc 1667, Sárvár 1616, Szalónak 1607, Ujvár (Német-) 1669, Vép 1842, Dömölk (Nemes-) é. n., Lövő (Felső-) 1646, Ják 1844, Dobra 1666; Komárom vármegye: Komárom 1675, Tata 1633; Ács 1825; Somogy vármegye: Igal 1712, Kaposvár 1698, Karád 1748, Szigetvár 1685; Moson vármegye: Boldogasszony 1714, óvár (Magyar-) 1604, óvár (Magyar-) és más helyiségek 1700, Lébény és Szentmiklós 1713; Győr megye: Hédervár 1819, Szentmárton 1697, Győr-Sziget 1643; Sopron vármegye: Kismarton 1599, Kismartoni uradalom 1702, Ruszt 1692, Sopron (első céhlevél 1477) 1577, Csepreg 1614, Csepreg és Szentmiklós 1639, Csorna 1673, Feketeváros 1602, Kabold 1603, Kapuvár 1712, Keresztur (Német-) 1643, Locsmánd 1656, Marton (Nagy-) 1595, Miklós (Fertőszent-) 1618, Nyék 1636, Nyék és Lackenbach 1636, Szarvkő és más helységek 1705, Széleskút 1700, Szemere (Répce-) 1717, Szil 1668, Szil és Rábaköz 1666; Zala vármegye: Apáti (Zala-) 1793, Csáktornya 1676, Egerszeg (Zala-) 1676, Grot (Szegt-) 1654, Kanizsa (Nagy-) 1698, Keszthely 1635, Sümeg 1706, Tapolca 1682, Turnisa 1770; Tolna vármegye: Földvár 1703, Simontornya 1698, Szekszárd 1726, Tamási 1721; Veszprém vármegye: Veszprém 1688, Palota (Vár-) 1698, Pápa 1518, Vázsony (Nagy-) 1691, Zirc 1775,.Lőd (Város-) 1772; Abaúj vármegye: Kassa 1619, Jászó 1695, Szántó 1818, Szepsi 1574, Szikszó 1696; Borsod vármegye: Miskolc 1563; Gömör vármegye: Rozsnyó 1601, Csetnek 1665, Dobsina 1730, Jolsva 1609, Ratkó 1718, Rimaszombat 1618, Röce (Nagy-) 1711; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Dévaványa é. n.; Sáros vármegye: Bártfa 1549, Szeben 1560, Eperjes 1509; Szepes vármegye: Késmárk 1607, Lőcse 1570, Remete 1707, Stosz é. n., Svecler 1707, Szomolnok 1707, a 16 szepesi város 1777, Igló 1550; Ung vármegye: Nagykapos 1525, Ungvár 1569; Zemplén vármegye. Homonna 1609, Keresztur (Bodrog-) 1721, Liszka (Olasz-) 1610, Mád 1724, Sárospatak 1555, Tállya 1727, Tokaj 1616, újhely (Sátoralja-) 1569, Varanno 1569; Arad vármegye: Arad 1725; Békés vármegye: Gyula 1781; Bihar vármegye: Debrecen 1735, Nagyvárad 1722, Diószeg 1714, Margita: 1725, Olaszi (Várad-) 1769; Csanád vármegye: Apátfalva, Lak (Nagy-) és Palota 1838, Apátfalva és Sajtény 1815; Csongrád vármegye: Szeged 1571, Szentes 19. sz., Vásárhely (Hódmező-) 1732; Szabolcs vármegye: Nyíregyháza 1818, Nagykálló 1849; Szatmár vármegye: Nagybánya 1469, Szatmárnémeti 1525, Károly (Nagy-) 1717; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1694, Buda 1716, Kalocsa 1741, Vác 1699, Szentendre 1695, Óbuda 1824, Cegléd 1727, Kecskemét 1585, Nagykőrös 1617, Ráckeve 1695, Zsámbék 1847; Varasd vármegye: Varasd 1584; Verőce vármegye: Eszék 1778; Zágráb vármegye: Zágráb 1712, Zágráb, Nova Villa 1842; Péterváradi kerület: Karlovic 1772, Pétervárad 1730; Alsó-Fehér megye: Gyulafehérvár 1641; Torda vármegye: Torda 1648; Brassó vidéke: Brassó 1736; Szebeni szék: Nagyszeben 1485; Medgyesi szék: Medgyes 1587; Nagysinki szék: Nagysink 1631; Egyéb erdélyi helységek: Szász városok és székek 1539
108A feldolgozóipar egyik legjellegzetesebb árutermelő és vásározó ága a szabóké (29. térkép). Mai ismereteink szerint a legkorábbi szabályzatot Nagy Lajos királytól kapták a szebeni szászok (1379), ezt követte az egrieké (1455), 1459-ben a pozsonyiaké, 1461-ben a kassaiaké, majd Sopron szabad királyi városé (1477). Közülük kiemelkedő jelentőséget kell tulajdonítanunk az egri püspök által kiadott céhlevélnek. Ebben ugyanis a birtokközponthoz tartozó helységek is felsorolásra kerültek, ami ritka kivétel a 15. század közepén. Az 1524-es átírásban maradt meg a Hédervári László adta szöveg hiteles másolatban. Eszerint a szabó- és posztónyírómesterek, akik Eger városában és annak völgyében, tudniillik Pusztaszikszó, Maklár, Nagytállya, Kistállya, Tihamér, Almagyörs, Cegléd, Bakta, Felnémet, Tárkány, Szarvaskő, Szölöske, Harangozó helységekben élő mesterek, eddigi szabadságukban élhetnek tovább. Tiltották a kontárok munkáját, korlátozták a káptalan urainak házában végzendő ruhavarrást és posztónyírást az országos vásárok idején (Balassa 1969). Általában magyar szabók járták az országos vásárokat, a váltómívesek méret után dolgoztak megrendelésre, a vásármívesek pedig nevüknek megfelelően kizárólag tömegárut készítettek. Árszabásokban vásármívesekkel először az egész Erdély területére érvényes 1627-es fejedelmi rendeletben találkozunk. Biharban és Szatmárban 1700-ban, illetve 1706-ban, majd a 18. század első felében Baranya kivételével a Dunántúl vármegyéi külön tételben sorolják fel a vásármívesek termékeit. Baranya megye a 18. század végén szintén külön jelöli a vásározóknak ezt a rétegét.
A várásozás kiterjedtségére vonatkozóan Esztergom vonzáskörzetének (30. térkép) ismeretét a magyar szabók céhjegyzője buzgalmának köszönhetjük, aki 1742-ben több korábbi följegyzésből gyűjtögette össze és jegyezte fel a céh jegyzőkönyvében az ideérkező vásározó szabók nevét és lakóhelyét. 1742 előtt 23 helység 228 mestere keresztelkedett be az esztergomi vásáron: „Minden Böcsületes Czéhbeli Mester Ember tartozik régi szokás szerint ezen keresztelöbe (:minden engedelem nélkül:) egy forintot adni, mely forintbul ismét vissza téríttetik ugyan azon Czéhbeli Mester embernek d 15. idest. tizenöt pénz borra való”, amit bizonyára közösen fogyasztottak el. (E szokásra kapuvári csizmadiák is hivatkoznak 1712-ben, céhlevelük XXXIV. pontjában: „a vásáron szabad az új mestert fölkeresztelni, mint más mesterségbelieknél”.) A bejegyzett mesterek között több „szoknyás” is szerepel Tata, Nagyszombat, Győr, Bazin vásorából, ami egyben a legkorábbi női „konfekció” megjelenését igazolja (Esztergom, BBM H. 77. 268. 1). Győrben 1634-ben viszálykodnak a vásármíves és a váltómíves szabók, mivel az utóbbiak el akarták lopni a céhládát, hogy megakadályozzák a vásármíves mesterek céhmesterjelöltjének megválasztását. A vásározó mesterek száma ekkor 29 fő (Gecsényi 1979). Az esztergomiak jegyzőkönyvében 1742 előtt összesen 28 győri mestert kereszteltek föl első vásáron való megjelenéskor.
A szabók is féltékenyen őrködtek azon, hogy a vásárokon kívül senki ne árulhasson városukban. Így 1675-ben a fülekiek szabályzatának 17. artikulusa a kontárokat tiltja el a munkától a városban és városon kívül is, „… azoknak marhaiokat ell vévén fele Kapitány Uramé, és fele az Czehesseké legyen”. A 18. artikulus kimondja, hogy idegenek sokadalom kívüli köznapokon nem árulhatnak, „… valaki raita találtattnak attol minden ruhaia el vetessék, az sokadalomkor is Kalmároknak se dolmányt se mentét, se nadrágot ne légyen szabad árulny, valakinél találtattnék, vétessék ell tőlle Kapitány segétsége által”. A munkaidő elképesztően hosszú, ,, … két órakor fől kelven kilencz óraig, varion, az foldozasnak fele része Urae, es mas fele az legényé”. Mesterremekük előírása arra vall, hogy maguk is vásároztak, hiszen az „Alföldi Köntöst, Aszony embernek valót” bizonyára nem a nógrádi vásárokon kínálták a vevőknek. Ebben az időben Fülek a végvidékhez tartozott, így tehát alföldi termékeik 109a török által megszállt területek vásárain kerültek értékesítésre (EK Céhlevelek LV. 15). A környező falvak mestereit igyekeztek felügyeletük alá vonni, illetve ha azok céhbe álltak, akkor a „kontárkodásért” először lefizették az öt forint büntetést, majd elkészíthették a szokásos remeket.
30. térkép. Vásármíves szabók az esztergomi vásárban, 1742
A városok és mezővárosok körül dolgozó falusi mesterek száma a 18. század utolsó évtizedeiben szaporodik, a 19. század első felében pedig jelentősen megnövekszik. A szabók, szűrszabók, vékonyszabók sokszor egy céhben dolgoztak együtt, amint a helyi adottság ezt megkívánta. A népviseletek kivirágzásának kora ez. A női viselet varróasszonyai mellett a tanult mesterek méretre, testre szabva varrták az ünnepi öltözeteket. A filiális mesterek, a falusi „Landmeisterek” munkája tehát az új divat tömeges terjedésében és egy évszázadon át való megtartásában, a „hagyományos” megőrzésében nagy szerepet játszott. Ennek igen szemléletes példáit szolgáltatja a Rábaköz, illetve Kisalföld két mezővárosa, Csorna és Fertőszentmiklós céheinek egyesített vonzáskörzeti térképe (31. térkép). Hasonló képet mutat a mohácsi szabók adatainak a feldolgozása is (32. térkép).
11031. térkép. A csornai (1784–1865) és a fertőszentmiklósi (1780–1886) szabócéh vidéki mesterei
Csorna 1784–1865
1 = Mihályi 1813 2 = Szebeháza 1821 3 = Szany 1827 4 = Egyed 1834 5 = Szécsény 1858 6 = Rábapordány 1792 7 = Pásztori 1836 8 = Szilsárkány 1796 9 = Bogyoszló 1794 10 = Jobaháza 1865 11 = Tamási 1807 12 = Szárföld 1834 13 = Veszkény 1794 14 = Farád 1784 15 = Dőr 1807 16 = Barbacs 1821 17 = Maglóca 1792 18 = Markota 1858 19 = Bősárkány 1807 20 = Pusztasomorja 1802
Fertőszentmiklós 1780–1886
1 = Csapod 1810 2 = Hövej 1799 3 = Vitnyéd 1817 |
4 = Agyagos 1829
5 = Szergény 1794 6 = Endréd 1782 7 = Szerdahely 1833 8 = Süttör 1809 9 = Eszterháza 1812 10 = Sarród 1785 11 = Széplak 1799 12 = Hegykő 1781 13 = Homok 1820 14 = Hidegség 1862 15 = Nagycenk 1815 16 = Németpereszteg 1794 17 = Szécsen 1838 18 = Pinnye 1794 19 = Locs 1780 20 = Ebergőc 1787 21 = Muzsaj 1810 22 = Röjtök 1790 23 = Kövesd 1786 24 = Német-Lövő 1800 25 = Völcsej 1822 26 = Gógánfa 1790 27 = Pásztófalu 1820 28 = Nemeskér 1804 29 = Újkér 1811 |
A gombkötő céhek nagy száma (83) jól mutatja, hogy a férfi- és női öltözetek, a királyi udvartól a jobbágyok és zsellérek házáig, országszerte évszázadokon át zsinórozással, horgolt és kötött gombokkal, vitézkötésekkel, sújtásokkal, paszományokkal, derékövekkel, fonott és horgolt kardkötőkkel, tollbokrétákkal egészültek ki. Erre bizonyság a sok korabeli ábrázolás, az árszabásokban szereplő szabó-, szűcs- és gombkötő készítmények sora. A gombkötő céhek térképéről jól leolvasható (33. térkép), hogy a szűr és szűcsmunkák legfőbb területein, így az Alföld széles tájain kevésbé volt szükség termékeikre, mint Erdélyben, a Dunántúl és Észak-Magyarország 111vidékein. Illetve arra kell gondolnunk, hogy a török alól felszabadult területek 18. század közepi életének megélénkülése idején a szabók szükségleteit már a kereskedelem elégítette ki. Új céhek alig alakultak. Az Alföldön Debrecen, Szeged, újvidék, Baja céhes mesterei biztosították a helyi ízlés szerinti készítmények előállítását. A kisebb helységek mesterei feltehetően a 19. század vegyes céheinek soraiban találhatók meg.
32. térkép. A mohácsi szabócéh vidéki mesterei, 1810–1826
A gombkötőmesterség termékei többségükben magyar igényeket elégítettek ki, illetve a zsinórozást az ország nemzetiségei is átvették, módosítva ízlésüket. A főúri, nemesi, kuruc és huszáröltözetek nemcsak a hazai népviseletekben, hanem egész kontinensünkön divatot teremtettek. A magyar viselet iránti igények Bécsben 1691ben magyar gombkötő céh (Ungarische Knöpfmacher) alakításához vezettek. Mesterremekül 116egy egész bundára való tizenkét pár vitézkötést kellett készíteni csillagos mintázatú gombokkal együtt. – Német ízlés szerint a paszományosok dolgoztak, de rendszerint egy céhben szerveződtek a gombkötőkkel. A kismartoniak céhlevele például kimondja, hogy a magyarok a magyar, a németek a német divat szerint készítsenek remeket (1748). A mesterré avatás után szokásos eskü szövege is igen tanulságos a rohonciaknál, melyet a 17. században vetettek papírra. „Az Esküvisnek Formája! Isten Tiged Úgy Segillen, Tellyes Szent Háromságh; Bizony Isten, az Te igaz Hütöd, hogy Ezel az Gombkötö Mestersigel, az te tehetsiged szerint, Igazán Ilsz; Igaz, és jó Féle Selembül, Aranyfonálbul munkálkoszol; es az mellett, ha valaky, Velenczej, Nöremberj [nürnbergi – D. O.] Sikbül kivanna Munkát Akarattya szerint, azt is el vigezhesd; Enek Fölötte elötted jaronak, Czéh Mesternek, Öreg Mestereknek Engedelmes, és Szava Hallo liszesz; Oket meg böcsülöd, Istenért; Más Mester Embernek Szolgait el nem hitegeted, sem penig az vásárokon, az Vevő Embereket; az más Mester Embertől el nem hivod; hanem mindeneknek az böcsöletes Czéhnek Articulussinak, Rendtartásához Szabod, és tartod; s cselekszed; mind anak Szip Articulusj meg Magyarázásra; Elődben adássa Szerint! Isten Tiged úgy Segéllyen! Amen!” (EK XLII. 25).
112-11333. térkép. Gombkötő céhek, 16–19. század
Bács-Bodrog vármegye: Újvidék 1763, Baja 1724; Bars vármegye: Körmöcbánya 1667; Hont vármegye: Bélabánya 1725, Selmecbánya 1660; Nógrád vármegye: Balassagyarmat 1761; Nyitra vármegye: Szakolca 1674, Nyitra 1635, Galgóc 1636, Privigye 1687, Sassin 1669, Szenic 1723, Tapolcsány 1700, újhely (Vág-) 1659, újvár (Érsek-) 1628; Pozsony vármegye: Modor 1653, Pozsony 1690, Nagyszombat 1599, Levárd (Nagy-) 1675, Szered 1599; Esztergom vármegye: Esztergom 1695; Trencsén vármegye: Trencsén 1634, Ban 1636, Beszterce (Vág-) 1723, Illava 1669, Zsolna 1689; Zólyom vármegye: Zólyom 18. sz.; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1698, Baranya vármegye: Pécs 1699, Pécsvárad 1699, Siklós 1775; Vas vármegye: Kőszeg 1642, Szombathely 1641, Körmend 1678, Muraszombat 1758, Rohonc 1642, Sárvár 1678, újvár (Német-) 1710; Komárom vármegye: Komárom 1651, Tata 1654; Somogy vármegye: Kaposvár 1727; Moson vármegye: Óvár (Magyar-) 1710; Győr vármegye: Győr 1670; Sopron vármegye: Kismarton 1727, Kismartoni uradalom 1748, Ruszt 1737, Sopron 1642; Zala vármegye: Egerszeg (Zala-) 1712, Kanizsa (Nagy-) 1810, Keszthely 1701; Veszprém vármegye: Veszprém 1672, Pápa 1599; Abaúj vármegye: Kassa 1669; Borsod vármegye: Miskolc 1702; Gömör vármegye: Rozsnyó 1624, Csetnek 1705, Jolsva 1660, Jolsva és Csetnek 1705, Rimaszombat 1666; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Eger 1745, Gyöngyös 1699; Sáros vármegye: Szeben 1669, Eperjes 1655; Szepes vármegye: Késmárk 1666, Lőcse 1634, a 16 szepesi város 1603; Zemplén vármegye: Sárospatak 1709, Tokaj 1689; Arad vármegye: Arad 1769; Bihar vármegye: Debrecen 1680, Olasz (Várad-) 1810; Csongrád vármegye: Szeged 1714; Szatmár vármegye: Szatmárnémeti 1655; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1729, Buda 1701, Vác 1718; Körös vármegye: Körös 1764; Varasd vármegye: Varasd 1771; Verőce vármegye: Eszék 1714; Zágráb vármegye: Zágráb 1646; Alsó-Fehér vármegye: Gyulafehérvár 1675; Brassó vidéke: Brassó 1716; Egyéb erdélyi helységek: Szász városok és székek 18. sz.
114-11534. térkép. Magyarországi gombkötő legények a győri céh szállásán, 1732–1776
1 = Komárom
2 = Érsekújvár 3 = Farkasd 4 = Somorja 5 = Bécs 6 = Pozsony 7 = Szempe 8 = Diószeg 9 = Galánta 10 = Nyitra 11 = Léva 12 = Korpona 13 = Bakabánya 14 = Újbánya 15 = Galgóc 16 = Nagyszombat 17 = Modor 18 = Sasvár 19 = Szakolca 20 = Szenic 21 = Verbó 22 = Pöstyén 23 = Nagytapolcsány 24 = Selmecbánya 25 = Zólyom 26 = Besztercebánya 27 = Körmöcbánya 28 = Bán 29 = Vágújhely 30 = Beckó 31 = Trencsén 32 = Illava 33 = Bellus |
34 = Vágbeszterce
35 = Németposzána 36 = Túrócszentmárton 37 = Losonc 38 = Jolsva 39 = Rozsnyó 40 = Poprád 41 = Poprád 42 = Igló 43 = Eperjes 44 = Kassa 45 = N. Hernád 46 = Szatmárnémeti 47 = Tokaj 48 = Miskolc 49 = Eger 50 = Gyöngyös 51 = Vác 52 = Vác 53 = Buda 54 = Szentendre 55 = Esztergom 56 = Tata 57 = Magyaróvár 58 = Nezsider 59 = Kismarton 60 = Ruszt 61 = Sopron 62 = Rohonc 63 = Kőszeg 64 = Csepreg 65 = Sárvár 66 = Szany |
67 = Pápa
68 = Székesfehérvár 69 = Veszprém 70 = Szombathely 71 = Németújvár 72 = Körmend 73 = Zalaegerszeg 74 = Muraszombat 75 = Lendva 76 = Csáktornya 77 = Varasd 78 = Hlebine 79 = Légrád 80 = Nagykanizsa 81 = Kaposvár 82 = Pécs 83 = Siklós 84 = Eszék 85 = Vukovár 86 = Karlovic 87 = Pétervárad 88 = Újvidék 89 = Baja 90 = Szeged 91 = Kalocsa 92 = Kecskemét 93 = Szolnok 94 = Debrecen 95 = Kolozsvá 96 = Nagyszeben 97 = Lugos 98 = Temesvár 99 = Arad |
A piacért folyó harc perlekedéseiből tudjuk, hogy a gombkötők bedolgozókat is alkalmaztak. Győrben az 1642 körüli években. A gombkötők ugyanis azzal a kéréssel fordultak a városi tanácshoz, hogy az tiltsa el a kereskedőket, a szabókat és a zsinórverő asszonyokat a zsinórok és más gombkötőáruk készítésétől és árusításától. A tanács megállapította, hogy a kereskedőknek erre joguk van. A meghallgatott asszonyok pedig védekezésükben előadták, hogy ők nemcsak kereskedőknek és szabóknak dolgoznak, hanem maguk a gombkötők is vettek tőlük árut és dolgoztattak velük. A pereskedést a tanács azzal zárta le, hogy az asszonyokat húsz forint büntetés terhe mellett eltiltotta a kontárkodástól (Gecsényi 1979). Ebben az időben Győr a végvári főkapitányság székhelye, politikai és hadászati szerepe jelentős. Igazi gazdasági fellendülésére azonban csak a török kiűzése után került sor, élénk kereskedő- és iparosközponttá fejlődött. A gombkötőlegények 1728-ban kezdett könyvéből kitűnik, hogy az 1732–1776 közötti időben 99 helység tanítványai fordultak meg a város műhelyeiben (34. térkép). A nyilvántartások elég pontatlanok, hiányosak, mégis húsz körüli az érkező legények éves átlaga. A legtöbben a Felföld nyugati feléből és a Dunántúl városaiból jöttek ide munkát keresni. A külföldiek kizárólag a bécsi magyar gombkötő céh tanítványai, akik rendszeresen megjelentek a magyar munkában való ismereteik gyarapítására, begyakorlására.
A gombkötők címerében, szakmai jelképei között jellegzetes ábrázolás a kócsagtollat tartó jobb kéz (Nagybákay P. 1987). Ez látható a győriek céhládájának előlapján is (1835). Amint egy vitából kitűnik, a céhek körmenete alkalmával és a ládakísérésnél a gombkötőlegények ilyen díszes kócsagtoll bokrétákkal vonultak fel a 18. század közepén. Ezt a parádés szokást kezdték átvenni más céhek legényei is, amit a gombkötők sérelmesnek tartottak. Kérték a tanácsot, hogy másokat ettől tiltsanak el, mert ez csak őket illeti meg (Szabó P. 1979). Szakirodalmunkban a rozsnyói, iglói, debreceni, szegedi, soproni gombkötők készítményeiről és céhes szervezeteiről találunk közleményeket (Nyáry 1905; Domonkos O. 1955a, 1959; Bálint-Juhász 1968).
A kékfestés tulajdonképpen a középkori városokban és kolostorokban gyakorolt kelmefestésből nőtt ki a 18. század folyamán. Mint ritka mesterség önálló céhhel nem rendelkezett a 17. század elejéig. Ekkor Lőcse-Eperjes-Késmárk-Igló (1608) városközi testületet hozott létre. Céhes kapcsolatuk a bécsi és a boroszlói főcéhekkel volt. Előbbiek Magyarország nyugati felének mestereit vonzották magukhoz, utóbbiak 118pedig legényszabályzatuk kölcsönzésével kötelezték le Eperjes mestereit. A céh a vászon, posztó és selyem festésének kizárólagos jogkörét a kékfestés új eljárására is igyekezett kiterjeszteni a 18. század közepétől. Az ország területén ebben az időben 8-10 főcéh osztozkodott (35. térkép). Vonzáskörzeti térképeik egyrészt jól mutatják a terjedés ütemét, másrészt az iparág fontosságát a gyáriparral alig rendelkező textiltermelés terén. Részben a házi szövésű anyagok, nagyobbrészt a szepességi és sziléziai, valamint egyéb importált pamutvásznak festését, mintázását végezték a műhelyek százai. A nyugatról érkező új eljárás egyben a mintakincset is magával hozta, ami részben a klasszikus történeti stílusokat, másrészt a falkárpitok, tapéták városi polgári ízlését is közvetítette. A helyi ízlésnek megfelelően kerültek ezek alkalmazásra viseleti anyagokban, lakástextileken. A mintafákkal dolgozó kékfestés gyorsan és könnyen utánozhatta a brokátok, selymek, de a szőttesek mintázatát is, ami például a besztercebányai hímes takácsok nagy romlását okozta a 18. század végén. A kékfestést az alakuló manufaktúrák is gyakorolták. A kis műhelyek 19. századi tömeges méretű elterjedése jelzi, hogy a külföldi gyári áru versenye elől a városokból a kisebb helységekbe is települő mesterek, a szűk helyi igények tiszteletben tartásával, még évtizedeken át jó megélhetést biztosítottak maguknak.
11735. térkép. A magyarországi festőcéhek vonzáskörzetei, 17–19. század
A fokozódó import, majd a hazai textilgyárak megerősödése századunk elejére a kis műhelyek tucatjait tette tönkre. A paraszti viseletben bekövetkező változás, de főleg az olcsó gyári kartonok megjelenése csökkentette a kékfestők számát. Néhány régi műhely, a század elején megkezdett gépesítéssel, a helyi nemzetiségi, vallási és hagyományos ízlés alapos ismeretében és tiszteletben tartásával, a gyári termékekkel is tudott versenyezni. A két világháború között lezajlott nagy gazdasági válság a kis üzemek többségét tönkretette. A második világháború után még körülbelül 30-40 működőképes műhely létezett az országban, de részben az anyaghiány, részben a szakember-utánpótlás megszűnése miatt ezek száma is megfogyatkozott. A kékfestés új divatja az 1960-as években következett be, amikor a régi szép minták városon váltak kedveltté, mintegy a „népművészet” hagyományaiként. Ezt már csak 15 műhely érte meg, valamennyien áttértek az indatrénnel való festésre is, ami az indigóval szemben szebb és tartósabb színt adott. Mosásálló, kellemes színével a modern lakásdíszítésre is rendkívül alkalmasnak bizonyult. Az iparág részletes feldolgozása jól bizonyítja, hogy a falusi lakosság ellátásában milyen jelentős szerepe volt a kis műhelyek mestereinek, hogyan tűnt fel országunkban, hogyan áldozott le, illetve művészi értékű mintakincse hogyan él tovább napjainkban (Domonkos O. 1981).
Györffy István azt írja A magyarság néprajza viseleti fejezetében (1933: 398), hogy „… bolgár-török eredetű a kalpagon kívül egy másik főrevaló, a süveg neve is”. E két elnevezés adja talán annak magyarázatát is, hogy kétféle céh alakult. A süvegescéhek száma a 17-19. században mindössze tizenegy (36. térkép), míg a kalaposoknak 81 szervezete jött létre a 16-19. század során (37. térkép). Erdély fehér foltjait hiányos adataink magyarázzák, valamint az a tény, hogy a távolsági kereskedelem révén a 17. század elején már jelentős szállítmányok érkeztek Pozsonyból az erdélyi kereskedőkhöz. Ugyanakkor a hegyvidéki területeken, a juhtartó vidékeken a prémes fejfedők elterjedtsége bizonyára jelentősebb volt, mint más vidékeken. – Ha a 17–18. századi megyei és városi árszabásokat vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy Pest megyétől északra egy sor süveges árszabást találunk ott is, ahol még csak a közelben sem létezett süvegescéh. Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy az ország északi vármegyéit birtokló kuruc hadak felszereléséhez tartozott a süveg, a vármegyék árszabásait egységesen adta ki Rákóczi fejedelem. Másrészt egészen bizonyosra vesszük, hogy a sok kalaposcéh mesterei süvegeket is készítettek, hiszen a kétféle fejfedő készítési 123alapelve, a nemezelés megegyezik.
39. térkép. Kalapos vándorlegények a soproni céh szállásán, 1779–1890
Érdekes jelenségnek tartjuk, hogy éppen a Felvidéken alig van kalapos árszabás, jóllehet a legtöbb kalaposcéh ezen a területen alakult, és termelésük bizonyára a helyi szükségleteken messze túl nőtt. Ha azonban a süvegesés kalaposcéhek, illetve árszabások térképeit egymásra helyezzük, akkor – Erdélyt kivéve – az egész ország területére nézve viszonylag arányos elosztódás mutatkozik. De meg kell jegyeznünk, hogy az egész Alföld területén, az egy debreceni céhet kivéve (1793), mind a 19. században alakult. Természetesen tudjuk és számításba is vesszük azt a körülményt, hogy egyes kalaposcéhek, esetleg több vármegyére kiterjedően, vidéki mestereket is felvettek soraikba (38. térkép). Így például a győri céhbe tartoztak a 17–18. században a fehérvári, pápai, veszprémi, óvári, tatai, pécsi, szekszárdi mesterek is (GySmLt: 1. 99/15). A soproni céh pedig kiterjesztette hatáskörét a 18–19. században Sopron, Vas, Zala és részben Veszprém megye területére. Ebből a vonzásból vált ki és önállósodott 1830-ban a kanizsai céh, és vette fel a környező falvak filiális mestereit (TGyM 72. 22. 2). Hasonló a kép Debrecen esetében is az 1818–1867 közötti időszakban. Míg Debrecenben csak 10 mester dolgozott, addig 30 környező helységből 55 „Landmeister” került felvételre a céhbe. Északon Miskolc és Munkács, 128keleten Nagybánya és Szilágysomlyó, délen Belényes és Nagyvárad, nyugaton a Tisza menti Kunhegyes a vonzáskörzet határa (HBmLt IX. 13/5).
11936. térkép. Süvegescéhek, 17–19. század
Pozsony vármegye: Modor 1696; Sopron vármegye: Sopron 1668; Veszprém vármegye. Veszprém 1857, Pápa 1726; Esztergom vármegye: Esztergom 1724, Buda 1737; Pest vármegye: Pest 1737; Baranya vármegye: Pécs 1756; Bács vármegye: Baja 1815, Zombor 1816; Csongrád vármegye: Szeged 1772
120-12137. térkép Kalaposcéhek, 16–19. század
Bács-Bodrog vármegye: Szabadka 1841, újvidék 1832; Bars vármegye: Körmöcbánya 1697, Léva 1818; Hont vármegye: Selmecbánya 1630; Nyitra vármegye. Szakolca 1762, Nyitra 1592, Bajna 1642, Csejte 1666, Galgóc 1724, Frivigye 1615, Sassin 1674, Szenic 1673, Tapolcsány (Nagy-) 1711, újhely (Vág-) 1835, újvár (Érsek-) 1767; Pozsony vármegye: Bazin 1651, Modor 1696, Pozsony 1700, Nagyszombat 1592, Csütörtök 1666, Lévárd (Nagy-) 1666, Somorja 1720; Turóc vármegye: Szentmárton (Turóc-) 1723; Trencsén vármegye: Trencsén 1612, Bán 1629, Bellus 1692, Pucho 1713, Zsolna 1688, Várna 18. sz.; Zólyom vármegye: Breznóbánya 1631, Korpona 1630, Besztercebánya 1819, Zólyom 18. sz., Radvány 1724; Baranya vármegye: Pécs 1771; Vas vármegye: Kőszeg 1619, Pinkafő és vidéke 1808; Győr vármegye: Győr 1637; Sopron vármegye: Sopron 1755; Zala vármegye: Kanizsa (Nagy-) és más helységek 1830; Veszprém vármegye: Veszprém 1763, Pápa 1726; Abaúj vármegye: Kassa 1612, Gönc 1846; Bereg vármegye: Munkács és Beregszász 1822; Borsod vármegye: Miskolc 1815; Gömör vármegye: Kozsnyo 1640, Csetnek 1675, Jolsva é.n., Rimaszombat 1820; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Eger 1810, Gyöngyös 1821, Szolnok 1822; Sáros vármegye: Bártfa 1575, Szeben 1623, Eperjes 1593; Szepes vármegye: ,Késmárk 1625, Lőcse 1598, a 16 szepesi város 1777; Z ng vármegye: Ungvár 1822; Zemplén vármegye: Bánóc 1672; Arad vármegye: Arad 1817; Békés vármegye: Gyula 1819; Bihar vármegye: Debrecen 1791, Nagyvárad 1820, Nagyvárad és más helységek 1820, Margita 1827; Csongrád vármegye: Vásárhely (Hódmező-) 1845; Szabolcs vármegye: Nyíregyháza 1818; Szatmár vármegye: Szatmárnémeti 1821; Temes vármegye: Temesvár 1815, Új-Arad 1821; Pest-Pilis-Solt vármegyék és BudaPest: Buda 1696, Kecskemét, Cegléd és Nagykőrös 1817; Körös vármegye: Kapronca 1819, Körös 1838; Varasd vármegye: Varasd 1827; Verőce vármegye: Eszék 1818; Zágráb vármegye: Zágráb 1748, Samobor 1825; Fogarasi kerület: Fogaras 1870
12238. térkép. A soporni (18–19. század) győri (1680–1763), kanizsai (1830–1836) és debreceni (1818–1867) kalaposcéhek vidéki mesterei
124-12540. térkép. Önálló kötelescéhek, 16–19. század
Bács-Bodrog vármegye: Újvidék 1701, Zombor 1810, Apatin 1829, Baja 1701; Bars vármegye: Körmöcbánya 1650; Hont vármegye: Selmecbánya 1737; Nyitra vármegye: Nyitra 1832; Pozsony vármegye: Pozsony 1700, Nagyszombat 1630; Zólyom vármegye: Besztercebánya 1764; Baranya vármegye: Pécs 1750; Vas vármegye: Szombathely 1777; Somogy vármegye: Kaposvár 1825; Győr vármegye: Győr 1637, Győr-Sziget 1628; Sopron vármegye: Sopron 1631; Zala vármegye: Kanizsa (Nagy-) é.n.; Tolna vármegye: Szekszárd 1778; Abaúj vármegye: Kassa 1546, Szántó 1821; Borsod vármegye: Miskolc 1807; Gömör vármegye: Jolsva 1801; Sáros vármegye. Bártfa 1636, Eperjes 1532; Szepes vármegye: Késmárk 1570, Lőcse 1579, a 16 szepesi város 1777; Arad vármegye. Arad 1821; Békés vármegye: Gyula 1828; Bihar vármegye: Debrecen 1672; Csongrád vármegye: Szeged 1743; Szatmár vármegye: Szatmárnémeti 1829, Károly (Nagy-) 1770; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1724, Buda 1697, Vác 19. sz.; Varasd vármegye: Varasd 1837; Verőce vármegye: Eszék 1722, Verőce 17$1; Csajkás kerület: Paska 1790; Besztercei kerület: Beszterce 1586; Brassó vidéke: Brassó 1662; Maros szék: Marosvásárhely 18. sz.; Szebeni szék: Nagyszeben 1578; Egyéb erdélyi helyiségek: Beszterce és Medgyes 18. sz.
126-12741. térkép. Magyarországi köteleslegények a szegedi céh szállásán, 1743–1809
1 = Hódmezővásárhely
2 = Nagyszentmiklós 3 = Pécska 4 = Arad 5 = Vinga 6 = Temesvár 7 = Versec 8 = Fehértemplom 9 = Pancsova 10 = Mitrovic 11 = Újvidék 12 = Titel 13 = Apatin 14 = Zombor 15 = Ó-Moravica 16 = Zenta 17 = Ó-Kanizsa 18 = Baja 19 = Kalocsa 20 = Kecskemét 21 = Szolnok 22 = Nagyvárad 23 = Nagykároly |
24 = Jászberény
25 = Pest 26 = Vác 27 = Eger 28 = Miskolc 29 = Ungvár 30 = Kassa 31 = Szepesolaszi 32 = Igló 33 = Besztercebánya 34 = Körmöcbánya 35 = Selmecbánya 36 = Nyitra 37 = Holics 38 = Nagylévárd 39 = Stomfa 40 = Pozsony 41 = Kismarton 41a = Sopron 42 = Nezsider 43 = Boldogasszony 44 = Óvár 45 = Somorja |
46 = Komárom
47 = Esztergom 48 = Buda 49 = Tata 50 = Győr 51 = Csorna 52 = Kőszeg 53 = Rohonc 54 = Szombathely 55 = Sárvár 56 = Pápa 57 = Székesfehérvár 58 = Veszprém 59 = Szentgrót 60 = Szentgotthárd 61 = Keszthely 62 = Nagykanizsa 63 = Varasd 64 = Belovár 65 = Kaposvár 66 = Paks 67 = Mohács 68 = Eszék |
A fejfedők viseletében a 18–19. század fordulóján indult meg a divatváltás, nyomult előtérbe a kalap a süveg rovására. Ennek oka a városok lakosságának növekedése, a német területekről történő jelentős telepítések hatása, a polgárosodás lassú, de fokozatos térnyerése. Ebben az időben rendkívül nagy az országba érkező német mesterlegények száma, akik meg is telepedtek városainkban, mezővárosainkban (39. térkép). Eppen Debrecen rá a példa, hogy ha a városban nem kaptak lehetőséget, akkor a körzet helységeit szállták meg a jórészt német nevű mesterek. Természetesen nem hagyhatjuk számításon kívül a szepesi városokból történt kirajzást sem, ahol nagyszámú kalaposcéh termelte, nevelte a munkaerőt. A vándorlásban részt vevő magyarországi legények is nagy utakat tettek meg a német tartományokban, ahol megtanulhatták a rövidebb szőrökkel (nyúl, macska, pézsma, hód, teve) való munkát, formázást, vasalást stb. Szakirodalmunkban a nemezelés munkafázisait, a süvegviselet történeti adatait, a divatváltás menetét több tanulmány tárgyalta az ország egymástól távol eső területeiről (Luby 1951–1952; Kresz 1956; Apáthy 1960; Domonkos O. 1962; Pacsirszky 1972).
A len- és kendertermelés országosan elterjedt volta kínálta a lehetőséget egyes kötél- és zsinórféleségek, sőt varrócérna fonására, készítésére a paraszti háztartáson kívül is. A gazdasági kötéláru iránti igény a kibontakozó földesúri és majorsági gazdálkodás 15–16. századi szakaszában, majd pedig a 18. század végén megnövekedett, s a készíttetett kötélféleségek száma is megnőtt. Mindkét nagyobb periódus kitermelte a köteles specialistákat, akik jobbágyi szolgáltatásként vagy iparosként végezték munkájukat a földesúri birtokokon, vagy pedig a visszaesés időszakaiban bekényszerültek a városok, mezővárosok céheibe. A legkorábbi céhes szervezeti keretek ebben a szakmában is az erdélyi szász városok 1376-os szabályzataiban öltöttek formát. Őket követték a kolozsváriak 1486-ban, majd a 16. században több felföldi szász és bányaváros, illetve újabb erdélyi szász városok alakítottak önálló céheket. Ezek jó része a nyersanyagtermelés területén, a bányászat, távolsági kereskedelem, hajózás igényeinek kielégítésére alakult. A hosszú és vastag bánya- és hajókötelek készítése különleges szaktudást követelt, és gyakran több mester összefogását is szükségessé tette. Ügyeltek is a jó minőségű kender vásárlására, féltékenyen őrködtek afelett, hogy senki ki ne sajátíthasson egy-egy nagyobb tételt a vásáron. Azt vagy a céh vette meg és osztotta szét tagjai között, vagy hasonló eljárásra kötelezte a vételt lebonyolító mestert, súlyos büntetés terhe mellett. Az ország más területein, így a Dunántúlon csak a 17. század első évtizedeiben jöttek létre önálló testületek (Győrsziget 1628, Sopron 1631). A nyugat-magyarországi mesterek egy része feltehetően a bécsi vagy bécsújhelyi céh tagja volt ezt megelőzően. A győriek 1637-ben nyertek kiváltságokat, hatáskörük a század közepén már a komáromi, tatai, veszprémi és pápai mesterekre is kiterjedt (Győr, XJM 56. 4. 8). Az ország déli területén, a török alól felszabadult vidékeken legelsőként a bajai (1701) és az újvidéki (vegyes céh, 1701) alakult meg, majd több más követte ezeket (40. térkép).
A Mária Terézia által szorgalmazott ipari nyersanyagok termesztési kísérleteiből (indigó, csülleng, gyapot) a kender vált be egyedül, de az kiemelkedően jó eredménynyel. Ennek köszönhető a hazai nyersanyaggondok megszűnése a kötelesmesterségben, másrészt az e vidékeken alakult rendkívül sok vegyes céh, amelyeknek soraiban mindenhol találkozhatunk kötelestagokkal is. A kendertermesztés serkentése birodalmi érdek is volt, hiszen a tengeri és folyami hajózás kötélszükségletéhez innen biztosították a nyersanyagot és csak részben a készterméket.
12942. térkép. A pesti köteles főcéh (1724–1860) és az abból kivált gyulai céh (1828–1872) vidéki mesterei
Az egyes főcéhek hatásköri vitái ebben a mesterségben is törvényszerűen megjelentek a 18. században. Az 1620-ban alakult selmeci céh 1660-ig önállóan működött, majd a bányabeli termelés visszaesése miatt megcsappant megrendelések a céh hanyatlását okozták, egyesülésre kényszerültek a körmöcbányaiakkal. A viszonyok változása után titokban új királyi céhlevelet szereztek a selmeciek, és búcsú nélkül elkülönültek korábbi társaiktól (1737). A tíz évig tartó pereskedés alatt a körmöciek kérésére kiközösítették a selmeci mestereket és legényeket a pozsonyi, budai, trencséni, besztercebányai és pesti mesterek. Végül is 1747-ben a király parancsára voltak kénytelenek kiegyezni és a selmeciek magukat megalázni. – Az 1697-ben alakult budai főcéh a 18. század során több mint 120 alföldi és dél-dunántúli, az 1724-ben alakult pesti céh pedig 35 észak-alföldi helység 153 mesterét szervezte be az 1724–1860 közötti időben (Szabó Ervin Könyvtár BQ–0910/68/I.). Ugyanezen idö alatt Pest városában összesen 44 mestert vettek fel a céhbe. Vonzáskörzetükbe tartoztak a szegediek is, akik azonban 1743-ban kiváltak, és a környező városok mestereivel közösen alakítottak 130testületet. Szeged jelentős központtá vált, ahol a vándorlegények is rendszeresen munkát kaptak (41. térkép). A legényszálláson 1743–1809 között 636 legény fordult meg, ami évente átlagosan csak 9 fő, de mellettük számításba kell vennünk a helyi, éves, féléves szerződéssel dolgozókat is (Somogyi Könyvtár, Szeged 337). Az Alföld déli területein, a kendertermelés közelében és központjában a céhes iparból Szegeden a Bakay Nándor alapította kendergyár, valamint Apatinban a kenderfeldolgozó gépek gyára nőtt ki és vált országos hírűvé a 19. század második felében (Győriványi 1980).
A kisebb műhelyek szaporodására vonatkozóan Gyula szolgáltat értékes adatokat (42. térkép). A városból 1789-ben még a pesti főcéh vesz fel mestert, mégis valószínű, hogy a közeli Szegedhez tartoztak többségükben, majd 1828-ban önállósodtak, mivel mestereik száma 12-15 főt tett ki. A környező 24 helység mestereit pedig filiális tagjaikká szervezték 1828–1872 között. A céhtagok száma fokozatosan növekedett, és 1849-ben már húszon felül volt a városi mesterek száma, a vidékieké pedig 39 fő. Így azután a céh bátran vállalhatott nagyobb megrendelést is a szabadságharc ideje alatt. 1849. július 23-án Rozenthal Antal nagyváradi polgár szerződést kötött a gyulai céh mestereivel, hogy augusztus 3-ig 2 ezer darab két öles kötelet „mellyen az álladalom petsétje vagyon” darabonként 12 ezüst krajcárjával, valamint száz kötőféket „az ide fialó Czéhnek petsétjével” darabonként 8 ezüst krajcárjával elkészítenek. A teljesítésről nincsenek adataink, a hadi események kedvezőtlen fordulata feltehetően meghiúsította (Békés m. Lt. Kötélverő; Gyula, EFM Tgy. 72. 32. 1).
Úgy tűnik, hogy a mezőgazdaság 18. század végi fellendülése, a gabonakonjunktúra által növekedő szántóföldi termelés kiszélesedése, az árutermelés előtérbe jutása, a kötélgyártás szórványos házilagos előállítását is fokozatosan háttérbe szorította, el tudta látni megrendeléssel, keresettel a kötelesszakma vidéki mestereit is.
Egy keszthelyi műhely teljes munkáját, áruféleségeit mutattam be 1958-ban a Néprajzi Közleményekben, a kötélgyártás magyarországi történetét pedig Győriványi Sándor előtanulmányban foglalta össze a Magyar néprajz számára (Domonkos O. 1958; Győriványi 1967, 1980).
