FA- ÉS FAFELDOLGOZÓ IPAR (ÁCS, ASZTALOS, KÁDÁR, BOGNÁR, ESZTERGÁLYOS, KULACSKÉSZÍTŐ)
FA- ÉS FAFELDOLGOZÓ IPAR (ÁCS, ASZTALOS, KÁDÁR, BOGNÁR, ESZTERGÁLYOS, KULACSKÉSZÍTŐ)
„Ács (Álcs, Álcsi). A szó honfoglalás előtti, ótörök eredetű. Azt a mesterembert jelölhette, aki mindenféle famunkát végzett. Mai szűkebb jelentése a középkor folyamán alakult ki” – írja Heckenast Gusztáv a fejedelmi/királyi szolgálónépekkel kapcsolatos munkájában (Heckenast 1970: 90). A szakosodás után az ács szó a csapolt szerkezetek jelölésére szolgált. Általában a sok tapasztalatot kívánó tetők, malmok, hidak építését végezték, tehát a statika, erőátvitel fortélyait jól ismerő mesterek nevévé vált. A többféle famunkát értő és végző emberek a faragók, nagy számban a tutajok kirakodó-, kikötőhelyein dolgoztak, így Szolnokon, Szegeden, Komáromban. A szakosodás Árpád-kori emlékeit őrzik az Esztergár (esztergályos) és Bocsár (bodnár) nevű szolgáltatófalvak is. A szakosodást növelte a 14. században nyugatról érkező asztalosok mestersége. A bognárok, kerékgyártók hasonlóan korai mesterei a famunkának. Ideszámíthatjuk még a molnárokat is, hiszen tudjuk, hogy specális malomácsok készítették a vízi- és szárazmalmokat, de egyéb famunkát is végeztek, 131ami a rokon szakmákkal súrlódásokhoz vezetett. E faipari szakmák 15–16. századi céhes szerveződése önálló testületekben kezdődött, de az egymást kiegészítő vagy rokon szakmák sokszor közös céhet alakítottak, mint például a bognár-kovács, ács-kőműves, ács-molnár stb. Kiváló adatsorokat ismerhetünk meg erre vonatkozóan például az egri vár 1493-1596 közötti építkezéseinek számadásaiból (Détshy 1963).
A céheket megelőző korszak magyar lakáskultúrájának részletes elemzését a finnugor kortól a tatárjárásig kiváló monográfia tárgyalja (K. Csilléry 1982a). Kötetünk is külön fejezetet szentel a bútorművességnek.
A városi asztalosok nemzetközi kapcsolatai a 16-18. században a szerszámkészlet speciális darabjainak meghonosítását és az új stílusok közvetítését segítették elő. A vándorlegények származásának és az új stílusok megjelenésének közvetlen kapcsolatait az iparművészet kutatói derítették fel. A legényvándorlások általános kérdéseivel néprajztudományunk művelői is behatóan foglalkoztak (Batári 1967; Szabolcsi 1972; Domonkos O. 1979).
Az asztalosok mezővárosokban és falun való megjelenésének és tevékenységének kiemelkedő emlékei a 15–18. századi templomok gerendás és fakazettás, festett mennyezetei, szószékei és padjai. Az itt alkalmazott virágdíszek és állatalakok az egész népi díszítőművészetre rendkívüli hatást gyakoroltak (Tombor 1967). Kiváló példával szolgált Kós Károly a vargyasi festett bútorról írott munkájában az egy családon belüli több generáción át megfigyelhető változásról éppúgy, mint anyagismeretük széles köréről (Kós 1972c).
Miskolc mezőváros önálló céhének vonzáskörzetéről, vidéki mestereiről is kaptunk képet (44. térkép; Bodó 1975). A mezővárosi és falusi asztalosok többnyire egyesült, illetve vegyes céhek soraiban találhatók meg a 18–19. században. A falvakban, a 19. század közepén, a korábban városi bútor- és épületasztalos munkáknál használt profilgyaluk sorozatban is megjelennek. Ennek szép példáját találjuk a fertőszéplaki falumúzeum asztalosműhelyében. 1860 körül Répcevisen alakult a műhely, 1880 körül települt át Süttörbe, majd az 1970-es évek végén a soproni múzeum gyűjteményébe került. A profilgyaluk a 19. század közepén megújuló parasztházak ajtó- és ablakmunkáihoz, ajtóbélések, bútorok szegőléceinek, a koporsók profilált díszeinek, az egyre szaporodó képek kereteinek készítéséhez kiválóan megfeleltek, sőt templomi berendezések igényeit kielégítő munkát is végeztek velük.
A fafeldolgozó iparcsoport legnépesebb egyszakmás ága a kádároké 109 szervezettel. Jelentős számban vannak ezek között 16–17. századi alapításúak a fontosabb borvidékek területén. Tudjuk, hogy a középkor végi borkereskedelem hordószükséglete nagy volt, hiszen a bort hordóstól adták el. Másrészt a hordó javítása, vesszőabroncsok pótlása, a „hordókötők” készenléte olyan kötelesség volt, mint a tűzoltás. Az értékes termék elfolyása pótolhatatlan veszteséget jelentett, ezért kellett mindig készen tartani saját, megbízható abroncsokat. Tilos volt a piacon, vásáron kapható abroncsok használata. – Természetesen a szőlő feldolgozására és a bor tárolására szolgáló edényeken kívül sokféle, dongákkal készített terméke volt a kádároknak. Így a káposztás-, uborkáshordóktól, itatóvödröktől, a mosásnál használt szapulósajtáron át a tizedet és kilencedet „mérő” edényig, sőt a lőporos hordóig terjed a választék. Készítményeik sokféleségéről a korabeli árszabások adnak tájékoztatást (Kolosváry–Óvári 1885–1897: V/1).
132-13343. térkép. Önálló asztaloscéhek, 16–19. század
Bács-Bodrog vármegye: Szabadka 1827; Bars vármegye: Körmöcbánya 1641; Hont vármegye: Selmecbánya 1688; Liptó vármegye: Szentmiklós (Liptó-) 1019; Nyitra vármegye: Szakolca 1762; Pozsony vármegye: Pozsony 1534, Nagyszombat 1573, Pozsonyváralja 1752, Szempc 1726; Trencsén vármegye: Trencsén 1608, Bicse (Nagy-) 1718, Zsolna 1691; Zólyom vármegye: Besztercebánya 18. sz.; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1698, Mór és vidéke 1832; Baranya vármegye: Pécs 1712; Vas vármegye: Szombathely 1703, Körmend 1762, Pinkafő 1727, Rohonc 1681; Komárom vármegye: Komárom 1751, Tata és Tóváros 1789; Sopron vármegye: Kismarton 1711, Sopron 1579; Zala vármegye: Sümeg 1833; Tolna vármegye: Hőgyész 19. sz.; Veszprém vármegye: Veszprém 1677, Veszprém és Pápa 1677, Devecser 1748, Palota (Vár-) 1810, Pápa 1607; Abaúj vármegye: Mecenzef 1724; Borsod vármegye: Miskolc 1799; Gömör vármegye: Rozsnyó 1630, Csetnek 1801, Dobsina 1801, Jolsva 1798, Rimaszombat 1761; Sáros vármegye: Bártfa 1569, Szeben 1574; Szepes vármegye: Késmárk 1606, Lőcse 1600, a 16 szepesi város: 1777; Zemplén vármegye: Sárospatak 1771, aljhely (Sátoralja-) 1842; Békés vármegye: Gyula 1818; Bihar vármegye: Debrecen 1636; Csongrád vármegye: Szeged 1724; Szatmár vármegye: Nagybánya 1635, Szatmárnémeti 1628; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1695, Buda 1693, Vác 1770, Szentendre 1770, Cegléd 1836, Kecskemét 1777; Nagykőrös 1742, Pest-Pilis-Solt egyesült vármegyék 1695; Kolozs vármegye: Kolozsvár 1703; Brassó vidéke: Brassó 1621; Maros szék: Marosvásárhely 1615; Szebeni szék: Nagyszeben 1630; Medgyesi szék: Medgyes 1631
44. térkép. A miskolci asztaloscéh vidéki mesterei, 1803–1852
A céhek alakításában (45. térkép) a királyi városok járnak az élen. Eperjes (1475), Kisszeben (1526) és Kassa (1641) feltehetően a zempléni borvidék mestereit is céheibe szervezte, másként érthetetlen volna, hogy e jeles borvidéken csak a 18. század végén (Sárospatak), illetve a 19. század első évtizedeiben alakultak kádárcéhek. Természetesen 134más központok áruja is érkezhetett erre a területre. Erdélyben a szász kádárunió 1614-ben alakult, 14 város és helység 26 mesterének jelenlétében készítették el a szabályzatot Nagyszebenben. A túlkínálatot azzal korlátozták, hogy a mesterek kész hordóiknak csak egyharmadát vihették vásárra, foltozott árut, dongát, hordófeneket pedig tilos volt a sokadalmakban eladni. A Pozsony–Sopron környéki borvidék termelése jelentős exportszállításokat tett lehetővé, jórészt Sziléziába, Cseh- és Morvaországba. A Fertő-vidék adottságai szinte monokultúrás termelést alakítottak ki a 15-17. században. A soproni kádárcéh (1565) mellett Kismarton, Nagymarton, Feketeváros, Sopronnyék, Ruszt, Nezsider céhei mind 17. századi alapításúak. De hasonló a helyzet Pozsony megyében is. A vidék apróbb falvainak mestereit céheikbe szervezték 15-20 kilométeres távolságból. Sopronban 1617-ben csak 16 mester dolgozik. A mesterek száma ugyan viszonylag alacsony a vidék bortermelését és kereskedelmét tekintve, de az ideérkező külföldi vándorlegények száma igen jelentős, ami a szükséges munkaerőt biztosította. Az 1605–1880 közötti időből fennmaradt legénykönyvek statisztikai számításra is alapot nyújtanak:
1605–1640: 1446 fő, évi 41 legény; mester 1617-ben 16 fő
1642–1699: 1853 fő, évi 32 legény; mester 1642-ben 21 fő
1351702–1788: 1762 fő, évi 22 legény; mester 1702-ben 11 fő
1789–1820: 402 fő, évi 12 legény; mester 1796-ban 14 fő
1820–1880: 524 fő, évi 9 legény; mester 1876-ban 10 fő.
A vizsgált 263 év alatt tehát a legények száma 5987 fő, évi átlagban 22 fő.
Kiemelkedik az első periódus, a városban megfordult legények évi 41 fős átlaga, amit az 1720-1730 közötti rövid időszak évi 50 fős átlaga még meghalad, utána már fokozatos a csökkenés. A 19. században növekszik a vidéki mesterek száma (Storno-gyűjtemény levéltára – kádárok).
A mesterek létszámára vonatkozóan néha a kiváltságlevél megszerzésének alkalmával készültek feljegyzések. Így például Debrecenben a céh megalakulását követő évben (1716) 57 mester neve sorakozik egymásután, s bár bizonyos, hogy olyan idősek is voltak közöttük, akik már nem folytatták mesterségüket, mégis tekintélyes szám ez, egyben a környék szükségleteinek kielégítésében is részt vettek. 1802-ben azonban már csak 30 mester dolgozik a városban, jóllehet annak népessége közben még növekedett is (HBmLt IX. 4–6). Egerben 12 mester neve szerepel az alapítók között 1712-ben, majd a következő száz évben összesen 122 új mestert vettek fel a céhbe, valamint néhány vidéki mestert is (HmLt IX. 1/4). A német földről való betelepülés beszédes példája az esztergomiak mesterkönyve, ahol 1708–1721 között 18 mestert vettek fel, közülük egyetlen egy a magyarországi születésű, kilenc bajor származású, a többiek különböző német és osztrák tartományokból jöttek, a közeli Morvaországból is csak egy. És mindez a német telepítéseket sürgető 1724-es törvény megjelenése előtt zajlott le (Esztergom, BBM 1954-366. 1). – A kontárság bélyegétől való félelem még a 19. század első felében is nagyfokú. Példa erre a pesti kádárcéh jegyzőkönyve, illetve mesterkönyve. Váctól Szegedig, Szárról Nyírbátorig vettek fel vidéki mestereket (46. térkép), akik között több uradalom kádárai is rendszeresen megtalálhatók. A főcéhbe való belépésüket a földesúr engedélyezte, például 1805: Károlyi uraság – Nyírbátor, 1811: Wenkheim báró – Mezőberény, 1811: gr. Sándor – Magyar-Bikal, 1815: Grassalkovich uraság – Hatvan, 1854: Podmaniczky báró – Aszód helységből. Itt nyilván szerződött kádárokról van szó, akik az önállósodás reményét még nem adták fel. Másrészt egy újabb munkahely elnyerésénél mégiscsak nyomott a latban a „céhes mester” titulus, no és így inast is tarthatott, legényt is fogadhatott maga mellé a mester (BTM-Kiscell 9070).
Egy-egy műhely termelésének nagyságára vonatkozóan adataink csak a 19. század végéről, századunk elejéről vannak. Itt is becslésekre lehet támaszkodni a hagyatéki leltár és a bevételi-kiadási naplók adatai alapján. Egy szekszárdi műhely vagyoni helyzetét, családszerkezetét, szakmai kapcsolatait, hitelviszonyait, a háztartás színvonalát szociológiai alapossággal elemzi egy tanulmány. A termelésben elfogadott norma: egy legény naponta egy tízakós (egy akó 54,3 liter) hordót készít el (Tóth Z. 1977).
A bognárok 54 önálló céhes szervezetét tartja számon a Céhkataszter. Az eddig ismert legkorábbi 1459-ben Kassán alakult. De ide kell számítanunk a már említett bognár-kovács szervezetek 73 helységét is, és így a kettő együtt 127 testületet tesz ki az ország területén (47-48. térkép). Ez utóbbiak között is találunk 16. századi alapításút. A nyugat-magyarországi földesúri birtokokon sok 17. századi, az alföldi területeken – az egy debreceni (1576) kivételével – pedig 18–19. századi testületek jöttek létre a török kiűzése után. Az erdélyi szász céhek zöme 16. századi.
136-13745. térkép. Önálló kádárcéhek, 16–19. század
Szatmár vármegye: Károly (Nagy-) 1840; Bács-Bodrog vármegye: Újvidék 1766, Baja 1805; Bars vármegye: Körmöcbánya 1582, újbánya 1704; Hont vármegye: Bakabánya 1636, Selmecbánya 1676; Liptó vármegye. Lipcse (Német-) 1723, Rózsahegy 1717; Nyitra vármegye: Szakolca 1670, Galgóc 1754, Privigye 1861; Pozsony vármegye: Bazin 1670, Szentgyörgy 1648, Modor 1663, Pozsony 1745, Nagyszombat 1620, Csütörtök 1680, Lévárd (Nagy-) 1680, Detrekői Uradalom 1669, Csallóköz 1680; Esztergom vármegye: Esztergom 1698; Trencsén vármegye: Trencsén 1611, Bellus 1638, Bicse (Nagy-) 1690, Zsolna 1694, Várna 1656; Zólyom vármegye: Korpona 1616, Lipcse (Zólyom-) 1720; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1693, Mór és vidéke 1763; Baranya vármegye: Pécs 1713, Vas vármegye: Kőszeg 1586, Szombathely 1856, Ikervár é.n., Körmend 1748, Rohonc 1687, újvár (Német-) é.n.; Komárom vármegye: Komárom 1657, Tata 1824; Somogy vármegye: Hídvég (Város-) 1750, Kőröshegy 1701; Moson vármegye: Boldogasszony 1716, Nezsider 1690; Győr vármegye: Győr 1643; Sopron vármegye: Kismarton 1606, Ruszt 1691, Sopron 1565, Csepreg 1811, Derecske 1717, Feketeváros 1615, Marton (Nagy-) 1630, Nyék 1648, Széleskút 1700; Zala vármegye: Sümeg 1837; Tolna vármegye: Bonyhád 1830, Paks 1777, Szekszárd 1766, Veszprém vármegye: Veszprém 1761, Pápa 1701, Vásárhely (Somló-) 1715; Abaúj vármegye: Kassa 1641, Szántó 1818; Borsod vármegye: Miskolc 1736, Gömör vármegye: Rozsnyó 1641, Rimaszombat 18. sz.; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Eger 1703, Gyöngyös 1830, Pásztó 1804; Sáros vármegye: Bártfa 1637, Szeben 1526, Eperjes 1475; Szepes vármegye: Késmárk 1609, Lőcse 1625, a 16 szepesi város 1777; Zemplén vármegye: Keresztúr (Bodrog-) 1815, Mád 1813, Sárospatak 1779, Tállya 1802, Tarcal 1825, Tokaj 1816; Arad vármegye: Arad 1770; Békés vármegye: Gyula 1775; Bihar vármegye: Debrecen 1715, Nagyvárad 1769, Nagyvárad és más helységek 1832; Csongrád vármegye: Szeged 1852; Szatmár vármegye: Nagybánya 1619, Szatmárnémeti 1637; Temes vármegye: Temesvár 1815; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1695, Buda 1696, Vác 1696, Szentendre 1780, Óbuda 1763, Pest-Pilis-Solt egyesült vármegyék 1695; Verőce vármegye: Eszék 1713; Péterváradi kerület: Pétervárad 1729,; Kolozs vármegye: Kolozsvár 1609; Torda megye: Szászrégen 1670; Besztercei kerület: Beszterce 1589; Brassó vidéke: Brassó 1621; Maros szék: Marosvásárhely 1633; Szebeni szék: Nagyszeben 1587; Medgyesi szék: Nagyselyk 1576; Nagysinki szék: Nagysink 1579, Szentágota 1637; Egyéb erdélyi helységek: Szász városok és székek 1588, egyéb 1752
Jelentőségüket talán nem is kell külön hangsúlyozni, hiszen sok helyen az ekét, boronát, parasztszekeret és kocsit, hintót-csézát, postakocsit, szánt készítették, és 138mindezek javításával is foglalkoztak. Sok helyen, asztalos hiányában, a koporsókat is ők készítették a fejfával együtt. – Az egyes céhek vonzáskörzetére vonatkozóan a kovácsokkal kapcsolatosan már utaltunk. – Tudjuk, hogy a bognármunka egyik legfontosabb terméke a kerék, amelynek készítéséhez eszterga is szükséges. A kinagyolt rönköket hengeres, néha szépen profilált kerékaggyá esztergályozzák, a kerék méretének megfelelő vastagságúra. A kézi és láb meghajtású esztergák többféle változatát ismerjük. Gyakran előfordult azonban, hogy a bognár a kerékagy elkészítését a helybeli esztergályossal végeztette el, mint akinek nagyobb gyakorlata, esetleg jobb felszerelése volt a munkához. – A kerekes járművek készítésével, használatával, 139történeti és táji rendszerezésével néprajzi irodalmunk is foglalkozott az elmúlt évtizedekben (Paládi–Kovács 1973; P. Madar 1973; Czeglédi 1973).
46. térkép. A pesti kádárcéh vidéki mesterei, 1803–1870
1 = Pócsmegyer, 1823
2 = Pomáz, 1814
3 = Zsámbék, 1803
4 = Bicske, 1809
5 = Etyek, 1859
6 = Budaörs, 1825
7 = Ótétény, 1831
8 = Promontor, 1816
9 = Csép, 1813
10 = Soroksár, 1815
11 = Gödöllő, 1870
12 = Aszód, 1868
A famegmunkálás speciális ága az esztergályozás, a hengeres, gömbölyű formák, üreges testek előállítása. A tihanyi apátság 1055-ös oklevelében tálkészítőről történik említés. A királyi szolgálónépek falvai között is megtalálhatók a 13. században. Igaz, hogy csak három Esztergár nevű falu maradt fenn az erdős Zalából, a Bakonyból és Nógrád megyéből. A név szláv eredetű, tehát az itt élő lakosságtól vettük át a mesterséget is. A legkorábbi céh is a nyugat-magyaroszági Szalónak mezővárosban alakult 1437-ben, szabályzatukat saját városuktól nyerték. 1532-ben a kolozsváriak, majd néhány év múlva a szász városok nyertek kiváltságokat. A 17. században váltak önállóvá a soproni (1686) és a budai (1692) mesterek. Utóbbiak főcéh jogkörrel éppúgy beszervezték a kassai, újvidéki mestereket, mint a fehérváriakat és komáromiakat. A pestiek is csak 1779-ben váltak külön a főcéhtől. A veszprémiek (1726) a csutorás, a nagybányaiak (1716) a kupáscéh elnevezést használták, ami elsőrendűen a kulacsok, faedények készítésére vall. A rokkás megnevezés ebben az iparágban csak a 19. században jelenik meg Békés megyében, fő termékük nyilván a kerekes rokka (Tábori 1959).
A készítendő tárgyakra, a napi előírt teljesítményre és bérre vonatkozóan a nagybányai kupáscéh szabályzatai szolgálnak a legjelentősebb adatokkal, a 18. század elejére vonatkozóan. A kupákat és a tálakat készítő mesterek számára külön mesterremeket írtak elő. „Az céhnek csináljon mesterremekben egy félvedres, csűs szájú, féloldalas palackot, egy félvedres, csatornás fedeles kupát, egy tángyéros tornyos kalamárist … Tálasmesterek is egy céhet tartván velünk, tartoznak remekkel céhünkben állani. Remekjeknek nemek egy öreg borító, egy öreg pecsenyetángyír, mely remekjeknek egyik darabja, úgymint az pecsenye öregtángyír az akkori vásorunk főbírájáé” (Kovách-Binder 1981: 236).
Híres kulacskészítő központ volt Veszprém és Brassó, jelentős hadiszállításokat is végeztek, de vidéki kulacsbőrözőket is elláttak éven át nagyobb szállítmányokkal (Gönyey 1932; Nagy L. 1940; Domonkos O. 1955b; Sándor M. 1960; Bartócz 1971).
A budai esztergályoscéh remekei között (1783–1822) az első helyen mindig a német kerekes rokkát találjuk, majd a sakkjáték következik, végül a vízipuska a harmadik. De előfordul a krisztircső és tiktak játék is (BTM-Kiscell 13901). – Egy pápai mester Segédek Számolási könyve az 1857-1864 közötti időszak mindennapi munkájába enged bepillantást. Egyrészt az alkalmazott egy-két legénynek a gyakorlattól függően volt magasabb, illetve alacsonyabb a hetibére. Emellett azonban rendszeres az „idő utáni munka”, amit darabszám fizettek. Az alapbérben végzett munkák nem kerültek feljegyzésre, de feltehetően itt is sok a rokka és egyéb vásári áru, mint gömbölyű sótartó, mozsár, asztalosok számára bútorláb, bútorgomb, függönygomb, kalamáris. Külön rendelésre cseresznyefa rokka, csapszeg, de politúros köpőládák is készültek. Másrészt a tömeges termelés feltehetően a szivarszipkák, pipaszárak köréből adódott. Tucatjával fizette a mester az „idő után” is százszámra előállított rövid és hosszú meggyfa szárakat, csibukszárat szaruszopókával. De a 12 colltól 28 collig (1 coll = 2,64 cm) terjedő szárakkal is találkozunk az 1860-as években. A pipázás fénykorával esik egybe a feljegyzés. De készítettek szaruszipkákat és szarugombokat is. – A másik állandóan visszatérő munka a rokkák 50-100 darabos tételekben való javítása október és január között. Így például 1861-ben idő utáni munkaként 400 rokka javításáról szólnak a feljegyzések, amit több száz orsó készítése is kiegészít. 1864-ben január-február hónapban több mint ezer orsó készült. Sok más tételben százával szerepel a rokkaszárnyak kimetszése, illetve beillesztése, ami a rokkák megújítását 145szolgálta. Úgy véljük, hogy a pápai Mayer-féle posztógyár számára készülhettek a munkák, ideszámítva a bedolgozóként alkalmazott fonók rokkáit is (Pápa, Kékfestő Múzeum Gysz. 186).
140-14147. térkép. Önálló bognárcéhek, 15–19. század
Bars vármegye: Újbánya 1737; Pozsony vármegye: Modor 1629, Pozsony 1767, Nagyszombat 1629, Somorja 1610, Somorja és Csallóköz 1610; Esztergom vármegye: Esztergom 1715; Zólyom vármegye: Besztercebánya 1730; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1694, Mór 1825; Baranya vármegye: Pécs 1750; Vas vármegye: Kőszeg 1627, Szombathely 1704, Rohonc é.n., Duka 1833, Pinkafő és Borostyánkő 1593; Komárom vármegye: Tata 1774; Somogy vármegye: Kaposvár 1793; Győr vármegye: Győr 1748; Sopron vármegye: Kismarton 1655, Kismartoni Uradalom 1702, Sopron 1577, Fraknó 1658, Marton (Nagy-) 1658, Csáva 1831; Zala vármegye: Egerszeg (Zala-) 1746, Sümeg é.n.; Tolna vármegye: Pincehely 1638; Veszprém vármegye: Veszprém 1721, Pápa 1660, Szentgál 1776, Szentkirályszabadja és környéke 1768; Abaúj vármegye: Kassa 1459, Mecenzef 1655, Mecenzef (Alsó-) 1830; Sáros vármegye: Bártfa 1696, Eperjes 1548; Szepes vármegye: Lőcse 1625, a 16 szepesi város 1777; Bihar vármegye: Debrecen 1576; Csongrád vármegye: Vásárhely (Hódmező-) 1815; Szatmár vármegye-: Szatmárnémeti 1726; Pest-Pilis-Solt vármegyék és BudaPest: Buda 1697, Kecskemét 1783, Nagykőrös 1803; Verőce vármegye: Eszék 1710; Brassó vidéke. Brassó 1654; Maros szék: Marosvásárhely 1640; Szebeni szék: Nagyszeben 1531; Medgyesi szék: Nagyselyk 1638; Nagysinki szék: Nagysink 1586; Kőhalmi szék: Kőhalom 1589; Egyéb erdélyi helységek: Szászváros 1732, Szász városok és székek 1569
142-14348. térkép. Bognár-kovács céhek, 16–19. század
Bács-Bodrog vármegye: Baja 1727, Becse- (Ó-) 1815; Nógrád vármegye: Oroszi (Nagy-) 1819; Nyitra vármegye: Szakolca 1612, újvár (Érsek-) 1700; Pozsony vármegye. Detrekői uradalom 1669, Bazin és Szentgyörgy é.n.; Fejér vármegye: Székesfehérvár 1695, Fejér vm. 1694; Baranya vármegye: Mohács 1819; Vas vármegye: Körmend 1725, újvár (Német-) 1676; Komárom vármegye: Komárom vm. 1640; Somogy vármegye: Csurgó 1855; Moson vármegye: Köpcsény 1808, Nezsider 1688, óvár (Magyar-) 1614; Győr vármegye: Győr vm. 1726; Sopron vármegye: Ruszt 1699, Csepreg 1628, Csorna 1826, Derecske 1717, Feketeváros 1629, Harka 1696, Kabold 1614, Keresztúr (Német-) 1644, Kéthely 1723; Locsmánd 1612, Marton (Nagy-) 17. sz., Szil 1828, László (Felsőszent-) 1791; Zala vármegye: Kanizsa (Nagy-) 1701, Füred 1872; Tolna vármegye: Bátaszék 1775, Földvár 18. sz., Szekszárd 1775; Veszprém vármegye. Ajka és környéke 1824, Csögle és környéke 1776, Mencshely 1815, Takácsi 1780, Veszprém vm. felső járás 1785; Heves és Külső-Szolnok vármegye: Eger 1697, Füred (Tisza-) 1841, Gyöngyös 1700; Szepes vármegye: Késmárk 1656; Zemplén vármegye: Mád 1815, Tokaj 1852; Arad vármegye: Arad 1718, Pecske (Rác-, Magyar-) 1816; Békés vármegye: Békés 1820, Gyula 1773, Szarvas 1817, Komlós 1832, Orosháza 1819; Bihar vármegye: Nagyvárad 1721, Nagyvárad és más helyiségek 1822; Csanád vármegye: Makó, Lak (Nagy-), Palota és Apátfalva 1815, Battonya 1845; Csongrád vármegye: Szeged 1724, Csongrád 1815, Szentes 1818; Máramaros vármegye: Sziget 1833; Szabolcs vármegye: Nyíregyháza 1818; Szatmár vármegye: Károly (Nagy-) 1770, Temes vármegye: Temesvár 1815; Jász kerület: Berény (Jász-) 1777; Hajdú kerület: Böszörmény (Hajdú-) 1816; Pest-Pilis-Solt vármegyék és Buda-Pest: Pest 1695, Vác 1723, Cegléd 1802, Ráckeve 1811, Soroksár 1817, Zsámbék 1839
14449. térkép. Önálló esztergályoscéhek (15–19. század) és a budai főcéh vidéki mesterei (1692–1779)
A rábaközi Mihályiban az 1950-es években egy teljes esztergályosműhely felszerelését sikerült megvásárolni a soproni múzeum számára. A szerszámok teljes sorozata maradt fenn, a hosszú pipaszárfúróké éppúgy, mint a mozsarak, tekegolyók készítéséhez szükséges vésőké, kotróké. A műhelyt a 18. század végén alapították, a vidék falusi szükségleteit elégítette ki. Tekintve azonban a helyi uraság rangos udvartartását, a közeli gazdag Kapuvár igényeit, a faesztergályozás mellé a csont- és rézmegmunkálás szerszámait is megszerezte a mester a 19. század közepén. Ezekkel gyöngyház gomb éppúgy előállítható volt, mint a fém menetvágás, csavarmetszés. A családi hagyomány szerint a mesterremek egy rézből készült rokka volt az 1830-as években. Ilyet a soproni múzeum is őriz ebből az időből. E műhely munkája, a fennmaradt feljegyzések szerint, fokozatosan szolgáltató jellegűvé vált. A falubeli uraságnak, mesterembereknek (kalapos, bognár, asztalos) végzett javításokat, illetve megrendelésre készült munkát őriznek a vándorkönyv lapjain vezetett számadások. Az uraknál újévkor volt az elszámolás. Ezek között a kaszakőtokmány, pipaszár, székláb javítása, rokkakerékbe tengely, puskavesszőre gomb, a kúthoz szivattyú, lámpacsiga, hámfa, csontból olvasószem, hamutartó ragasztása, káposztáshordó srófja, kővirágragasztás, a haranglábhoz két vezérorsó, a kalaposnak faforma és vasalónyél, kézifűrészbe való gombok, késnyelek és gyertyatartók, sodrófa, csizma rámafa, kerékagy a bognárnak, sok más apróság mind megtalálható az 1860-as évektől 1890-ig (Sopron, LFM Népr. Lt. 55).
A faipari mesterségek szerszámkészletének egyes darabjai a falusi ezermesterek faragóműhelyében is megjelentek, sokszor kiváló termékek kerültek ki kezük alól. Néhol saját készítésű gyalupaddal is találkozhatunk, de ezek a folyamatos munka igénybevételét nem viselnék el.
A századforduló faragóspecialistáinak szerszámkészletét, tevékenységi körét a néprajzkutatás még a közelmúltban fel tudta gyűjteni (Molnár M. 1965).
