SZÖVŐSZÉK
SZÖVŐSZÉK
A paraszti textilkészítés legbonyolultabb eszköze a szövőszék. Oszlopokból, gerendákból összeszerkesztett állvány ez, aminek egyrészt az a feladata, hogy a sok párhuzamos láncfonalat a fonalhenger és a vászonhenger között egy síkban kifeszítse, másrészt pedig az, hogy ezt merőlegesen keresztezze a vetülékfonalak síkjával.
A felvetett fonalat át kell helyezni a szövőszékre, fel kell tekerni a fonalhengerre. Ebben alapvetően fontos szerepet játszik a csépfának, cépoknak stb. nevezett két, párhuzamosan egymás mellett tartott léc. A felvetés alkalmával csinált fonalkereszteződésbe helyezik bele ezeket a csépfákat, elegyengetik, elrendezik a fonalakat a kereszteződésnek megfelelően. Ez a kereszteződés és ebbe a két cséppálca behelyezése a biztosítéka annak, hogy a láncfonalakat szép rendben, azaz párhuzamosan tudják feltekerni a fonalhengerre, valamint azt, hogy a láncfonal a két henger között mindig párhuzamosan fut majd szövés közben.
A láncfonal síkjába belenyúlik a nyüst és a borda. A lábítóval emelt és süllyesztett nyüst választja szét a láncfonalat alsókra és felsőkre, ez adja tehát a nyílást, a két fonalsík szögét, amibe a vetélőt s vele együtt a keresztfonalat bevezetik: majd a lengő bordával a bélfonalat tömören a vászonra ráverik.
A nyüstök magasságát a lábítóval szabályozzák. A lábító lenyomása pontos sorrend szerint történik. A két nyüst alkalmazásánál: 1–2–16–2–1–2 stb.
A két nyüsttel szőtt vászon a sima, egyszerű vászon, míg a négy nyüsttel a sávoly mintázatú vásznakat szövik. Fontos tudni, hogy minden egyes láncfonal csak egy nyüstszemen mehet át.
Nem készül mindig azonos minőségű fonalból a láncfonal (a vászon melléke) és a vetülékfonal (a vászon béle). A láncfonal lehetőleg mindig a jobb minőségű fonalból lesz. Így a vegyes vásznak leggyakoribb összetételénél szálakenderből font fonal a láncfonal, és ebben szöszből font fonal a bél. De előfordult gyakran, hogy gyárban készített pamutfonalból volt a láncfonal és ebbe a legfinomabb szálakenderből font fonalat használták beverőnek.
A sima és a sávoly kötésű vásznat a legkülönbözőbb fehér és színes (főleg piros és fekete) csíkokkal volt szokás díszíteni. Ezeket az egyszerűbb csíkmintákat két vagy négy nyüst alkalmazásával készítették. A gyakrabban szőtt, egyszerűbb sárközi mintákhoz például négy nyüstöt használtak, a következő sorrendbe befogva: 1–3–1–3–4–2–4–1–3, vagy 1–3–1–3–1–3–2–4–2–4–2–4–1–3 stb. és ezen kívül még számos variációban. A ládás és rózsás hím készítésénél ez a nyüstbefogás rendje: 1–3–1–3–1–3–2–4–2–4–2–4–1–3–2–4–24–2–4–1–3–1–3–1–3–2–4–… és ugyanez a láncfonalak nyüstbefogását illusztrálva:
36379. ábra. Láncfonalak
A páratlan számú nyüstök alkalmazását a moldvai és bukovinai magyarok szövéstechnikájából ismerjük. Ilyen a három- és az ötnyüstös szövés, amivel a jellegzetes nagykockás mintázatú anyagot készítik.
Különös figyelmet és hozzáértő előkészületet kíván a nagyobb és komplikáltabb motívumokból, például szívekből, rózsákból, csillagokból, madáralakokból álló hímsor. Ezek leszövéséhez már semmiképpen sem elegendő csak a pedálos nyüst, hanem először a minta szerint tűvel madzagra soronként felszedik a láncfonalat. (Ez a technika a terminológiába is átment: „a fölszödött abrosz az a mintás, díszes abrosz”.) Majd a madzag útján betolnak egy vékony, tenyérnyi széles deszkát a láncfonalak közé, amit aztán élére állítva megkapják a nyílást, ahová a keresztfonalat bevezetik.
Sok mintából álló szőttes készítésénél az egypálcás, kézzel emelhető kis- vagy félnyüstöket (hurokpálcákat) alkalmazták általában, leginkább a Duna mentén délen, Sárközben, Baranyában. Minden félnyüst pálcájára rá volt szedve a mintának egy sora: így a félnyüstöket sorban emelgetve és a keletkezett nyílásokon a keresztfonalat átvezetve, megkapták a kívánt mintákat. Az éppen használaton kívüli félnyüstök hátra voltak tolva a cséppálcákig, amíg csak szükség nem volt rájuk egy-egy mintasor újabb készítéséhez. „Nagyon cifra szőttesnél 18-20 nyistet is kötöztek fel.”
A láncfonalat, illetve a vásznat tároló hengerek, a nyüstök és a lábítók, valamint a borda tartására a láncfonal síkját vízszintesen vagy enyhén ferdén tartó szövőszéknek kerete, állványa van. Az állványzatnak három fő formáját különböztetjük meg a Kárpát-medencében: a) teljesen zárt, beépített állvány, általában nehéz, vaskos gerendákból kialakítva (Dunántúl, Duna-Tisza köze, elsősorban ott, ahol takácsok szőnek); b) teljesen nyitott állvány, ahol a nyüstök és a borda tartására egyetlen akasztórúd áll ki az alapvázból (Erdély és részben Tiszántúl); c) egy félig beépített – az előbbi kettő között átmenetet képviselő – forma (Felföld és részben Tiszántúl).
A parasztszövőszék neve a Dunántúlon szüőfa, szövőfa, a Tiszántúl középső részén szövő, míg a magyar nyelvterület többi részén a szlávból közvetített szátva, szátyva (a Felföldön), illetve eszváta, osztováta (Erdélyben és az Észak-Tiszántúlon). A szövőszék két legjellegzetesebb alkatrészének, a nyüstnek és a bordának szintén szláv eredetű a magyar neve, méghozzá egységesen az egész magyar nyelvterületen.
Európa népei, így a görögök, rómaiak, germánok az ókorban még súlynehezékes függőleges szövőszéket használtak, de már ennek termelékenyebb, két keresztfás változata – aminél a fonalsúlyokat keresztfával helyettesítették – is ismert volt a rómaiak textilmunkájában. Ez utóbbi szövőszékfajta a Kárpát-medencében egészen a 20. század első feléig fennmaradt a tarisznyásmesterségben.
A szövőszék történetében rendkívül nagy előrelépést jelentett a pedállal működtetett nyüst alkalmazása. A lábítós szövés a kínai és hindu textiltechnikából alakult ki. 364Elő-Ázsiában már a 4–6. században a szövőszéken a láncfonalak síkját lábbal mozgatott (emelt és süllyesztett) nyüsttel választották szét, s a keresztfonalak tömörítésére lengő bordát alkalmaztak. Ez már lényegében az a szövőszék-konstrukció volt, amit máig is használtak a paraszti textiltechnikában. A 6. században Bizáncban szintén pedálosan mozgatott szövőszéken dolgoztak, ami aztán a 9–10. századra a Kárpát-medencébe is eljutott. Az arab hódítások következtében a 7–8. században Szicíliába is elkerült, majd pedig a 9–11. századra Nyugat-Európában is általánossá vált a pedálos szövőszék.
