A SZEKRÉNYCSINÁLÁS MUNKAMENETE
A SZEKRÉNYCSINÁLÁS MUNKAMENETE
Az ácsolt ládához szükséges nyersanyag kiválasztásánál főként a fa megfelelő hasíthatóságára kellett ügyelni (K. Csilléry 1987c: 176–178). A könnyebb hasítás érdekében abban az évben vágott, minél frissebb fát használtak fel. A felhasogatott deszkák felületét faragófejszével megegyengették, majd a faragószékben kétnyelű késsel adták meg a végleges simaságát. Utána pálházó tőkébe szorítva be a deszkát, a vastagabb élét zsindelyszerűen kiárkolták, hornyoló (itteni neve: pálházó) segítségével. A mélyebb pálházás jobban tartja a deszkákat, a nagyobb méretű szuszékoknál ez elengedhetetlen. A lisztesszuszéknál különösen azért fontos, nehogy a réseken kicsorogjon a liszt.
A négy sarokpillérnek, lábnak, amelyet az átlagos deszkáknál kétszer vastagabbra hagytak, a keskenyebbik élébe került a hornyolás. Egy további árkot a lábnak abba a lapjába vágtak, amelyiknek a keskenyebbik oldal, a vég deszkáit kellett befognia. Az oldalfal legaljára szánt deszka az ormos; az ilyent azok közül választották, amelyek a hasításnál vastagabbra sikerültek. Az ormos alján, a láda belseje felé eső részen ormót képeztek ki; ebbe hornyoltak árkot a fenékdeszkák részére. Az előkészítő munkálatokhoz tartozott még kivésni a sarokpillérek pálházásainak a legalján meg a felső részén azokhoz a csapokhoz szolgáló csapfészkeket, amelyeket a végekhez tartozó ormosnak és a legfelső, azaz csapódeszkának a két bütüjénél alakítottak ki.
A már elkészült összes deszkát arra az időre, amíg a hornyoláson és a csapfészkek kivésésén munkálkodtak, kirakosgatták egymás mellé szikkadni, hozzátámasztva egy hevenyészett állványhoz a mester közelében; ugyanis az udvar szolgált szabadtéri műhelyként a szekrénycsinálónak. Az egészen nyers fának természetesen tovább kellett szikkadnia, nyáron akár négy napot, télen esetleg egy hetet is.
Mikor a deszkák elkészültek, hozzá lehetett fogni a láda összeállításához. A keskenyebbik oldalakkal kezdték. Először az egyik lábban futó ároknak az aljába és az itt elkészített csapfészekbe szorították be az ormos megfelelő végét, ezután pedig a deszka ellenkező végére ráhelyezték a lábat. Ezt követően a lábak közé sorra becsúsztatták a deszkákat – miután előzőleg, az árkok mélységének megfelelően a bütünél elkeskenyítették őket. A középmagasságtól felfelé a deszkákat kissé meg is kurtították, mondván, hogy az ácsolt láda „szebbet mutat, ha fölül keskenyebb”. A csapokat faszöggel rögzítették, leszorították. Ezek a szögek már jó előre elkészültek, napon, majd kemencében is szárítva, hogy a későbbiekben már ne zsugorodjanak; így az összeállításkor még félig nyers faanyag a száradás folyamán mintegy rátapad a szögre, összefogja.
Miután a két vég kész lett, az egyiket lefektették a földre, és a lábak belső oldalán továbbfolytatták a fenékdeszkák befogását szolgáló pálházást. Beállították a hosszanti oldalakhoz tartozó két ormost, majd – a szélességétől függően – egy vagy két faszöggel rögzítették. Ezt követően, kétoldalról indítva, közéjük csúsztatták az aljdeszkákat, 493középsőnek pedig egy hornyolás nélküli, mindkét szélén leélezett, 3-4 ujjnyi széles deszkát, aminek a neve, a szerepének megfelelően, ékdeszka vagy ék.
Majd felverték a másik véget az ormosoknak és az aljdeszkáknak még szabadon álló végére és rögzítették. Ezzel a ládát lábra lehetett állítani és egymás után a helyükre, a lábak közé beveregetni az elülső és hátsó oldaldeszkákat. Minden egyes deszka kicsivel rövidebb, mint az alatta lévő. A homlok- és a hátlapnál azonban a magasság irányában való keskenyedés kisebb, mint a végeknél. Míg ott a különbség 2-3 centiméter is lehet, itt elégnek találták a fél vagy legfeljebb egy centit. Az eltérést egy, az alsó deszka hosszára leszabott pálcával ellenőrizték.
A hátlap legfelső deszkája, a forgódeszka magasabbra emelkedik a többi csapódeszkánál. Hosszabbra is kellett hagyni a többinél, hogy a kinyúló szakaszból ki lehessen képezni, gömbölyítőkéssel hengeresre formálva, azt a két rövid tengelyt, forgót, amin a tető forog.
Legvégül a láda fedelét állították össze. Miként az aljnál, itt is kétfelől kezdték a csapódeszkák beillesztését. Ezeket egy közéjük benyomott deszka tartja feszesen, amit mindkét oldalról be kellett hornyolni, ferde irányú pálházással. Ezáltal a középső deszka némileg a többi fölé emelkedett, a csapódeszkák viszont rézsútosan feküdtek.
Az elkészült kelengyeládát enyves festékkel színezték. A Néprajzi Múzeum megrendelésére készült ilyen ládára, 1948-ban, az azt megalkotó idős mester vörös alapon kék mezőket, táblákat festett fel, míg a fiatalabb, a nála 1955-ben rendelt példányon ugyancsak vörös alapon a kék mezőket zöldekkel váltogatta. A festett alapba kisebb hornyolókéssel vágták be a geometrikus jellegű mintázat egyeneseit, a körmotívumokat pedig hornyolóheggyel felszerelt körzővel.
A tarka enyves festékek használatára 1900 körül tértek át a község szekrénycsinálói, korábban égerfa kérgének a főzetével vörösítették az alapot. Az első világháború után, 1919–1921 közt, amikor nem lehetett porfestékhez jutni, a kelengyés szekrényt sárgásbarnára füstölték, ahogy a szuszékoknál volt szokás, és ezt a felületet cifrázták.
Egyetlen ilyen kelengyés – nagyjából egyméteres – ácsolt ládának az elkészítése mindkét mátraalmási mesternek nagyjából hat napjába került. Mint mondták, még a konyhai használatra szánt, az előbbinél majd fele nagyságú, hagyományos díszű kis szekrényhez (vö. K. Csilléry 1967: 16. kép) is négy nap kellett. Emlékeztek azonban olyan, erre a munkára szakosodott falubelijükre, aki fiának a segítségével – aki a deszkákat kifaragta és pálházta – 3-4 kelengyés szekrényt csinált meg hetente.
A két gyakorlott mester teljes munkamenetének a végigkövetése abból a szempontból is tanulságos volt, hogy érzékeltette az archaikus technológia hosszadalmasságát. Az alapvető okot a deszkák hasított volta jelentette, minthogy hasítással teljes méretazonosságot, szabályosan egyező darabokat még a legbiztosabb kezű faragó sem tud elérni. Így azután nemhogy az előállítandó tárgynak a pontos méretét nem tudhatta előre, de még a felhasználandó deszkáknak a számát is csak hozzávetőlegesen. Végleges méretüket a deszkák az összeállítás folyamán nyerték el. A részek a munka kezdetén csupán nagyjából illettek egymáshoz; a deszkákat némileg vastagabbra és hosszabbra volt szokás hagyni, a fölösleget az összerakáskor vették le. A csapokat is először testesebbre, a kivágásokat viszont szűkebbre szabták. Mindez végtelen sok próbálgatással járt. Az alkatrészek többségét ismételten be kellett illeszteni jövendő helyére, majd ütögetéssel kiszabadítva, addig módosítgatni, míg elfogadható nem lett. Ezeket a kísérletezgetéseket a készítők a munka kényszerű velejárójaként fogták fel, ha nem is minden zokszó nélkül: „A tető végett nem szeretem, mer annyi baj van összepászítani”; hasonló panasz illette az alj berakását is. A munkamenet ismeretében biztosak lehetünk, hogy lényegében mindig és mindenütt hasonló nehézségekkel 494kellett megküszködniük az ácsolt ládák előállítóinak, még ha – közvetlen megfigyelés híján – a tárgy készítését ismertető dolgozatokban ez nem is jut kifejezésre.
Meg kell jegyezni, hogy egyes, ácsolt ládára specializálódott műhelyek egyéb bútorok előállítására is vállalkoztak. Ezek egy részénél közvetlenül az ácsolt láda technológiáját alkalmazták, míg több más bútorfélét már az utóbbi századokban kialakult, illetve meghonosodott bútoripari munkamódszereknek az alapján hoztak létre.
Az előbbiek közül az asztallappal felszerelt ácsolt láda tulajdonképpen ezen nagy múltú tárolóbútor egyik változatának tekinthető. Az ilyen ácsolt ládás asztal használatára azonban a magyarságtól nem ismeretes adat, noha a máramarosi ruténeknél és a románság szomszédos csoportjainál elterjedt volt (vö. K. Csilléry 1951: 280; Kós 1966: 12–13. kép, 188–189). Az ácsolt ládák mintájára készültek ácsolt ágyak is. Ezek az egykori Magyarországról a 14. századtól mutathatók ki, a 19. századból viszont ismertek az ácsolt ládákéhoz hasonló díszítésű és díszítetlen példányok Vas és Zala megyéből, nemkülönben ékrovásos díszűek a máramarosi ruténoktól (K. Csilléry 1951: 240; 1954; Cs. Sebestyén 1956; K. Csilléry 1956; Bíró 1984). Több, ácsolt ládát készítő műhelyből is maradt fenn bölcső (K. Csilléry 1954: 4. kép, 71–72; Kós 1966: 198–199; K. Csilléry 1969: 20. kép, 70; Gráfik 1988a: 186).
Mégis az idevágó emlékanyag csekély száma arra figyelmeztet, hogy ezeknek az ácsolt technikával kivitelezett bútoroknak a termelése nem mérhető az ácsolt ládákéhoz, különösen nem a legfőbb tömegáruéhoz, a menyasszonyi szekrényéhez. Hiszen azt – reprezentációs szerepe miatt – még a kevésbé tehetősek is lehetőleg szakembertől szerezték be. Elkészítésének bonyolult volta miatt kevés laikus próbálkozott meg vele. Ácsolt ágyra, bölcsőre, asztalra viszont nem volt feltétlenül szükség, azonos szereppel más megoldású bútorok is kínálkoztak, no meg a korábbi századokban mindezek a bútorféleségek akár teljesen is hiányozhattak a háztartásokból (vö. K. Csilléry 1954: 81–82).
