KOMÁROM
KOMÁROM
Az egykori Magyarországnak a legjelentősebb ilyen asztalosközpontja Komárom volt. Ez tett szert a legkiterjedtebb hazai piackörzetre, minek megfelelően ennek a központnak a hatása bizonyult a legerőteljesebbnek. Komárom városának asztalosai szintén a legkelendőbb tömegárura szakosodtak: parasztok, illetve kisnemesek számára gyártott kelengyebútorra, legfőként a ládákra. Készítményeik’ térnyerésének kezdetei ahhoz közeli időszakaszra tehetők, mint a németországiaké: a 17. századra. Más figyelemreméltó párhuzam is mutatkozik. Az említett két német asztalosközpontnak a létrejöttében ugyanis jelentős tényezőnek számíthatott, az előnyös nyersanyagbeszerzési lehetőség mellett, a nagyobb mennyiségű áru szállítására módot kínáló vízi út: az Isar és a Majna; innen kapták a Türingiai-erdőbeli produktumok a Flössertruhe ’tutajos láda’ elnevezésüket.
Komárom sajátos „ládás” iparának a kibontakoztatásában is döntő szerepe lehetett az alkalmas földrajzi elhelyezkedésnek, a két fontos vízi útnak, a jó minőségű fenyőfát odaszállító Vágnak és a készárunak a vásárhelyekre való eljuttatását szolgáló Dunának a találkozásánál. Ennek köszönhetően, úgy látszik, korán állandósulhatott a komáromi bútor legfőbb árusítási körzete. A 18. századot illetően ezt nem csupán az a korai adalék jelzi, miszerint 1728-ban Belgrád egyik üzletében egy 510komáromi ládát is leltárba vettek, de az a tény is, hogy végig a Dunának az egykori Magyarországhoz tartozó szakaszán, számos helységben őrződtek meg még a 18. századból származó, komáromi műhelyekből kikerült bútordarabok. További 18. századi egyedek, így Kapuvárról ágyak (Győr-Sopron m.; Néprajzi múzeum, Budapest és Liszt Ferenc Múzeum, Sopron), valamint ládák, például Szentgálról (Veszprém m.; lásd pl. K. Csilléry 1972: III. tábla) meg Szeged környékéről (lásd pl. Domanovszky 1981b: II. 52), Tiszanánáról (Heves m.; K. Csilléry 1987b: 2. kép), nemkülönben az a tény, hogy debreceni 18. századi leltárbán is előfordul „komáromi nyoszolya” (Zoltai 1936: 5), érzékeltethetik a komáromi tömegáru behatolásának az irányait és nagy vonásokban egyben az ekkorra elért határait is. Hozzá kell azonban tenni, hogy a szélesebb körű elterjedéshez azoknak a komáromi asztalosoknak a működése is érdemlegesen hozzájárulhatott, akik a 17-18. század folyamán az Alföld és a Dunántúl számos pontján vállalták fel festett, virágdíszes templomi berendezések és mennyezetek kivitelezését (K. Csilléry 1987b: 47–49).
Míg évszámos emlékeknek és a segítségükkel datálható objektumoknak köszönhetően, a 18. századi komáromi termékek alakulástörténete ma már egyre pontosabban rajzolódik ki, a 17. századból csak a közelmúltban sikerült egy kelengyeládát Györgyi Erzsébetnek komáromi készítményként azonosítania. Ezt a kisméretű, csupán 77 cm széles példányt, amelyet már eddig is a 17. századinak tartottunk számon, az Ezredéves Kiállítás néprajzi falujának hercegszántói (Bács-Kiskun m.) házához gyűjtötték; a komáromi áruknak szinte mindvégig legfontosabb, Duna menti piacterületéről való tehát. A készítőhely lokalizálásához meggyőző bizonyítékul szolgálnak ezen láda díszítésének egyezései a 18. század első felében készült komáromi ládákéval. Ugyanakkor természetesen akadnak eltérések is, de ezeket magyarázhatja az idők folyamán bekövetkezett stílusváltozás. A megfelelések közt első helyen érdemel említést a régies virágkompozíció, mely részarányos felépítésben a homloklap egészére kiterjed, továbbá a lényeges díszítőelemek fehérrel történt kontúrozása (vö. K. Csilléry 1972: II. és III. tábla, 59. l.). Elgondolkoztató, hogy a 17. századi ládán megjelenő kompozícióhoz hasonlót a déli Duna mentén több helyi készítésű példányon is láthatunk, még a 19. században is.
A komáromi asztalosmunkák térnyeréséről elsősorban az emlékanyag tájékoztat, mindazonáltal a termelés növekedésére következtethetünk a mesterek számának a gyarapodásából is – 1715-ben 6, 1720-ban 10, 1770-ben 30, 1845 táján 36 volt a számuk (Kecskés 1978: 158) –, még ha arról nincsen is kimutatás, hogy ugyanekkor hányan szakosodtak közülük a „ládás” iparra. Másrészt viszont egyedül a közelmúltbeli visszaemlékezéseknek az alapján van tudomásunk arról, hogy a „tarkázást” asszonyok – családtagok meg mások is – végezték (Kecskés 1978: 160–162; K. Csilléry 1987b: 55–58). Ám azt, hogy hányan lehettek az ezzel a munkával foglalkoztatottak, illetve, hogy mikortól vált szokásossá asszonyoknak a bekapcsolása a munkavégzésbe, nem tudjuk. Mindenesetre a templommennyezetek feliratain, ahol többnyire az alkotómestert is megnevezték és nemegyszer a munkatársait is, női név nem fordul elő (K. Csilléry 1972: 42). Tény viszont, hogy a 19. században, a III. komáromi stílusban faragott díszű ládákon már szinte rendszeres az olyan festett virágozás, mely koránt sincs tekintettel az alatta elhelyezkedő faragott motívumoknak a vonalvezetésére. Márpedig ez nyilván annak a következménye, hogy a festést ekkorra már asszonyok kezére bízták.
Emlékeztetni kell azonban itt arra, hogy máshonnan is ismeretesek adatok, miszerint a virágdíszes árut gyártó asztalosoknak asszonyok segítettek be a bútorok kifestésével, hazánkból például Kalocsa környékéről, Egerből, Karcagról. Tudunk 511ilyen gyakorlatról Németországból és Ausztriából is. Felső-Ausztriából már a 18. századból, 1782-ből megőrződött olyan, gazdag figurális festésdíszű ruhásszekrény, amelyet a festőasztalosnak a felesége szignált. Mindamellett a legtöbb ismert bútorfestő asszony ott is a 19. század folyamán alkotott – a munkásságukat tanúsító, legkésőbbi datálású példány 1886-ból származik (Lipp 1986: 95, 140, 183, 219–220, 222, 269, 326, 334).
104. ábra. A datált magyarországi bútorok típus szerinti megoszlása, a Néprajzi Múzeum állománya alapján
A komáromi asztaloskészítmények több mint két évszázadot átfogó emlékanyagának alakulástörténete sok tekintetben példaértékű a széles tömegek kiszolgálására szakosodott magyarországi asztalosság egészére. Jellemző már az is, hogy még a 18. 512század dereka táján a bútorok stílusváltása ahhoz igazodott, ami a virágos festésű templomi berendezések esetében elfogadásra talált. Ám nem kevésbé tanulságosnak látszik, ahogy a 18. század végén megjelentek a komáromi ládákon az akkor uralkodó korstílusban megfogalmazott motívumok, azoknak a mintalapoknak megfelelően, melyeket az iparostanulókkal másoltattak a részükre az 1777-es Ratio Educationis alapján megindított rajzoktatás keretében (K. Csilléry 1984: 205–207; vö. Szabolcsi 1972: 54–57). Általánosabb érvényű tanulságot hordoz az ezt követő folyamat is: a III. komáromi stílust jellemző, a bevezetésükkor egyértelműen korszerű, faragott motívumoknak a 19. század első felében fokról fokra bekövetkező „elparasztosítása” 513– ami mögött a megrendelők igényeinek az érvényesülése sejlik fel, előbb a paraszti társadalomba mindinkább beletagozódó kisnemeseké, majd pedig a jobbágygazdáké (K. Csilléry 1984: 207–208). Ugyancsak jellemző az utolsó nagy, az 1860-as évektől a 20. század elejéig dokumentálható, komáromi IV. stílusnak az a figyelemreméltó vonása, ahogy a felület dekorálásában teljesen visszaszorult az időigényes férfimunka, a faragás, szemben az eluralkodó tarka „tulipánozással”, amit az ipar szempontjából képzetlen, tehát kisebb költséggel járó női munkaerőre lehetett bízni. Csakhogy ekkorra a kedvező gazdasági adottságú vidékeknek, főként a városoknak, mezővárosoknak a lakossága többségében átpártolt már a korabeli műbútoroknak megfelelő, egyszínűre mázolt bútorokra. A megmaradt, a színes virágos bútorok mellett kitartó, főként falusi és emellett jobbára kevésbé tehetős vevőkörnek a megtartásához viszont nyilván elengedhetetlen volt az olcsó áruk kínálata (K. Csilléry 1987b: 56–58).
105. ábra. A datált magyarországi bútorok készítők szerinti megoszlása, a Néprajzi Múzeum állománya alapján
106. ábra. A datált magyarországi bútorok készítőhely szerinti megoszlása, a Néprajzi Múzeum állománya alapján
514Fel kell hívni a figyelmet arra a jelenségre, hogy a komáromi bútorok stílusváltásai nagyjából azokon a főbb fordulópontokon mentek végbe, amelyek egyértelműen rajzolódnak ki az évszámos magyarországi népi bútoroknak a grafikonján. A nevezett töréspontok a 19. század legelején, a század derekán, majd a végénél jelentkeznek, a Néprajzi Múzeum több mint 700 ilyen tárgyának a statisztikai vizsgálata nyomán készült görbéken (104-107. ábra; K. Csilléry 1985b: 183–196). A grafikonok azt is meggyőzően szemléltetik, hogy a legrégibb, az 1760-as évekig terjedő időszakban a népies jellegű datált bútoroknak mind az előállítása, mind pedig a használatuk a városokban és a mezővárosokban volt erőteljesebb. Az idevágó statisztikai görbének a tanúsága szerint a 19. század első felében azután mindinkább falun tört előre az ezeket a bútorokat kibocsátó asztalosság, hogy majd a század derekán már többnyire ez lássa el ilyen áruval az azt igénylőket. Másrészt viszont az is leolvasható a datált 515anyag alapján megrajzolt görbéről, hogy az ilyenféle bútoroknak az elutasítása még ezt megelőzően megindult a városi és a mezővárosi polgárok körében.
107. ábra. A datált magyarországi bútorok használati hely szerinti megoszlása, a Néprajzi Múzeum állománya alapján
Komárom népi asztalosságának az esetében mindez azt is jelenti, hogy habár ennek a nagy teljesítményű központnak a hatása működésének egész ideje alatt széles körben felismerhető, a Komárom mutatta példa lényegében akkor nyert döntő, stílusindító szerepet, amikor a gabonakonjunktúra jól érzékelhető hatásaként, a 18. század végétől kezdődően, sorra megindult a komáromiak vásárkörzetének területén a csupán néhány községet ellátó asztalosközpontok létesülése. Falvakban is jelentős, idővel jellemző saját stílust kialakító asztalosközösségek jöttek létre, mint amilyen a Duna Tolna megyei oldalán fekvő Faddé és feljebb, a túlsó parton elterülő német telepes falué, Hartáé. Itt, a Sárköz vidékén szinte egyazon időben léptek színre, mintegy csoportosan, a komáromi ihletésű bútorkészítő központok. Működésük megindulásáról éppen annak az alapján tehető fel, hogy az a 18–19. század fordulójára esett, mivel e kisebb hatósugarú készítőhelyeknek a bútorvirágozási modora egyaránt azt mutatja, hogy hozzá az alapvető ösztönzést a komáromi II. és részben a III. bútorstílus szolgáltatta. Másrészt a kibontakozási szakasznak 1830 táján történő lezárulását ugyancsak az jelzi, hogy az ekkoriban érvényesülő komáromi újítások a legutolsó olyanok, amelyek ezen központok némelyikénél, például Hartánál még követésre találtak (K. Csilléry 1987b: 59–60).
Az ekként kialakult asztaloscentrumok közt akadt olyan, nevezetesen Harta, mely mihelyt erőre kapott, a némileg tágabb körzetben is Komárom helyére igyekezett törni. Hartán – ahol a helyi asztalosiparról 1820-tól tanúskodnak évszámos bútorok – az 1828. évi összeírás ládakészítőnek nevezi az akkor még egyetlen asztalost; ő tehát akárcsak a komáromiak, kelengyebútorra specializálódott (Boross 1982: 41, 103–104). Elnevezésével ellentétben viszont a későbbi, már több asztalosműhelyből kikerült emlékanyag arról tanúskodik, hogy a vásárokon nem annyira a láda, mint inkább az ágy lehetett igazán kelendő cikke a hartaiaknak. Átvéve a díszágyneműhöz való jellegzetes komáromi ágyaknak a kialakításmódját, a hartai készítők, úgy látszik, főként a munkaigényesebb – és bizonnyal jelentősen drágább – „lófejes” ágyakkal arattak sikert. Számos ilyen, a Tolna megyei Sárköz és környéke községeiben fennmaradt, hartai eredetű példány bizonyítja ezt a több mint fél évszázadon át, a datálásokból következtetve az 1830-as és az 1890-es évek közt fennállt piaci kapcsolatot (K. Csilléry 1987a: 408).
