FEHÉREDÉNYES MUNKA
548FEHÉREDÉNYES MUNKA
A magyarországi ónmázas kerámiának, a fajansznak egészen más hagyományai vannak, mint az ólommázas kerámiának. A fajansz európai története is eltér az ólommázas kerámiáétól. A magyarországi fajansz korai szakaszát, amikor a készítők még főúri körök számára dolgoztak, a művészettörténet vizsgálja. Erről csak röviden szólunk.
Míg az ólommázas kerámia mívelése céhek keretében történt, a fajansz esetében egy különös vallási közösséghez kötődik a kerámiatechnika (Krisztinkovich 1962).
A reformáció legradikálisabb szárnyához tartoztak az ún. anabaptisták (újrakeresztelkedők), csak a felnőtt keresztséget fogadták el. Mozgalmuk Svájcból indult el az 1520-as években, és még abban az évtizedben hívei, sőt mártírjai voltak Magyarországon (Cs. Katona é. n. 6). Több ága volt e szektának. A teljes vagyonközösséget 1528 tavaszán a morvaországi Nikolsburgban alapították. A Pozsony és Nyitra megyébe letelepülők a tiroli Jacob Hutter követői voltak, és ezért őket hutteritáknak is nevezik. A habán nevet önmagukra nem alkalmazták, ez inkább későbbi gúnynév volt, a szó eredete vitatott. Hutter Morvaországban 1529-bent tünt fel. Számosan csatlakoztak hozzá az egész német nyelvterületről, parasztok, iparosok, mesteremberek, értelmiségiek, írástudók. A legkorábbi időktől kezdve krónikát vezettek, és hála e kódexeknek, történetük jól ismert. Huttert hamarosan elfogták, 1536. február 25-én máglyahalálra ítélték Innsbruckban. Követői ma is élnek az Egyesült Államokban és Kanadában, a tiroli német nyelvjárás késői változatát beszélik. Kerámiát már nem csinálnak.
Az első közösségek Morvaországban alakultak, de az 1540-es években sokan átköltöztek a Morva folyó túlsó partjára, a királyi Magyarország területére. Központjuk mindvégig legnagyobb telepük, Szobotist volt, ahol 1546-ban jelentek meg. Végül több mint 40 helységben volt kisebb-nagyobb telepük. Brockón 1547-ben tűntek fel, Nagylévárdon 1588-ban kötöttek szerződést a földesúri családdal. Nagylévárdon ma is áll az 1602-ben épült emeletes házuk (Kalesný 1981). Hasonló „habán udvar” épült Szobotiston. Az őskeresztények példájára vagyonközösségben éltek. A ház hatalmas tetőterében kétoldalt sorakoztak a házaspárok hálókamrái, alatta voltak a közös helyiségek: konyha, ebédlő, különböző műhelyek, a gyermekek számára bölcsődeszerű helyiség, iskola. Több mint harmincféle mesterséget űztek, voltak köztük takácsok, posztósok, kalaposok, híresek voltak a habán késesek, értettek a földmíveléshez, szőlőmunkához, éghetetlen szalmatetőt raktak. Orvosok voltak köztük, bábák, az asszonyok jól beváltak szoptatós dajkának. Bármi munkát végeztek, azt a legjobb színvonalon csinálták, jobban, mint kortársaik. Már kezdetben voltak fazekasok köztük, és a 16. század végétől az ónmázas fehér edény készítését értették, titkát akkoriban Európa e tájékán egyedül ők tudták. Minthogy Itáliában Faenza az „eretnek” anabaptista mozgalmak fészke volt, valószínű, hogy az onnan 1577 után elmenekült mesterek honosították meg ezt a technikát.
Az értékes ónmázas kerámia nagy számban maradt fenn, és a terjedelmes irodalom évtizedről évtizedre számon tartja a stílusváltozásokat, de a korai anyag készítőhelyeit nem lehet megállapítani. (Lásd különösen az 1982-es prágai kiállítás katalógusát: Kybalová–Novotná 1981–82). A korai áttört tálak alig különböztethetők meg a faenzai előképüktől. A legkorábbi datált ónmázas habán edény 1593-as, hasas korsó, német felirata az ószövetségből vett idézet: „A hivő ember bővelkedik áldásokkal; de aki hirtelen akar gazdagulni, büntetlen nem marad” (Példabeszédek 28, 20). Dísze középkori típusú német korong, rajta kétfülű váza és virág – nem az olasz majolikakészítők 549által használt korongtípus. Színezése a négy izzótűzszín: kék, mangán, zöld, sárga.
A magyar földesurak nagyra értékelték a divatba jött fehér edényeket – „bianci di Faenza” –, amelyekre a habánok virágdíszítményeket és olykor a megrendelő család címerét és nevét festették. A díszítmények hasonlatosak a korabeli magyar úri hímzések mintáihoz. A habánok rendtartásai (1588, 1612) azonban előírták, hogy saját céljaikra egyszerűbb edényeket készítsenek, ne fessenek embert, állatot az edényekre, ne készítsenek különös formájút, például könyv alakú ivóedényt. Ekkoriban a habánok mázatlan főzőfazekat és kályhacsempét is csináltak, valamint ólommázas edényeket és csempéket (Landsfeld 1950).
Alig hogy letelepültek, ismételten zaklatásnak, üldöztetésnek, háborús megpróbáltatásoknak, kifosztásnak voltak kitéve. 1620-ban, a fehérhegyi csata után tömegesen érkeztek Magyarországra Morvaországból menekült testvéreik. Bethlen Gábor, felvidéki hadjáratai során, megismerkedve a szorgalmas habánokkal (Batthyány Ferencnél Rohoncon gyönyörű habán étkészletet is láthatott), fejedelmi menlevéllel hívta az újkeresztényeket Erdélybe, a Gyulafehérvár melletti Alvincre telepítette őket (Bunta 1973).
1621 áprilisában indult az első csoport, 26 személy 18 szekéren, és augusztus végén érkeztek meg. 1623-ig 1087 anabaptista telepedett Alvincre. Bethlen Gábor kiváltságokkal fogadta őket, az erdélyi országgyűlések több ízben foglalkoztak velük, az 1627-es törvény Az új keresztyének műveinek limitációját tartalmazza. Erdélyben gyakori jelző a bokály, bokályos. Bornemisza Anna fejedelemasszony gazdasági naplójában felsorolja azokat a „bogally edényeket”, melyeket az újkeresztények 1688-ban újévi ajándékba hoztak neki: csuprot, csészét, fehér és kék kancsót, kannát, poharat, sótartót. Az alvinci közösség az 1750-es években bomlásnak indult volna, de akkor a hitük miatt száműzött krajnaiak csatlakoztak hozzájuk, megerősítve a csoportot.
I. Rákóczi György 1645-ben Sárospatakra telepített habánokat, köztük fazekast is, aki négy legénnyel dolgozott, csempéket készített (Román 1955: 13-14). Korábban, 1642-ben Konstantinápolyból hozatott falicsempékkel rakták ki a fejedelmi audienciás szobát, a bokályos házat (Gervers-Molnár 1971.) Patakon az újkeresztény hagyomány annyira továbbélt, hogy egy helybeli fazekasmester, Szerencsi Mihály még 1809-ben is „Új keresztény” mázrecepteket jegyzett le (Wartha 1892).
A felföldi habán telepek megpróbáltatásai nem szüneteltek, 1665-re akkora az ínség, hogy két testvért küldöttségbe indítottak Németalföldre hittársaikhoz segélyért. A habán edényeken ezután jelent meg egy újabb, másfajta stílus, színe az eddigi négy izzószín helyett csakis kék, díszítménye a holland és német, kínaias jellegű mintakinccsel rokon (Bauer–Zimmermann 1985).
Újabb megpróbáltatások, ínség, pestis indokolja, hogy 1685 után a nagylévárdi közös műhely felbomlik és utána a többi is. A kerámiakutatás szerint a klasszikus habán korszak ezzel véget ért.
A 18. század sokféle változást hozott, tulajdonképpen ettől kezdve kellene a habán jelzőt használni. A porcelán európai felfedezése és az első királyi gyárak megalakulása után a fajansz társadalmi helyzete megváltozott. Főúri körökben a kor divatjának megfelelő étkészletekkel terítettek. A fajansz vevőköre a polgárság, kisnemesség, jobb módú parasztság lett, stílusváltozás következett be, elnépiesedés. E népi jellegű fajansz a néprajztudomány tárgya. Ettől az időtől kezdve készítőhely szerint jobban meg lehet különböztetni a habán kerámia csoportjait, részben stíluskritikai alapon, mert az edények fenekén szerepelnek a készítő nevének kezdőbetűi vagy a helység jele.
550Igen tanulságos az az 1732-es cégtábla, mely a nagylévárdi udvar egyik házán volt (Krisztinkovich 1962; Kalesny 1981). Díszítése részben a négy izzótűzszínnel festett reneszánsz virágminta (többek közt sajátos motívum: két szimmetrikus, elkeskenyülő ág páros bogyóval), de jelen van a németalföldi modorban festett kék dísz is. A tábla közepén középkori típusú fazekaskorong látható, rajta váza és virág – akárcsak az 1593-as korsón. Két kis madár áll a korong lapján, a váza két oldalán. Már nem érvényes a régi rendszabály, hogy tilos az állat- és emberábrázolás. A tábla alján jellegzetes céhjelenet: a munkakötényes mester üdvözli a vándorló fazekaslegényt serleggel, „Billikom”-mal, „Willikommen”-pohárral.
A nagylévárdi tábla motívumai több korabeli edényen fedezhetők fel, különösen céhkancsókon. Idetartozik a komáromi fazekasok 1713-as, magyar feliratú korsója (Garády 1944: 395), a pozsonyi kötélverők 1718-as edénye, egy 1727-es fazekas céhkorsó, a székesfehérvári fazekasok 1734-es korsója, a nyitrai szűcsök 1742-es nagyméretű bokálya, melyen dolgozó szűcsmester, termékeit viselő urak, kikészített bőrt tartó angyal és Adám-Éva láthatók, 1747-es bokály habán evőeszközökkel stb. Ebbe, a feltételezhetően Nagylévárdon készült csoportba tartozik egy kis bokály is, ónfedelét Győrben készítették, Erdélyben került elő.
Erdély felé – a török kiűzése után – a háborúk elültével nyílt meg az út a kereskedelem számára. A győri kereskedőknek Kolozsvár tanácsa 1732-ben – a nagylévárdi táblával azonos évben – megengedte a „jó szép bokály kancsók” árusítását. Indoklás, hogy a Kolozsvár környéki nép a hetipiacon beszerezhesse az áhított kancsókat. Mivel győri kereskedők hozták, győri edénynek nevezték, s Kalotaszeg falvaiban ma is így mondják a habán fajanszot. A kolozsvári „Fazokas Czeh” kötelezte magát, hogy hasonlókat fog készíteni. Sikeresen utánozták a behozott edényeket, de csak a mintakincset és színezést, mert nem ismerték a fajansz technikáját (Szabó T. A. 1971; Kresz 1972a). A tordai fazekasok szintén rátértek a díszítmények és színezés utánzására, s példájukat követték más erdélyi magyar városok fazekasai is.
A győri edény nemcsak Erdélyben volt népszerű, hanem a Tiszántúlon, Debrecen környékén is. Számos református templomban győri bokály formájú kancsókat használtak úrasztali edénynek, és némelyik ónfedele valóban győri: az Abaúj megyei Pamlény kék díszű edényfedelén a győri ónöntők jelzése található (Takács B. 1977). Hasonló kék díszű (talán Nagylévárdon készült) kupát használtak a Békés megyei Doboz reformátusai. Átány úrasztali bokálya 1691-es, egy évvel fiatalabb, mint testvérdarabja, a Néprajzi Múzeum legkorábbi bokálya, amely 1690-es, és Eperjesen találták. Érdekes, hogy míg a céhek számára közvetlenül dolgoztak a habán mesterek, és kívánság szerint írták az edényre a feliratot (többnyire szlovákul, olykor németül, de nemegyszer rossz magyarsággal), a református egyházak sose fordultak hozzájuk megrendeléssel. Arra azonban van példa, hogy korábbi céhkorsó került az egyházhoz úrvacsorai edénynek, így a mádi református eklézsiáé lett a tatai mészárosok 1674-es céhkorsója (Nagybákay P. 1984a).
A bokályformát a 17. század folyamán a habánok még nem készítették, de ez lett a leggyakoribb forma a 18. század folyamán. A bokályformát mint ivóedényt Magyarországon és Erdélyben mázatlanul és ólommázasan csinálták, és valószínű, hogy a kereskedelem igényeihez alkalmazkodva lett ez a forma a 18. század folyamán a fehéredényesek egyik legfontosabb terméke. A „bokály” szó Itáliában ’kancsó’-t jelent, e szót a felföldi habánok azonban nem ismerték, nem Itáliából tanulták el a formát, náluk németül Krügel, szlovákul Džbán, készítője Krügelmacher, džbánkár, latinul amphorarius. (A fehéredényes Krügelmacher bornak vagy esetleg sörnek való kicsi, körte alakú edényt készít, és nem tévesztendő össze az alföldi korsósmesterrel, 551a mázatlan vörös vagy fekete vizesedények készítőjével, sem a nyugat-dunántúli Csáva mázatlan vizeskorsókat készítő mestereivel (Plutzermacher).
A formakincs a 18. század folyamán más téren is megváltozott, az olasz jellegű, széles peremű táltípus helyett ezentúl keskenyebb peremű, többnyire falra akasztható tálak készültek, és egyéb formák is kialakultak (pl. butykoskorsó).
A késő habán edény népszerű volt az egész országban Brassótól Sopron megyéig, szerették az erdélyi és a szepesi szászok, a felföldi szlovákok, a Duna menti helységek lakói, a dunántúli parasztok és kisnemesek, még a Nagykunság cívisei is (Kresz 1985). Fejér megye 1746-os limitációja, kézművesárszabása a Mázosfazekasok és a Fekete míves fazekasok áruja mellett az Új keresztyén munka felsorolásánál különböző űrtartalmú „korsó”-kat említ – ezek alatt valószínűleg a bokályformát érti (Farkas G. 1971). Ebben az időben rendelték meg a székesfehérvári fazekasok a céhedényüket, melynek felirata szlovák nyelvű.
1743-ban alapította Mária Terézia férje a birodalom első fajanszgyárát Holicson, közel a habán telepekhez, nem messze Szobotisttől. Számos habán származású munkás dolgozott a gyárban, kamatoztatva szakmai tudását. A fehéredényes mesterek kis műhelyeibe pedig behatolt a gyári mintakincs, s ez újabb stílusváltozással járt.
Az ellenreformáció korában egyre türelmetlenebbül folyt a habánok katolikus hitre kényszerítése. A Nagyszombat környéki jezsuiták az 1660-as évek táján konfiskálták a féltett habán kódexeket. Így történt, hogy a budapesti Egyetemi Könyvtár Kézirattárában az első 18 tétel 16–17. századi habán kódex, és számos kötet került Esztergomba s máshová. De sokat elrejtettek, mert könyveiket féltették a legjobban. A saját kerámiájukat az újkeresztény testvérek nem becsülték annyira, mint könyveiket. Az edények a megrendelő családoknál maradtak fenn, és idővel a múzeumok féltett kincsei lettek. Az 1982-es prágai kiállítás katalógusa 553 tételt tartalmaz, holott csupán 1730-ig mutatta be a habán fajansz történetét, és a Magyarországon lévő anyagból semmi sem került kiállításra (Kybalová–Novotná 1981–82).
Erdélyben még kíméletlenebbül folyt a térítés, s egyre tűrhetetlenebbé vált. 1767-ben az alvinci testvérek felkerekedtek és az éj leple alatt Brassónál kiszöktek az országból. Három évig Bukarest mellett putrikban tanyáztak, majd Ukrajnában, Visenka földesuránál találtak menedéket. Ez a hely annyira megfelelt nekik, hogy küldöttségeket menesztettek Szobotistbe, és az ottani hithű testvérek közül sokan követték őket. 1842-ben tovább költöztek a Krím félsziget vidékére, majd 1874-ben, miután Oroszországban a kötelező katonai szolgálatot bevezették, három hajóval Amerikába vitorláztak (Bunta 1973: 18–19; Waltner 1968).
A menekülés alkalmával mindig volt, aki visszamaradt. Sokan kénytelen-kelletlen átvették a katolikus vallást, a dejtei Odler Imre fehéredényes még nemességet is szerzett, „Nobilis Amphorarius Magister”-ként emlegették. Krisztinkovich Béla, a habán kerámia jeles kutatója, Odlertől több mint 40 tálat és más edényt tudott meghatározni, az 1674–1706 közötti évekből, melyeket Odler az őt pártoló főuraknak dedikált. Az Odler család utódai egészen a 20. századig dolgoztak Dejtén (Krisztinkovich 1958).
Alvincen is maradt néhány család, fekete németeknek nevezték őket; fazekas is volt köztük. Még 1767 után is dolgoztak, tovább is készítették a vinci bokályt, de korántsem tudták kielégíteni az erdélyi, főleg a szász lakosság igényeit. Ezért az edénykereskedők fajanszbokályokat importáltak Morvaországból és Bécs környékéről. Morvaországba ugyanis idővel visszaszivárogtak az anabaptisták, és az ottani Krügelmacher mesterek a magyarországinál divatosabb bokályokat készítettek: többnyire nyugati öltözetű embereket festettek a korsócskákra. E morva vagy osztrák fajanszbokályokat 552Erdélyben szintén vinci bokálynak, Vintzer Krügelnek nevezték, Morvaországban azonban sedmiradskem džbánnak mondták, erdélyi bokálynak, mivel egyenesen az erdélyi piac számára készítették (Bielz 1927).
A felföldi telepek zártságának megszűnése azt eredményezte, hogy mások is megtanulták a fehéredényes munkát. Több mint 40 habán telep volt a mai Nyugat-Szlovákia területén, de nem mindegyikben folyt fazekasmunka. A fehéredényes technika elterjedésével viszont fajanszközpontok keletkeztek olyan helységekben is, ahol a lakosság nem volt habán eredetű, sok szlovák fazekas tanulta meg a fajansz készítését.
Szobotist volt a legrégibb, legnagyobb habán udvar, ahol 1546-ban tűntek fel az anabaptisták, ez volt a központ. 1685-ig három irányban dolgoztak: fazekasárut, kályhát és fehér edényt csináltak, azután már csak fehér edényt. Az Erdélyben győrinek nevezett bokály itt készült, valamint tál, tányér. Gyakori motívum a szarvas, a kétkoronájú fa. Az apró kockás mintát szintén kedvelték, Szobotiston is és Nagylévárdon, valamint Kosolnán, Dejtén és Jókőn, ez a minta gyakran látható az Erdélybe szállított bokályokon, és hatással volt az erdélyi magyar kerámiára. A 18. század eleji bokályokon még nincs jelzés, csak a század második felében. 1763-ban kénytelenek voltak a katolikus vallást felvenni. Ezután nemsokára, 1770-ben a szobotisti mesterek céhbe álltak, német nyelvű privilégiumot nyertek. Ekkoriban újabb stílusváltozás következett be – talán a közeli holicsi gyár hatására –, a forma is megváltozott, gyakori a hasas, gerezdes bokály; hasonlók Dejtén és Kosolnán is készültek. A 19. század végéig folyt a fehéredényes munka (Landsfeld 1950).
Nagylévárdon 1588-tól tudunk az anabaptisták jelenlétéről, és itt is sok fehéredényes dolgozott. Az 1732-es cégtáblával illusztráltuk, hogy a klasszikus stílus mellett jelentős holland hatás érvényesült az edényeken, amelyeket szintén győrinek tartottak. Maradt fenn egy összeírás, mely szerint Nagylévárdon 1763-ban, 23 házban összesen 27 fehéredényes dolgozott. 1784-ben több lévárdi és szobotisti hívő, köztük fehéredényesek is, elhagyták hazájukat, és meghallgatva az Ukrajnában élő testvéreik szavát, követték őket Visenkába, ahol azonnal felállítottak egy fazekasmühelyt (Landsfeld 1950; Kirner 1937).
Kosolna tovább őrizte a habán díszítés hagyományát, mint az előbb említett két helység. Ismeretes olyan 1812-es butykoskorsó szlovák felirattal, amelyen szántó parasztember látható; egy másik, 1843-as korsón pedig a szőlőművelés eszközei. Az utóbbi edény, jelzése szerint, Guro Hezer szlovák mester munkája, aki habán családból származó dejtei leányt vett feleségül. Kolosnán tehát beházasodott szlovák fehéredényes őrizte a habán hagyományt – bár Dejtén és Stomfán is ilyen jellegű volt a díszítőmód.
A 19–20. században több olyan helységben folyt nagyarányú fehéredényes ipar, ahol korábban nem volt habán telep. Főleg szlovákok tanulták meg a mesterséget. Stomfa, a híres búcsújáróhely Sasvár mellett fekszik, a Nagylévárd és Pozsony közötti úton, ide egy Putz nevű, régi habán családból származó mester hozta be a fehéredényes munkát. Stomfán nagy számban készítettek kegytárgyakat, szenteltvíztartót, szentképet, népszerű szentek képével festett bokályokat (287. kép).
Modor, a Pálffy család vöröskői vára mellett, nem volt habán telep, de fazekasok korábban is dolgoztak itt, és a 19. század folyamán a dejtei Michael Odler vezette be a fehéredényes munkát. Fontos központ lett. Modorra helyezték a fehéredényes mesterség állami tanműhelyét 1884-ben. Itt tanult az a Herman Landsfeld, aki számos habán telepet ásott meg, és a habán kutatás érdekes, jelentős személyisége volt (Landsfeld 1950).
553Trencsén fehéredényes fazekassága szintén csak a 19. század második feléből ismert, bár habán telep volt. Stílusban az edények nagyon hasonlók a modoriakhoz – ez a fehér-kék fajansz csak a közvetlen környékén terjedt el. Az egyik bokályra – a bécsi világkiállításra készült 1872-ben – a mester magyarul írta rá a nevét: „Pullmann József trencséni fehéredényes”. Ennek a Pullmann családnak egyik fehéredényes tagja – Ignác – vett részt Herend porcelángyárának megalapításában, amint erre Krisztinkovich Béla rámutatott (1970).
A 19. század második felében ugyan nem szállították olyan messzire a felföldi fajanszot, mint korábban, de maguk a mesterek útra keltek, máshol telepedtek meg, az ónmázas technika tudása, ismerete terjedt. Különösen Szekszárd környékén fordulnák elő az 1860-as évektől helyben készült, olykor magyar feliratú ónmázas tárgyak. Szakcson közel 40-et találtak (Vámos 1973–74). Mágócson 1886-ban agyagipari szakiskolát alapítottak, ahol tanították a fehéredényes munkát. A szekszárdi Steig Flórián Szakcsról, de családja végső soron a Felföldről származik. Steigéknél ugyanabban a műhelyben – de más kemencében – égették a fehér edényt, az ólommázas edényt és a fekete korsót. Bemutatunk egy 1904-es kulacsot, amelyet Steig István készített helybeli nyergesmester számára (289. kép).
Baranyában több faluban működtek fehéredényesek, többek között Hetvehelyen (Andrásfalvy 1972b).
Mohácson is voltak fehéredényesek. Kaposváron egy Pap nevű fehéredényes dolgozott az 1900-as évek elején – nem sejtve, hogy egy fél évszázad múlva itt alakul meg az ország legnagyobb fajansz-szövetkezete, amely a szekszárdi-szakcsi hagyományokon túl az egykori habán és poszthabán tradíciókat tekinti hivatásának.
Annak idején a felföldi győri edény kereskedelme nemcsak Erdély, hanem például Békés megye felé is irányult, a kereskedők jól megértették egymást az alföldi szlovákokkal. Nemegyszer névre készült, megrendelt edényt hoztak nekik. 1848 után azonban e távolsági kereskedelem elmaradt. A morva fajansz is népszerű volt Magyarország több részén, utóbb főleg a Duna mentén. E reformkori morva fajanszra jellemző a naturális virág, rózsaszínű rózsa, a gyáraktól tanult színezés használata. Tahitótfaluban több mint száz, reformkori morva fajansztálat találtak, emlékezet szerint Vácott vásárolták őket.
Amikor a keménycserépgyárak megalakultak Magyarországon (Apátfalva, Telkibánya, Hollóháza), a nép számára olyan tányérokat gyártottak, amelyek a korabeli morva fajanszot pótolták: naturális virágcsokrok, édeskés színezés jellemzi a gyári termékeket, majd egyre harsányabb színű, elnagyolt festésű az edény. A gyári tányérok hovatovább kiszorították a korábbi ólommázas és ónmázas tálasedényt. Az 1896-os millenáris kiállítás néprajzi faluja minden házában a fazekas készítésű cserépedények mellett már ott voltak a gyári tányérok is (Kresz 1977b).
A magyar kerámiakutatás hajlamos arra, hogy túlértékelje a habán kerámia befolyását a magyar fazekasságra. Ennek oka a fennmaradt hatalmas mennyiségű tárgy, azok koraisága, szépsége, datáltsága, a habánok történetének rendkívülisége. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy mikor a habánok Magyarországra telepedtek, már volt itt mázas fazekasság, már volt virágdíszes kerámia. A habánok maguk is készítettek ólommázas munkát. Korai formakincsük német és olasz eredetű, díszítményeik ugyancsak az olasz reneszánszból származnak és hasonlatosak a magyar úri hímzésekhez – de a habán mintakincs és a népi kerámia mintakincse között viszonylag kevés a hasonlatosság.
