Megemlékezés a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja alkalmából
Megemlékezés a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja alkalmából
Tisztelt Képviselőtársaim! 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt érkezett haza a Szovjetunióból, hírmondóként a mintegy 800 ezer magyar közül, akiket 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként többéves kényszermunkára a Szovjetunióba hurcoltak, illetve akiket a második világháborút követően a gulág rabtelepeire, valamint málenkij robotra száműztek. Az ő emlékük előtti tisztelgés jeleként két évvel ezelőtt Magyarország Országgyűlése november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította.
Emlékezünk azokra, akiket a málenkij robot ürügyével gyűjtöttek össze, és legtöbbször az Ukrajnán túli, Don melletti Donbasz-iparvidékre vittek, ahol bányákban, gyárakban, kolhozokban, vasútvonalakon és különböző nagyméretű építkezéseken dolgoztatták őket. A többség ott halt meg, távol a hazájától. Megölte őket a kegyetlen orosz tél, a borzalmas munkakörülmények és a megalázó bánásmód. Áldozatai lettek az embertelen szovjet kommunista rendszernek, ahogyan a Szovjetunió közel 30 millió polgára is, akiket szintén ez a rendszer ítélt halálra.
A málenkij robot áldozatai csak egy részét tették ki a deportált magyar polgári lakosságnak. A másik, kisebb rész a politikai elítéltek soraiból került ki. Az ő sorsuk még rosszabb volt. Kelet-Szibériába vitték őket, ahol még reménytelenebb körülmények között sokkal több évet kellett eltölteniük. Száműzetésük helye oly távoli volt, s büntetésük oly hosszúnak ígérkezett, hogy alig akadt közöttük, aki valóban hitte, hogy egyszer még visszakerül hazájába. E politikai elítéltek között az életben maradottak száma még kisebb volt, mint a málenkij robot áldozatainak esetében.
(8.00)
A gulágot megjárt Rózsás János a következő módon írta le a politikai elítéltek visszatérését és hazai fogadtatását: „1953. november 25-én délelőtt történt az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a vagonokból a magyar nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult a szerelvény, a fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva. A Tisza akkor még ideiglenes hídján óvatosan gördült át a vonatszerelvény. Megható percek következtek. A Himnuszt énekeltük, és elhatároztuk, hogy ha bárhol leszállásra szólítanak fel bennünket, megcsókoljuk a drága magyar földet.”
Életükben sajnos nemegyszer a hazatérés hatalmas örömét hamarosan a szovjet időszak szenvedéseit is felülmúló hazai megpróbáltatások, az államvédelmisek börtönei, internálások, a rendőri felügyelet állandó zaklatásai követték.
E nap emléket állít mindazon honfitársunknak, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, politikai, vallási meggyőződésükért vagy éppen származásukért. Emléket állít mindazoknak, akik a Szovjetunióba hurcolva, emberi és polgári jogaiktól megfosztva, idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre, embertelen, megalázó körülmények között fogságot szenvedve végeztek kényszermunkát.
Kérem önöket, hogy egyperces néma felállással, kegyelettel emlékezzünk az áldozatokra. (A teremben levők néma felállással emlékeznek az áldozatokra.) Köszönöm szépen.
