Török háborúk. 1788 és 1789.
Török háborúk. 1788 és 1789.
II. József uralkodását Délmagyarországon szerencsétlenül tervezett és kudarczczal végződött véres esemény, az 1788. évi török háború zárja be. A vármegyék eddigelé elért szellemi és anyagi javai mind veszélyeztetve voltak. Délmagyarország oly helyzetbe jutott, hogy majdnem ismét török uralom alá került. A feszült viszony József császár és a porta között, mely Bosznia határszélei és a törököktől akadályozott alsódunai hajózás miatt kezdődött, 1787-ben háborúba keverte a birodalmat. Maga József is táborba szállott. 1787. év végén 180.000 főnyi katonaság vonult fel a Duna végeire, Erdélybe és Horvátországba. A seregbe 12.800 főnyi „bánsági hadosztály” volt beosztva. A déli határok minden zuga meg volt tömve katonasággal. Hadi központokkal jelölték: a) Temesvárt, melynek fiókjai voltak Rékas, Lugos, Fehértemplom, Dognácska, Resicza, Bogsán, Oravicza és Szászka; b) Karánsebest, melynek fiókjai lettek Mehádia és Bozovics; c) Pancsovát és Perlaszt a környékbeli falvakkal; d) Aradot és Lippát a környékbeli falvakkal; e) a német-bánsági határőrvidéken Uj-Borcsát Cservenka, Visnicza, Ofcsa, Ó-Borcsa és Hajduska falvakkal; f) Homoliczát és környékét; g) Kubint és Osztrovát a környékbeli fiókhelyekkel.
Elhelyezve eképpen a hadakat, József a viszály- kiegyenlítésére vállalkozó porosz királynak ezt írta: „Már kardot rántottam és előbb nem is teszem azt hüvelyébe, míg birtokomban nem lesz mindaz, a mi eleimtől elvétetett”. A délmagyarországi hadtest 1788-ban kezdte meg csatározásait. Egyes pontokon vitézi bátorságnak ritka példái fordultak elő. Így Uj-Palánkánál, midőn Lo-Presti báró hadnagy jún. 28-án 23 közvitézzel Ráma várkastélyt védelmezte 4000 török ellen. Három órai harcz után, nem bírván többé támadóinak ellenszegülni, felrobbantotta az erődítményt és társaival együtt spártaiakhoz méltó halállal halt meg. Élve senkitsem találtak a várban. A hősök közül senki török fogságba nem esett. Aug. közepén Juszuf basa szeraszkier 50.000 törökkel megszállta Orsovát. A Duna nyitva állt a török hajóknak. A folyami út elzárására az illír határőrezred egy századát rendelték 11 ágyúval. Stein báró őrnagy egy zászlóaljjal a Duna balpartja fölött fekvő Veterani-barlangot szállta és erősítette meg. Az itt vívott küzdelmekben szintén elszánt vitézi szellem nyilvánult a mieink részéről.
Míg ezek a Dunán történtek, a mehádiai, völgyben válságosra fordult a császári sereg helyzete. Wartensleben altábornagy, hogy Karánsebes felé az utat hadteste számára biztosítsa, hátrálni volt kénytelen. Erre a törökök elfoglalták a Csernavölgyet és megszállták Mehádiát. Az itt folytatott csatározásoknál Geppert százados tüntette ki magát vakmerő mozdulataival és lélekjelenlétével. Üldözőbe vett csapatát járatlan őserdőkön és hegyszakadékokon vezette keresztül a táborba. Szept. elején József császár Karánsebesre érkezett. 14-én elhatározta, hogy az ellenséget Szlatinánál megtámadja. E végből a bal szárnyat Lascy tábornagyra, a jobb szárnyat Wartensleben altábornagyra bízta, ő maga a középen maradt. Szept. 20. és 21-ke 369között sötét, zivataros éjszakán, Szákul falunál két császári hadosztály szemközt jővén egymásnak, tüzelni kezdtek egymásra, azt hivén, hogy a törökök támadnak. Mind a két csapat vad rendetlenségben futásnak eredt. József császár, ki könnyű kocsiban ült, látva a zavart, azonnal nyeregbe szállott, hogy a futamodókat visszaterelje. De hiába. Ő maga is belekeveredett a saját csapatai kereszttüzébe, s a futamodók magukkal sodorták. Végre sok tévelygés után kimerülve, ráakadt a főseregre, hol megtudta, hogy unokaöcscse, Ferencz főherczeg is hasonló veszedelemben forgott. Csak hadsegédjének, gróf Kinsky-nek köszönheté menekülését.
Mélyen elkedvetlenedve és betegen tért vissza a császár Bécsbe. A császári sereg pedig folyton hátrálva, Lugosra vonult. Ez alatt a törökök több helyen átjöttek a Dunán s megszállva Új-Palánkát, Kubint és Pancsovát, a lakosság között mindenfelé iszonyú rettegést terjesztettek. Szept. 10. és 13-ika között ezernyi család menekült a Duna vidékéről Temesvár felé. Az ellenség felgyújtotta a bányatelepeket, Fejértemplomot s a körülfekvő falvakat. Pusztításaiknak áldozatul esett az egész Határőrvidék, a fejértemplomi és pancsovai kerületek, Versecz, Detta, Csákova, Uj-Pécs és Becskerek környéke s a hegyvidéki bányavárosok. Az oláhokat nem bántották. Azok nyíltan czimboráskodtak velük. Niczkyfalvát, Köverest és Temesvár környékén a többi német falvakat oláhok dúlták fel. Házról-házra járva, magukkal hurczoltak mindent, a minek valami értéke volt. Még siralmasabb képet mutatott az alsó Temes és a Bega környéke. Ott az egész vidéket szept. 20–30-ika között egy lángtenger borítá. A falvak, a gazdag termésű vetések, a betakarított kazlak, a rétek mind elégtek. A katonaság megszökött az őrhelyekről és csatlakozott a vidékenként alakult haramia-bandákhoz. A Tisza-Duna- és Erdélyköz felerésze kietlen pusztasággá lett. A német-bánsági határőrezred lakossága, mintegy 20.000 ember, 40.000 darab háziállattal, a császár rendeletéből Kis-Kunságba menekült s Félegyházán és vidékén szállásolták el őket. Arad vármegyében 3933 német családot, Szegeden, Csongrád és Csanád vármegyék községeiben 20.000 német menekültet fogadtak be a magyarok. Nem, kevesebb, mint 147 délmagyarországi község esett a török háborúnak áldozatul.
Rövid fegyverszünet után, a következő évben folytatták a háborút, mely 70 millió frtba és 40.000 ember életébe került. Az eredmény : Juszuf szeraszkiernek 1789 szept. elején kivonulása Délamagyarország területéről, Belgrádnak okt. 7-én visszafoglalása, Szendrőnek, Kladovának és a Drinától a Timokig minden török erősségnek az osztrákoktól való megszállása. A háborút végre 1791-ben aug. 4-én a szisztovai békekötés fejezte be, még pedig a régi birtokállapot alapján. A mi annyi millióba és oly sok ezer ember életébe került, most ismét török kézre jutott. Az ország vérző szívvel volt kénytelen a portának átengedni Belgrádot, Uj-Orsovát, Gradiskát, Dubiczát és Szabácsot. A szétfutott délvidéki lakosság lassankén visszatért romban heverő falvaiba. Mindent újra és előlről kellett kezdenie.
