A pillanat kénytelensége.*
A pillanat kénytelensége.*
Az 1843-iki évi »Pesti Hirlap« 240-ik számából. K. F.
Sürüdnek a bősz jelenetek, melyek a magyar megyei szerkezetet is tőben megingathatják ugyan, de hogy a nemesség jelenlegi állását minden bizonynyal compromittálják, s hogy annak a mostani állapotban maradhatását lehetetlenné teszik, azt minden látnoki tehetség nélkül teljes bizonyossággal mondhatni. Gömörben ismét egy irtózatos barbár nap volt; egyike azon napoknak, minőket másutt csak forradalmak mutatnak, midőn egy felbőszített kevesebbség fokosok, s bicskaszúrások által ví ki a fegyvertelen többség ellenében csábítóinak pillanatnyi győzedelmet, s a vak düh mámorában Sámsonkint szentségtelen kezekkel összerázza az épület oszlopait és rázza és addig rázza, míg a roskadozó boltozatok másokat is talán, de őket a bőszülteket, minden bizonynyal porrá zúzzák. – Még nem oly régi dolog, hogy a hivatalvágy a vad erőszak féktelenségét bevitte a megyék termeibe; még élnek a férfiak, kik ezt legelsők tevék, s kik akkor nem hitték talán, hogy a kőrakás, melyen óhajtásuk czéljához felemelkedtek, a szabadság romjaiból áll; – ím örülhetnek tetteik emlékének; a vétek burjána buján tenyészett, már is beteljesedett, mit két év előtt jósolánk, midőn ezt nemzeti veszélynek mondók; s ha minden ép értelem, ha minden jóakarat, bármi színezethez tartozik is különben, aprólékos véleményharczait fenyvernyugvásra téve, vállat vállhoz nem vet a már-már óriássá növekedett szörnyeteg levívására, teljesedni fog azon szavunk is, hogy ez öngyilkolás; mert a ki bűnt vet, kárhozatot aratand minden bizonynyal. – És jól megértsétek, hogy mit tesz e szó: öngyilkolás; mert akármi történjék bár, akárhová fejlődjenek bár a nyers erőszakkali hősködések kiszámíthatlan végeredményei, egy mindenesetre bizonyos: az t. i., hogy a középrend, s a nép megmarad; ezt fölemészteni nem lehet; s azért jól meggondoljátok, hogy mit tesz e szó: öngyilkolás.
De mi történjék hát e vészes viharnak ellenében? Tűrje-e, tűrheti-e nemzet és kormány, hogy azon néhány ismeretlen bicska-, fokos-, pisztoly-hősvezér, kiknek czéljok, irányok és cselekvésök indokai nyitvák a nemzet előtt, mint egy nyitott könyv betüi; kiket a conservativ párt elvhőseinek fogadni vagy elismerni bizonyosan pirulna, kikről lehetetlen, hogy el ne mondja, mit Tell mondott Johannes Paricidáról: Wir haben nichts gemein mit euch, tűrheti-e mondom nemzet és kormány, hogy ilyen emberek nemzetünk hírét, nevét, becsületét, lételét, jövendőjét büntetlenül compromittálják? – Mi tudjuk, igen jól tudjuk, hogy mi veszélylyel jár e szót kimondanunk, – kezünkben a bizonyítványok, a gyáva névtelen fenyegetések; de azért kimondjuk, ki kell mondanunk, hogy ezt tűrni nem lehet, tűrni nem szabad. – Mi történjék hát, hogy tűrve ne legyen? Mindenek előtt emelkedjék fel a törvény, szent erejének mindenható ostorával, s a köznemzeti indignatio erkölcsi erejétől támogatottan, sujtson minden vétkest kérlelhetlen szigorúsággal, és pedig lerázva minden sántaságot ép oly gyorsan, mint minő szigorún.
Másik az, hogy a megyegyűlések szabadságának megóvására sikeres törvényt kell alkotni. – Ha ki elég erős polgárérzettel bir egyszerre fölemelkedni a gyökeres orvoslat magas szempontjára, az valószínűleg egyetértend velünk, hogy ezen bajok csak azáltal lesznek gyökeresen orvosolva, ha gr. Széchenyi szavaival élve: féligmeddig feudális, féligmeddig aristocratiai alkotmányunk képviseleti rendszerré átalapíttatik. – És beláthatlanok az isteni gondviselés útjai! Ha ki még csak néhány hónapok előtt is népképviseletről, tehát képviseleti rendszerről az átalakulás leghőbb barátai erkölcsi erejök utolsó izmainak is megfeszítésével 10 hosszu éven át sem voltak volna képesek e kérdést az összes értelmiség közmeggyőződéséhez oly közelre vinni, mint a szatmári, szabolcsi, nyitrai, veszprémi, zalai, vasi, gömöri stb, események vivék; egy hang hallatszik végig Kárpátoktól Adriáig, hogy a dolog így nem maradhat, s ha a képviseleti rendszerré átalakulás gyakorlati része oly könnyű volna, mint elterjedett a sürgető szükségérőli érzelem: a jövő országgyűlésről aligha törvényben nem hoznák haza követeink.
Egyébiránt ha ily gyökeres orvoslatra akár erősen, akár akaratban még meg nem értünk volna, némi enyhítő lépésekre sem hiányzik a lehetség. – Ezek közé tartozik a honoratioroknak, de adófizetési föltétel mellett, a megyegyűléseken szavazatjoggal felruházása, s legalább annak megengedése, hogy a szabados, vagy privilegiált, vagy megváltott községek például minden 500 lélek után egy képviselőt küldhessenek a megyék gyűléseire, mely képviselőknek qualificatióját, s évenkinti ujraválasztásuknak módját törvény által kellene meghatározni. – Ide tartoznak végre a kicsapongások megtorlására bölcs óvatossággal, nehogy a szabadságnak üstöke önkény kezébe kerüljön, alkotandó törvények; s kiváltkép a büntetésnek azon neme, hogy a ki közgyűlési jogával tettleges erőszakra visszaél, az személyére nézve jogát bizonyos évekre, s a vétek fokozata szerint egész életére is elveszítse.
Mindenek felett pedig erkölcsi erő és szigorú törvényszerüség, a mi szükséges. – Egy nemzetnek nyulánk élete van, sok vihart elbir míg összeroskad; de van egy, mit elbirni nem képes, s ez az önmagáról lemondó visszavonulás. Ez mindig, s mindenütt bizonyos halál. – Isten őrizze ettől ügyünket. A haladási párt szent ügyét ekkorig még, Istennek hála, törvénytelen eszközökre vetemülés nem fertőzteté, reméljük, jövendőben sem fertőztetendi; azonban oly gyáva sem lehet, hogy elveinek bizonyos diadalát néhány ismeretes kortesvezér gyalázatos bujtogatásai által compromittáltatni, s még a szólás törvényes szabadságát is ledorongoltatni engedhesse. – De némely, magokat conservativeknek vallani szerető organumok gondolják meg mit cselekszenek. – Ha a haladás elveinek életbemenetelét a szabadalmak párthívei minden erővel gátolni akarnák, ezt igen természetesnek találnók, s ezt oly kikerülhetlen crisisnek hinnők, melyet megelőzni csak azáltal lehetet volna, ha a haladási elvek, túl az olcsó liberalismus hangos szóhatárán soha meg nem is pendíttetnek; ámde minálunk, (s ezt némi nemes önérzettel is szabad mondanunk) a haladás ügye a nemakarásnak már annyira fejére nőtt, hogy azon reactio, melyet igen természetesnek találtunk volna; legfölebb egy-két hirlapíróinak szűk körére szorul; mert ezt csak nem akarjuk róluk feltenni, hogy a szabolcsi, zalai, gömöri stb. hősöket a conservativ párt organumainak, s azoknak gyalázatos működéseit a conservativismus reactiójának vallani nem irtóznának. – Azért még egyszer kérjük, fontolják meg, mit cselekszenek; és szünjenek meg azon pártot, mely a haladási kérdésekben oly megtörhetlen erőre emelkedett, miszerint még oly kényes tárgyban is, minő az adó, csak a nyers erőszak felizgatása által lehet győzelmét pillanatnyilag kétségbe hozni, szűnjenek meg – mondám – ezen pártot, minden ép értelmű gyermek által is botor vádaknak elismert haszontalan gyanusításokkal illetni; mert ha ezt teszik, magokat a köznemesség bujtogatóival identificálják, s nevezzék ezt aztán reactiónak, nevezzék a minek tetszik: de emlékezzenek meg, hogy kétélű fegyvert vettek kezökbe.
Még egy szót. – A magyar journalistica sokszor igen különös jeleneteket mutat. – Most legközelebb gr. Majláth János úr azon nézettel lép föl, hogy Zalában a conservativpárt némely emberei támadták meg Deák személyében azon pártot, melyet a gróf vágtató pártnak nevez. – Vigyázzon a nemes gróf szavaira; – ő, ha jól tudjuk, magát conservativnek vallja; ha tehát a zalai megtámadókat is conservativeknek hiszi: úgy előttünk áll a conservativ szónak értelme, magyarázata; s ezt tudni jó, e magyarázat gyümölcseit az idő megtermendi. De gróf úr tovább megyen, azt mondja: hogy az oppositio két részre hasonlott; egyik, mely Deákkal tart, másik a vágtató párt, mely többet és máskép akar, mint Deák Ferencz; ez tehát a Pesti Hirlap pártja, nemde? – S én kérdem a grófot: hol talál Deák Ferencz politikai életében egyetlenegy betűt, mely a grófot feljogosítaná Deákra reá fogni, hogy a Pesti Hirlappal egyet nem ért? – Én szerencsés vagyok magamat azok közé számíthatni, kiket Deák barátságával tisztel meg; én ismerem szívének minden érverését; de ezen szoros meghitt baráti viszony által sem véltem magamat soha arra felhatalmazva lenni, hogy magamat Deák Ferencz politikai hitvallásának tolmácsaul vessem föl, s azért más szavaira, mint melyek nyomtatásban a közönség kezein vannak, soha sem hivatkozám; – és íme gróf Majláth János úr áll fel Deák politikai hitvallomását tolmácsolni, s meghasonlást kürtölni az oppositio soraiban. – Kérdjük a nemes grófot: honnan tudja azt, a mit mond? S mikor bízta őt meg Deák Ferencz, hogy az ő politikai hitvallomásának tolmácsa legyen? Deák szólni fog, ha és a mikor szükségesnek látja; nem fog, ha szükségesnek nem látja; de arról bizonyos vagyok, hogy méltóságos gróf Majláth János urat szíve rejtelmei tolmácsának felkérni soha sem fogja.
