Fiumei javaslatok.*
Fiumei javaslatok.*
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 239-ik számából. K. F.
Közöljük a fiumei kapitányság körlevelét, az ország törvényhatóságitól pártolást kérőt azon pontokra nézve, melyeket a tisztelt kapitányság, a magyar kereskedés felvirágoztatásának biztos eszközeiül kijelöl. Meg kell vallanunk, óhajtottuk volna, hogy a kapitányság egészen magáévá tegye azon delegált bizottmányi javaslatát, mely Terzy Vincze úr elnöklete alatt e tárgyban a kapitányság által kiküldve volt, s melyről okunk van hinni, hogy az ottani derék kereskedői testület gondolkozását s áldozatkészségét hivebben tolmácsolja, ámbár azt sem találjuk olyannak, melynél kimerítőbbet tenni nem lehetne, midőn a nemzeti kereskedés felvirágoztatásának sikeres eszközeiről kell véleményt adni. Miért nem fogadta el a kapitányi tanács egészen a bizottmányi javaslatot? Annak egyik oka tán az is lehet, hogy a tisztelt tanácsnak arra, miszerint Fiume városát valósággal akként képviselje, mint a kir. városokra nézve tervezett képviselő testület azok polgárait képviselné, – nézetünk szerint egy kis reformra szintúgy szüksége van, habár nem is ép annyira mint a Jász s Kun kerületeknek; s ez lehet oka, hogy a kapitányi tanács körleveléből egy igen szép dolog maradt ki, mi a bizottmány javaslatának valóságos gyöngye volt, s valami hozzátétetett, a mi hisz magában nem rossz, s pusztán és egyedül helybeli tekintetből fontos is lehet, de azon magas polczon, melyre két nagyszerü eszméhez, minden más egyéb kizárásával felemelteték, egy kissé nagyon is komikus szinben jelenik meg.
A kapitányi tanács ugyanis kérdésül veti föl magának: mik a legfőbb eszközök, melyek által a magyarországi kereskedés nemzetileg, önállólag bizonyosan fölvirágoznék? – és e nagy, e roppant fontosságu kérdésre ekként felel: 1. építsen az ország biztos kikötőt Fiuméban, 2. váltsa meg a Lujza-utat, s építsen vasutat Fiuméhoz, és – – – ugyan mit gondolna harmadiknak az érdemes olvasó? – és – – 3. engedje meg Fiuméba a siciliai só behozatalát!! mert – úgymond – nincs a Siciliába menő kereskedőhajóknak mit visszaszállítaniok? s így a sót szállíthatnának vissza, s mázsáját a kincstárnak csak 30 krjával adhatnák is el; a kincstár pedig 2 frtjával árulhatná, minő nyereség kerül ki – úgymond – 200.000 mázsánál!! Hisz jó, – a dolog ellen semmi szólónk sem volna, ha úgy adatik vala elő, mint több aprólékos részletességek egyike, mint olyan, a mi siciliávali kereskedésünknek javára, s a tengerparti lakosságnak könnyebbségére válnék; de midőn valaki az országhoz – Schillerrel szólva – ily szavakkal fordul: »Drei Worte nenn ich euch inhaltsschwer«, melyek egy varázsütéssel a magyar nemzeti kereskedést bizonyosan virágzóvá teendik, s e három szó: kikötő, vasut és – – 200.000 mázsa siciliai só! – csak ezt tegyétek meg, s a többit bizzátok reánk, egyéb semmi sem kell, akkor das dritte inchaltsschwere Wort, a hármas szövetség ama harmadika egy kissé comicus polczra jutott. A delegált bizottmány ezt alkalmasint érezé, s azért – tudtunkra – javaslatában erről említést sem tőn.
Ellenben a másodikra, a fiumei vasútra nézve, magasztos honszeretettel, s azon jó számolatu férfias energiával, melynek egy tengerparti főváros kereskedő testületét jellemezni kell, a bizottmány egy oly javaslatot tőn, melynek a kapitányi tanács körleveléből kimaradását nagyon sajnáljuk. Azt t. i., hogy Fiume egy millió forintot kész adni az országnak segedelmül, ha Fiuméhoz vasutat épít. – Ki nem érzi? hogy ha a kapitányi tanács ez ajánlatot sanctionálja, ezzel egyszersmind a pesti vagy duna–fiumei vasutnak legközelebbi bizonyos jövendőjét sanctionálta vala, s Fiumét a nemzet rokonszenvéhez oly erős kapcsolattal csatolá, iránta oly hő, oly köznemzeti részvétet gerjeszt vala, minőt más semmi, nevezetesen még a magyar sajtónak öszhangzatos működése sem gerjeszthete, ámbár a megyéknek már tudomásra jött utasításainál fogva kérkedés nélkül állíthatjuk, hogy a magyar sajtónak, s közte csekély igénytelen szózatunknak is folytonos igyekezete e részben sem maradt hatástalanul. Az áldozat nagy, az áldozat sokkal nagyobb, mintsem hogy azt méltányosan kívánni lehetett volna, ha önként nem ajánltatik; de midőn megajánltatott, a város legvagyonosabb polgárai által ajánltaték meg, kik annak nagy részét elvállalni készeknek nyilatkoztak; ekkor annak még csak szabad ajánlat útjáni megkisértését is a kapitányság által elvetve látni annyival inkább sajnáljuk, mivel a nagylelkű ajánlat már az időszaki sajtó útján nyilvánosságra volt hozva, s így midőn azt a kapitányi tanács körleveléből kimaradottnak tapasztalandja a közönség, lehetetlen, hogy ama latin közmondás szerint: »turpius ejicitur, quam non recipitur hospes«, sajnálkozásunkban ne osztozzék. De hisz a mi hivatalos úton nem sikerült, az a magányos energiának, s férfias vállalkozási szellemnek még mindig sikerülhet, s mi reményben vagyunk, hogy lelkesedésöket páraként elgőzölögtetni nem engedendik azon lelkes férfiak, kik javaslatukban meggyőződésöket nyiltan kimondák, miszerint hiszik, hogy ha ez ügy hidegen fogadtatnék, akkor beteljesedhetnék Fiumén, hogy Isten sem mentendi meg a fölötte függő veszélytől, mert e hidegség a határozottságnak, s cselekvő erőnek annál veszélyesebb hiányát mutatná: minél bizonyosabb, hogy a bécs–triesti vasút körülményei miatt ép a végperczen állunk, mely Fiume jövendője fölött határozand; azon perczen, melyben Fiume minden értelmesebb lakosai érzik, mondják, kiáltják: »most, vagy soha!« – A kapitányi tanács véleményére, a Lujza-út, s vasutak tekintetében egyéb észrevételünk annyival kevésbbé lehet, minél örvendetesebb vala szemlélnünk, hogy nézetei, a lapjainkban annyiszor nyilvánítottakkal egészen megegyeznek.
A mi a kikötőt illeti: nem kételkedünk, hogy azon csekélyded összeget (216.000 frtot), mit a kapitányi tanács e czélra ajánltatni kér, az önérdekét már e részben melegen érző nemzet önmagáért önmagának igen örömest meg fogja ajánlani. Azonban óhajtottuk volna, hogy a ns. kapitányi tanács a kikötőre nézve javaslatában tovább ment volna; mert egyenesen ő tőle várhatja méltán a nemzet, hogy tökéletes terv, adatok s költségvetés által győzze le, vagy legalább némítsa el azoknak ellenkezését, kik Fiuménak világkereskedési, piaczczá alakítását, s vele a magyar önálló pereskedés megalapítását azzal ostromolják, hogy Fiume nemcsak révének fedezetlensége, hanem a bejárás nehézsége miatt is országos kikötővé sohasem lehet. A mi a kikötőt illeti: arra nézve a kapitányi tanács az ellenvetést eloszlatja; de arról: mit kelljen a hajók biztos bejárásának könnyítése végett tenni? sem véleményt nem mond, sem tervet s költségvetést nem indítványoz. Hogy a fiumei öbölbe való jutás viharos időben a quarnerói szoroson nincs nehézség nélkül, az tagadhatlan; de hisz igen virágzó partvároson vannak Európában, melyekhez jutni csak sokkal nagyobb nehézségeken keresztül lehet, s e nehézségek mégsem valának képesek hatalmas fölvirágzásukat gátolni. Nézzük a világhíres Amsterdamot, nem is fekszik nyilt tengerparton, hanem mélyen benn a Zuyder-tó sarkán, melynek tömérdek zátonyai közt kijelölt keskeny útvonalán viharos időben csak ezer veszély közt lehet a nagy hajóknak, miután előbb már a gyakran igen ellenséges calaisi szoroson átvergődtek, bejutni; – nézzük Hamburgot, mely 7 mértföldnyire fekszik a tengertől, az Elbe partján, hová, hogy a kereskedői hajók eljuthassanak, a tengerdagály pillanatát kell perczekre kiszámított szabatossággal ellesniök; nézzük a keleti tenger kikötőit, melyekbe csak a Cattegeton, s az ezerszer veszélyes Sundon keresztül juthatni; Stettint, melynek tengerkapujához képest a Quarneró-szoros csak gyermekjáték; Danzigot, Königsberget, Rigát, s kiváltkép a hatalmas Petersburgot; hasonlítsuk ezeknek bármelyikével össze Fiuménk helyzetét, s aztán mondjuk meg, nem volna-e több mint gyávaság a quarnerói szoros csekélyded nehézségeit semmit nem tevő tunyaságra ürügyül vennünk, s kereskedésünk jövendőjét azok vetélkedésének, kik indolentiánkra számítnak, kedvre, kényre megadnunk. Mindazáltal nem akarnánk oda magyarázhatni, mintha a fiumei öbölbe juthatás nehézségeire nézve csak azzal kívánnók magunkat megnyugtatni, hogy más hatalmas és virágzó partvároson még nagyobb nehézségekkel küzdenek; sőt inkább szívből-lélekből óhajtjuk, hogy a nemzet határozott férfias akarattal mindent megtegyen, mit a fiumei kikötőre nézve tenni szükséges, tenni lehet; s ép ezért nem felel meg a fiumei kapitányság körlevele óhajtásunknak, mivel az ottani révet a délkeleti szél (Scirocco) dühétől fedezendő halászgát felépítésén túl, a nemzet részvétét, s közremunkálását nem is igényli; holott ép a tisztelt kapitánysághoz tartoznék, az ország törvényhatóságait, a quarnerói szorosnak, oly igen sokba nem telhető szabályozására, s világító tornyokkali ellátásának szükségére is figyelmeztetni, s e részben is úgy, miként a kikötőre nézve igen helyesen tőn, speciális irányt adni. Szeretjük remélni, hogy Fiume városa a hiányt kipótolni szíves leend; mindenesetre pedig országgyűlési követeit oly tervekkel, adatokkal, s költségvetésekkel ellátva bocsátandja el, melyek a fiumei kérdés elintézésében – mire nézve nemcsak a nemzet közvéleménye kedvező jósjelt nyújt, de még a házi adó valószínű megbukása is könnyítő conjuncturává alakulhat – az ország rendeinek biztos vezérfonalul szolgálhassanak.
Egyébiránt meg kell vallanunk, hogy a kikötő szabályozásán, a Lujza-út megváltásán, s duna–fiumei vasúton kívül, még vannak fontos momentumok, melyek a fiumei kapitányság körlevelében a harmadik helyet alkalmasint sokkal inkább megérdemlették volna, mint a siciliai só szállítás. Mi ezuttal csak hármat akarunk említeni: 1. óhajtottunk volna felszólítást arra, hogy a magyar nemzet a magyar lobogónak, az emberi nem nagyvilág útjára a tengerekre jövendőt készítsen; azaz hajózási iskoláról gondoskodjék. A magyar kereskedés önállóan, csak Fiume, s Fiuméban magyar hajózás által fejlődhetik ki; – de kérdem: mi fogalmunk van nekünk magyaroknak a hajózásról? és hogy is volna, hisz a tudomány az égből nem hull, azt tanulni, s tanulva fejteni kell; – ámde hol tanulhatók mindekkorig ? – A magyarban nem hiányzik a fogékonyság; mutathatnánk leveleket, gyönyörü bizonyítványokul szolgálhatókat, hogy csak e lapoknak is gyönge szózata is elég volt a fiumei ügyek iránt annyi részvétet ébreszteni, miszerint akadnának derék magyar, lelkesült ifjak, kik az ifju kebel szent buzgalmával tevének fogadást, éltöket a magyar tengerészeti pályára szánni (Isten adjon férfias kitürést az ifjú szándéknak!); és nézzünk szét ifjaink között, minő torlódás van még mindig közöttük az ügyvédi pályára, és mennyi nemes erő vész el e pályán nyomorogva haszontalanul; nyissunk, uraim, hazánk javára a duzzadó erőknek más munkatért is, – nyissuk a hajózás, a tengerészet pályáját is; Dunánkon talán még egy gőzös sincs, melyet magyar kapitány vezérlene, Adria hajóit még egy hajó sem hasítja, melynek fedélzetén magyar parancsszó hallatszanék, s a magyar három szín a világtengeren ismeretlen. Mi már megettük kenyerünknek jobbját, rég lehanyatlott komor életünkből a phantasia rózsakora, nem álmodunk hát a magyar nevére tengeri dicsőséggel dús jövendőt; de arról a kénytelenség meggyőződése él keblünkben, hogyha nemzetünknek jólétben, önállásban, kereskedésben némi kis szerény jövendője van, eme jövendő ábrázolatjából a nemzeti hajózás vonása ki nem maradhat; és azért valahányszor emlékeztünk Fiume nevénél azon pietással, melyet szívünkben e név mindig ébreszt, megállapodik, Fiumét, minő az lesz, minővé a nemzet ápoló szárnyai alatt lennie kellend, egy nagy nemzeti hajógyár nélkül nem is tudjuk képzelni; e hajógyárat pedig egy magyar tengerészeti iskola nélkül szintúgy nem. És ez az, miről azt véljük, hogy a fiumei kapitányság körlevelében talán inkább helyet érdemelt volna, mint a siciliai só. A nevelés ügyét a nemzet figyelme már felkarolá, s a szomorú jelenetek Zalától Szabolcsig intve intenek, hogy késnünk nem szabad, késnünk nem kell. A nevelés művének gyümölcsét máról holnapra nem akarhatjuk, a gyönge makkot terebély tölgygyé csak évek fejthetik, s minél több idő kell valamely munkához, annál hamarább kell hozzálátni. Nemzetünk a nevelés ügyéről gondoskodandik és gondoskodván reméljük, a hajózás, a tengerészet momentumát sem felejtendi.
2. Fiume, a mint tudjuk, szabadkikötő. Ennek értelme iránt nincs mindenki tisztában. A szabad kikötőség annyit tesz, hogy a vámvonal, mely honunkat a külföldtől elválasztja, Fiuméra nézve nem Fiumén túl, hanem Fiumén innen van felállítva; tehát Fiume, s a tenger és az egész világ közt vámvonal nincs; ámde Fiume, s az ország teste közt vámvonal van. Ennek következtében Fiuméba a tengerről mindent vámmentesen szabad kivinni; ámde Fiuméból az országba, s innen oda vám nélkül semmit. Ezen szabadalom Fiuménak jelen állapotában, míg t. i. a közlekedési eszközök hiánya az ország testétől annyira elkülöníti, hogy jutányosabban vehet odessai, mint bánsági búzát, s míg belföldi fogyasztásra számított gyárai alig vannak, szóval: míg Fiume kifejlődésben csak gyermekkort él, addig – mondom – a kikötői szabadság kétségtelenül locális szempontból javára válik; – de mihelyt a megváltott Lujza-út, s egy vaspálya derék partvárosunkat az ország testéhez közelebb hozandja; mihelyt elég erős lesz érezni, hogy mindazon iparműczikkekre nézve, melyeknek nyers anyaga tengeren beszerezhető, melyek tehát tengerparti városokban legolcsóbban gyárthatók; az országot gyárművekkel ellátni kiváltképen ő van hivatva: akkor azt hisszük azonnal Fiume maga fogja kérni, s indítványozni, hogy úgynevezett szabad, azaz: hazánk testétől vámvonal által elkülönzött kikötő lenni megszünjék. Azonban ennek még ideje nincs, nem is ez az tehát, mit a fiumei kapitányság körlevelében olvasni óhajtottunk volna, hanem óhajtánk látni indítványt a vámoknak oly módom szabályozása iránt, hogy a belföldi nyers anyagból Fiuméban gyártott iparművek, az országba visszahozatalukkor semmit, – külföldi nyers anyagból gyártottak pedig, midőn hazánk belsejébe szállíttatnak, csak annyi vámot fizessenek, mennyit kellett vala fizetniök, ha nyersanyagkép voltak volna az ország belsejébe beszállítva. Például: egy mázsa finomított czukor külföldről behozva fizet 18 p. frt határvámot; egy mázsa czukorliszt finomítás végett behozva csak 7 frt 30 krt, és ez a honi gyáripar érdekében nagyon helyesen van; ámde Fiume szabad rév lévén, oda czukorlisztet vámmentesen lehet behozni; azonban ha ott finomíttatnék, s finomított alakban küldetnék be az ország belsejébe, már mintha külföldi gyártmány volna, 18 p. frt vámot kellene fizetnie; holott nézetünk szerint Fiume mint honi partváros joggal kívánhatná, hogy elegendőleg legitimálható saját, gyártású czukrának az országba behozatalától, a nyers és finomított czukor közti arány csak 7 frt 30 kr., vagyis annyi vámot fizessen, mennyit a pesti gyárnak fizetne, ha azt finomítás végett hozta volna be külföldről. Lehet ugyan, hogy Fiuménak jelenleg talán egyetlen egy áruczikke sincs, mire nézve ezen igen természetes kedvezmény hiányát érezné: de ép azért nincs, mivel az országtól el van zárva, maga pedig 12.000 lakosával egy nagyszerű, gyárnak elég fogyasztó piaczot nem nyújt; ámde egy ily nevezetes partváros jövendőjét ép ily előleges gondoskodás által lehet csak előkészíteni; s ép ezért óhajtottunk volna ilyesmit is a kapitányi tanács körlevelében olvasni, valamint általában 3. oly vámszabályozási javaslatot, melyet a magyar kereskedés, magyar hajózás érdeke és azon tekintet is javasolna, hogy Fiume tulajdon fogyasztására, s tulajdon műiparára nézve, az országhoz tartozás jóvoltaiban részesülhessen, a nélkül, hogy szabad kikötői praerogativájától jelenleg még megválnék.
